A “dekonstruált” szó körbejárása, a 8bit öröksége, a hyperpop antitézise és egy régi német motoros robogásának valós idejű közvetítése – mindez ebben a sorrendben az idei, minden bizonnyal utolsó előtti, hónapokat összegző cikksorozatunkból.

Aya – im hole (Hyperdub, október 22.)

Aya nemrég költöztette át a stúdióját Manchesterből Londonba, az új anyagát pedig már itt vette fel az egyik lockdown alatt. A bandcamp-es tag-ek alapján a dekonstruált klub, footwork és grime háromszögében érdemes értelmezni az albumot, ám amennyire támpontot tudnak adni ezek a műfaji megnevezések, olyannyira képesek egyúttal félrevezetni is az első hallgatás előtt.

Ha jól tájékozódtam, illetve amennyire pontosak a benyomásaim, a dekonstruált klubzene (angolszász sajtóban “deconstructed club”) leginkább a 90-es évek IDM hagyományát a 2010-es évekre átültető, illetve azt továbbvívő zenék gyűjtőfogalma. Egyrészt sikeresen szabadul meg a mozaikszó feloldásában rejlő elitista megnevezés emlékétől (nem egy európai fehér srác szenvedett maradandó folytonos facepalm reakciókat tőle), másrészt mulasztja is el annak lehetőségét, hogy érdemben pontosítson egy 20 évvel ezelőtti megközelítésen. Ez utóbbi egyébként szerintem nem feltétlenül baj, zenészként abszolút átérzem a stílusmegnevezésektől való viszolygást, szerkesztőként pedig egyébként is jogosabbnak érzem az egy adott zenére, albumra való fókuszálást, semmint a zsánermegnevezések bedobálását.

Ennek örömére definiálom azt a perspektívát, ahonnan beszélek: számomra eleddig a dekonstruált klub inkább jelentett hideg, döntően digitális és klinikai hangokat, amelyek kíméletlen irányváltásokat, döngöléseket vagy éppen szilánkos hasításokat mutattak be a polimetrikus ritmusképletek legkülönfélébb változataiban. Ide értem főként Rian Treanor, Lázár Gábor, Mark Fell vagy éppen Fausto Mercier elmúlt évekbeli anyagait, de általánosságban mondjuk a The Death of Rave-es cuccok jelentős részét is. Ezzel szemben viszont Aya megszólalása inkább tendál egyfajta organikusabb, ruganyosabb világ felé, ahol a valós világbéli hangok, field recordingok és vokálok nemhogy megtűrt, hanem markáns részét képzik az albumnak. Ki-be úsznak a pulzálások, suttogások, az pedig hogy hol húzodik a határ valóság és fizikai modellezés között, lényegében örökre rejtve marad.

Széles spektrumot jár be az album, ezekre néhány példa:

  • Az albumkezdő somewhere between the 8th and 9th floor egy olyan disszonáns, horrorfilmeket idéző nyúzással és nyöszörgéssel indul, ami garantáltan megadja az alaphangulatot
  • a the only solution i have found is to simply jump higher olyan pattogós, hogy akár egy listavezető single is lehetne szerencsésebb országok rádióiban
  • Az utolsó előtti If [redacted] Thinks He’s Having This As A Remix He Can Frankly Do One pedig olyan cseppfolyós ambientbe mozdul át, ami aztán észrevétlenül vezet át a zárószámba

Ezt is lehet természetesen dekonstruált klubnak nevezni, ki vagyok én hogy szembemenjek a művészi önidentifikálásnak, viszont ez a fajta zeneiség számomra inkább kötődik az északi, koszosabb Posh Isolation-ös iskolához, annak minden éteri és merengős, fojtott légkörével és mellkasra varrt handpoke tetoválásával együtt.

Ami talán kicsit hátrányára válik az albumnak, az az, hogy mivel nagyon nagy merítésből dolgozik Aya (vagyis elég sok hatást, hangot és elképzelést vegyít a trekkekbe), ezért néhol szinte már túl gyorsnak, sietősnek hat egy-egy új elem felbukkanása, majd eltűnése, hogy aztán soha többet ne halljuk újra. Ilyen az Emley lights us moor-ban a vendégrapper, Iceboy Violet betétje, ami habár egy remek és üde színfolt, valahogy mégis hiányérzetem marad a szám végére – 3 percből 1 percet hagyni egy teljesen új, vokális és lírikus szegmens beemeléséhez és lezárásáshoz nekem valahogy kevés.

Nullsleep – Lossless Experience (szerzői kiadás, november 5.)

Nullsleep-ről legutóbb a februári cikkünkben volt szó, illetve ugyanebben a hónapban készítettük a rádióműsorunkhoz a tematikus chipzenei adást is, amelyben szintén beszéltünk a new yorki Jeremiah Johnson múltjáról, jelenéről és újabb kalandjairól is (a műsor cover képét is Mr. Johnson-tól kaptuk). A februári Chasm EP egy elmúlt kor emlékeit mutatta fel, mivel az azokon szereplő legfrissebb szám is tulajdonképpen 2011-es, illetve az anyagon szereplő mindegyik szám egy Nintendo Game Boy-on írodott, megtestesítve ezzel az esszenciális és egyben legelterjedtebb chiptune sound-ot.

Jelentős továbblépés történt viszont a Chasm EP-hez képest a Lossless Experience-en, mind műfaji tágítás, mind eszközhasználat terén. Nullsleep-re eddig is jellemző volt a rave-ek dinamikájának behozása, illetve néhány videóban láttam már tőle milliónyi modult és hangszert megszólaltató modulárrendszerrel való veretést, viszont a jelen háromszámos kiadványában visszatért a chipzene aranykorát idéző minimalista, egyetlen eszközt nyomkodó, tenyérben elférő hangszeres zenéléshez. Nem szeretnék szinti-techblogot indítani egy cikk közepén, de röviden úgy gondolom, érdemes beszélni erről a hangszerről: a Dirtywave M8 Tracker-ről van szó, ami megjelenésében gyönyörűen reflektál a klasszikus Game Boy design-ra (D-pad, kvázi A-B gomb, Start-Select billentyű) mind hardveresen, mind pedig szoftveresen, a hangszer lelke ugyanis lényegében egy tracker program*, ami bevallottan a Game Boy zenészek bibliájaként kezelt LSDJ szoftverből inspirálódott, illetve tiszteleg is előtte.

Az új Nullsleep EP tehát ezzel az egyetlen hangszerrel készült, ami bámulatosan mutat be trance-es kiállásokat, gyengéd akkordokat és természetesen döngölő lábdobokat. A trekik ugyanannyira juttatják eszembe a perkusszív hangokat nélkülöző Lorenzo Senni-s világot, mint a szintén idén kijött Danny L Harle által megálmodott Harlecore univerzumot; vagyis ugyanannyira vannak jelen az unortodox elrendezések és hangképek mint a négynegyedelő, néhol már gabber-ra emlékeztető lábdobok. És hogy a hozzám hasonló geek-ek is örüljenek: a harmadik számban szerencsére felcsendül néhány elejtett négyszögjel-prüntyögés is, két ámen brék hasítás és jungle vokalizálás között.

*Lásd pl. Noisetracker, Octamed, illetve pont most küldött Roh Yugen Nándi nekem ezeknek a történetéről egy remek dokumentumfilmet.

Hyd – Hyd (PC Music, november 5.)

Hayden Frances Dunham egy több happeninget, kiállítást és írást maga mögött tudó performanszművész, énekes és számtalan projektben érdekelt, szüntelen alkotó. A művészi életútban tehát a zene ebből csak egy a sok közül, innét közelítve viszont mégis, ahogyan sokan mások, úgy én is először a QT projektje kapcsán hallottam róla. Ez volt az egyik legelső, 2014-ben vitt projektje a PC Music-nak, amelyben A.G. Cook, SOPHIE és Dunham közösen dolgozott ki egy fiktív perszónát, Y2K-t sejtető plasztikus vizualitással, egy kitalált üdítőitallal, melyhez az egyetlen létrehozott szám (Hey QT) szinte csak kifogás volt ahhoz hogy a perszónát kísérlet gyanánt kikiáltsák popsztárnak. Egy gegnek egyébként szerintem jó volt, sajnáltam hogy nem ment tovább a projekt, tény viszont hogy a PC Music vitte tovább a később védjegyévé váló hiperfényes világot más előadókkal, például Hannah Diamond-dal vagy GFOTY-rel.

Kis kitérő: ahogyan berobbantotta a PC Music a hyperpop zsánert, úgy engedte is el annak kezét szinte azon nyomban, és kezdett el felfedezni magának újabb kifejezési és művészeti formákat. Külön disszertációt igényelne a PC Music direkcióinak kitapintása, ez pedig jelen cikk kereteibe attól tartok nem fog beleférni, de az tény, hogy túllépve a hyperpop egyre inkább kanonikusnak és konvencionálisnak tekinthető, sokszor már túlismételt formanyelvén, a PC Music mostanában inkább fordult rá finomabb, líraibb zenékre, ahol egyaránt előfodulnak gyengéd szintiszönyegek és naiv gitározások (lásd.: caro♡ – over u, A.G. Cook – Oh Yeah).

2014 persze régen volt, azóta eltelt pár év, illetve a Hey QT-ban igazából nem is Dunham énekelt, ő csak az arcát adta a projekthez. A lényeg hogy idén Hyd néven visszatért a PC Music-hoz Dunham, Cook producerelésével és Caroline Polachek közreműködésével pedig a 4-számos, cím nélküli EP egy olyan világot tár elénk, ami még a mostani PC Music iránynál is visszafogottabb, sötétebb, sejtelmesebb és éteribb – a Skin 2 Skin első 25 másodperce például egy zsigerileg ható, torzított beszédből, zúgásból és ASMR suttogásból álló verze, a sóhajok pedig később sem tűnnek el teljesen. Persze, még mindig popról beszélünk, mondhatjuk hogy dreampop vagy shoegazepop ha ez segít, de fontos hogy megjegyezzük, hogy Dunham és a kiadói gárda számára a pop mint zsáner mindig is csak egy eszköz volt, semmint cél: a Clash-nek adott interjújában Dunham így beszél erről:

“A pop egy katalizátor. Globális szinten képes üzeneteket közvetíteni. Újabb fokozatba kapcsol. Világokat épít. Új formákat, azonnal.”

Kiemelkedik a The One-ban az a kettőség, ami egyrészt szövegileg is megjelenik egy bíztató, bátorító, majd agresszív akcióra felhívó hang formájában (“The world is yours, for you to decide / Now you have to smash it to the ground, Now you have to turn it upside down”), másrészt ezt a zene leköveti: a verze alatt finom, ritmikátlan kíséret szól, a kórusnál viszont már szétszóródnak a lábdobok és a tinnitusra emlékeztető, magas frekvencián hasító textúrák.

Az egymással kontrasztban álló dualitás egy másik számban is megjelenik: ritkán hallok olyan komótosan lépdelő, mindössze két domináns tonális megoldást (1 maró bassline + 1 egy halványan vibráló, magasabb szinuszhang) használó számot, mint a No Shadow. Ehhez persze még társul több texturális és ritmikai elem, de a vokál mellett úgy érzem hogy ez a 3 elem alkotja a szám gerincét, ami egy nagyon szép arányokkal megáldott, minimalista kompozícióban ölt testet.

Összességében egy nagyon érzékeny, elvágyódó, romanticista, természetközeliséget is felidéző almbum a Hyd EP, ami mind szövegvilágban, mind a borítón és a single-ök egyedi vizuáljain is visszaköszön. Negatívumként talán csak a harmadik The Look On Your Face pár részét emlegetném fel: a refrén felvezetésében szörnyen giccses az orgona, a refrénben olyan bizarrul van keverve a pergők helyére a taps, hogy úgy érzem magam tőle mintha egy U2 koncert közepén lennék valamelyik szám közönségénekeltetős részén, a szám zárósorai (“But I know you can change”) pedig olyan hurráoptimizmust sugallnak ami még viccnek is rossz.

Alva Noto – HYbr:ID I (Noton, november 12.)

van uj alva noto, nèzzuk meg melyik szam milyen – sent from my iphone

01 oval hadron I: rövidke nyitoszám, tulajdonképpen egy klasszikus prológus: egy távolságtartó, tájékoztato bevezetés, sejtet, de még nem mutat sokat

02 oval hadron II: remek massziv szintihang dominál 4/4-ben: ritmikus, részletgazdag, ruganyos, rafinált

03 oval blackhole: egy dark ambient tetel 7.5 percben? kicsit megtori az eddigi vibe-ot, de oké

04 oval random: noise click kattogas, ami random

05 oval spin: foldalatti hangulat, posztapokaliptikus merengések és esti séták egy liminal space-ben , egyébként ez is dark ambient

06 oval asimoo: vegre egy izgágán osztodo ritmuskeplet, egy matekozos mintagyűjtemény, egy n elemű halmaz gyönyörű variácioi ahol a ciklushossz kérdőjele a maga enigmájában tündöklő, ismeretlen változo manifesztációja – itt is vannak szép textúrák, és habár tény hogy en is szeretek beletenyerelni bàrmilyen akkorddal egy lush, filmzenés, visszhangositott szintihangba, bevallom mostanában jobban kotnek le az irreguláris ritmikák mint az ambientes megkozelitesek, szoval számomra ez az album abszolút csúcspontja

07 oval collider: a premierelt szamunk, basszuskitartásokkal, a korábban megszokott fade-in/fade-out-olt szinuszjelekkel es sistergő feherzajjal. egy hamisitatlan banger, 3.24-nél kiállás, majd 3.53nál erkezik is a kimeletlen drop úgy, hogy csak úgy kócolódik belé a berliniek bowl cutja, csak úgy rázkódik belé a kóla a kraftwerkben.

08 oval p-dance: a ritmusszekcio itt olyan mintha emulált csettintgetések lennének. szeretem pedig ha kihasználják a perkussziv elemek tonalitását, de ez ebben a trekkben egy 4 bar loopnál nem megy tovább igazából sajnos.

09 oval noise: filterezett feher zaj, meg sípolàsok

Kellemes hallgatást kívánunk!!