2021. április

Digitális mitológiaépítés, sosem alkalmas időpontok és variációk electróra az idei hónapösszegző cikksorozatunk negyedik részében.

Andy Stott – Never The Right Time (Modern Love, április 16.)

youtube

spoti

boomkat

bandcamp nincs : (

Amikor új Andy Stott érkezik – márpedig az életművet elnézve egészen papírforma szerint, stabilan 2, ne adj’ isten 3 évente – akkor az egyszeri zenei blogger magabiztosan teszi fel a lemezt az első hallgatás előtt, mert Stott eddigi munkássaga alapján egy elég jó becsléssel be lehet lőni hogy mi fog történni. Fátyolos, távoli, zúgatott basszusok, megkopott dallamvezetések, bőven a pirosba nyúló, torzult jelerősségű dub-os lüktetések és éteri énekek Alison Skidmore előadásában: ha csak pár szóban szeretnénk megragadni a Stott-soundot, akkor ez a leírás talán stimmelhet. Stott a 2012-es Luxury Problems albumával tűnt ki igazán akkoriban kortársai közül, amihez hozzájárult az a fontos tényező, hogy ez volt az első albuma amiben kifejezetten intenzíven használt vokálokat, ami az akkori nyers-sötét techno közegben egyáltalán nem volt megszokott. Hozzátenném, hogy ehhez Alison Skidmore kontributálása nem pusztán egy megadott dallamsor feléneklésében merült ki, hanem kifejezetten megkomponált, rétegzett vokálsávokat küldött Stottnak a számokhoz. Ezzel csak azt szeretném kiemelni, hogy miért érzem kettejük munkáját telitalálatnak például a 2016-os New Romantic-on, és miért érzem gyengébbnek a vokálokat nélkülöző, klubokat célzó 2019-es It Should Be Us-t. Illetve értelemszerűen, több kreditet Skidmore-nak pls.

A Never The Right Time nem hoz döbbenetesen új elemeket és megoldásokat, illeszkedik az életműbe, kezdve az egységesen követett, számomra a Helmut Newton-i esztétikát megidéző, monokróm borítóktól egészen a már említett zenei elemekig. Mégis úgy érzem, hogy nem érdemes ennyivel leírni a Never The Right Time-ot, mert sokadik hallgatásra ugyan, de előjönnek azok az apró különbségek, amik túlmutatnak a már ismert Stott-i kiadványokon. Ilyen megoldások például a címadó számban a szétszórt, absztraktabb ritmust követő lábdobok elhelyezése, vagy a Repetitive strain-ben a csendbe robbanásszerűen berepülő, törzsi fúvósokat idéző arpeggio-dallamvezetés. Illetve, és itt érzem a legnagyobb változást a korábbi anyagokhoz képest: a Don’t know how-ban vagy a The beginning-ben nem pusztán egy vokálsáv és egy magasabb hangot megütő szintiakkord jelenik meg a két szám kezdeti szakaszaiban, hanem ezek elváltoznak, továbbfejlődnek és egyfajta dúdolható refrénné növik ki magukat. Az ilyen és ehhez hasonló, mondjuk ki, popzenei megoldások pedig szerintem abszolút újdonságként, és egyértelműen a javára válnak a Never The Right Time-nak.

Összességében talán kijelenthető, hogy a Never The Right Time sokkal nagyobb figyelmet szentel a dallamoknak, énekeknek és szintetizátor-textúráknak, semmint a korábban domináló, a számok egészét meghatározó lüktetéseknek és ritmikának. Egyetlen kritikám van csak: a 9 számos album hangulati ívét nézve számomra teljesen koherensnek érződött az, hogy a 8. szám végével lecseng a dinamikai töltet és véget ér a lemez. Nem gondolom hogy ez pusztán az én egyedi, szúrós és szubjektív véleményem lenne, hiszen a keretes szerkezet elméletét elég hitelesen indokolja az a tény, hogy mind az első, mind a nyolcadik szám egy perkusszív elemeket nélkülöző (beatless) trekk, mindkét esetben 5 és fél percen keresztül, ami bőven elég idő arra hogy egy tisztességes ráhangolódást és levezetést kapjon az ember. Hogy ez utóbbi után milyen esztétikai szempontrendszer sugallta azt hogy még egy, kisdobos ütemeket és twin peaks-es pengetéseket behozó szám helyet kapjon a lemezen, rejtély.

Bewwip – Eigengrau EP (Analogical Force, április 15.)

Mindig nagyon megragadta a figyelmem az a fajta electro, amiben a sok-sok ismétlés mellett (vagy helyett) valamilyen radikálisan új, pluszt felmutató, klubkörnyezetben egyáltalán nem működő megoldások szerepelnek, legyen az egy túlburjánzó dallamcsokor vagy a szétesés határán billegő, visszhangokkal telt keringő. Így tulajdonképpen egészen véletlenül és organikus módon lettem rajongója a madridi Analogical Force kiadónak, a jelen cikk tárgyát képező Bewwip anyagon túlmutatva tehát mindenkinek csak ajánlani tudom a spanyol label katalógusában való további elmélyülést.

Az Eigengrau EP ennek megfelelően bátran ragadja meg a progresszív-electro fáklyáját, hogy átvezessen minket 2021 második negyedévébe. Sűrűnek és nagyon gazdagnak érződik mindegyik szám az EP-n, annyi minden történik az egyes trekkekben hogy az ember sokszor csak kapkodja a fejét hogy felfogja mindegyik elemét egy számnak. Az EP-t megnyitó, captcha-kódnak is beillő CVXZDVC című alig 3 perces számot például legalább 3-szor kellett újraindítanom, mire az előző mondatot le tudtam írni. Ez egyébként egy struktúrájában komplex, de barátságos és ismert TB-303 buborékhangokkal dolgozó, játékos szám, bevezetésnek tehát abszolút ideális. A második Waking up on 76 viszont már merészebb, torzabb és légiesebb kezdőhangokkal hasít bele a hallójáratokba. Az EP-ről egyébként összességében elmondható, hogy sok szálon kötődik a megboldogult Rephlex records-i hagyományhoz – a Waking up on 76 például mind bassline-ban, mind extrém lead-ben elég sok ponton összecseng a Squarepusher vagy korai Aphex Twin által megálmodott braindance világnézettel, és akkor az Amen-brékekről még nem is beszéltem.

Mindezzel együtt egyébként úgy látom, hogy az első számot követően igazán csak az említett második számmal rugaszkodik el Bewwip a leginkább izgalmas területek felé: ilyen a Waking up on 76-ban említett süvítő fődallam vagy a 4FFF 3-ban teret nyerő, a szám közepén az összeakadó ritmikákat követő, szinte a teljes csendig eljutó leállás. Az EP egészét nézve kiváló arányérzékkel dolgozik a negyedik QBB Falreup számban a visszafogott, tiszta dobgéphasználat (megtörés és resampling nélkül) a finom wah-wah dallamokkal karöltve, így ugyanis kap egy szusszanásnyi időt a hallgató, mielőtt az újabb, SQ1 (AF mix)-ben érkező agytorna meg nem rohamozza ismét a kognitív készségeinket. A záró Rns2db0-ban a már sztenderdnek mondható acid + break párost kifejlődését pedig olyan érdeklődéssel követtem, mint amikor egy sakkpartiban felismerem a felek által használt tankönyvi megnyitás első pár megmozdulását – de aztán ahogyan ott is, úgy természetesen a 4. lépésben itt is teljesen elveszítem a fonalat, a figyelmem pedig átterelődik a tábla egészének szépségére, a kialakuló mintázatok komplexitására és a ruganyosan mozgó központi figurák hazárdjátékára.

Interviews – S/T (brokntoys, április 2.)

A nehezen google-özhető Interviews néven zenélő Markus Gebauer szintén electróval jelentkezett a londoni brokntoys kiadónál, ám ez a fajta electro sokkal inkább kötődik a blogon már korábban említett sötétebb, zordabb hangvételű holland hangzáshoz, semmint a fentebb leírt sűrűsödő fajtához. Ehhez a megfigyeléshez egyébként illeszkedik a kiadón szereplő előadók arcképcsarnoka, akik közül többen a már említett jelzőkkel bíró zenével foglalkoznak, illetve ténylegesen hollandok is: javasolt tehát belehallgatni Intergalactic Gary, az Animistic Beliefs vagy Gamma Intel itt megjelent anyagaiba is.

A 4 számos EP nyitó trekkje (Miami String) követi leginkább a komor tekintetű electro konvencióit, ahol a zakatoló bassline és a záporozó cinek kicsit túlzó dominanciával határozzák meg a szám egészét. Félreértés ne essék, hangulatában egy nagyon egységes és erős kezdőszámról van szó, viszont egy 7 perces számban én kicsit keveslem hogy csak két rövidke leállás van, és utólagos visszaemlékezéskor is jobban megmarad bennem a basszus merev monotonitása mint bármi más. Ehhez képest egy nagyon friss váltásként érkezik a második Cosmic Shuffle c. szám, ami nevéhez híven kiválóan idézi meg az űrdiszkós és italós vibe-okat, legyen szó akár lépegető basszusokról vagy lézerpisztolyos perkusszív elemekről. A legtöbb időt szerintem ezzel és az ezt követő harmadik számmal töltöttem, hiszen míg a negyedik High Climber ismét egy koherensen végigvitt, pörgő zárószám (ideális tánchoz vagy stresszeléshez), addig a harmadik Petman a szikár, puritán ritmikai nyitásával, aszimmetrikus lüktetésével és fantáziájával már ismét felér eredetiségében a Cosmic Shuffle-höz.

Iglooghost – Lei Line Eon (Gloo, április 2.)

Elindítani az idei Iglooghost albumot olyan, mint elkezdeni egy nagyon erős sztorival, mitológiával és bebarangolható térrel rendelkező fantasy RPG videojátékot. Ezt a benyomást egyrészt a tisztán digitális, future bass és hyperpop köpönyege alól kibújó hangi megoldások is adják, másrészt az egészen természetes, lírai vonosók, fúvósok és pengetett hangszerek, illetve az ehhez társuló, lényegében karakterekként megszólaló vendégelőadó vokalisták is. Az album előrehaladtával pedig (akárcsak a videojátékok esetében) egyre inkább mélyebbre kerülünk az első két számban megjelent (emberi és instrumentális) hangokkal, egyre szorosabb kapcsolat alakul ki köztünk és a fülünkbe simuló suttogások és szirénszerű hívogatások közt.

Nem teljesen a semmiből rántottam elő a videojáték analógiát, Iglooghost ugyanis maga is rájátszik a narratívaalkotás koncepciójára: a press release-ében egy elveszett tradíció felkutatásáról ír, az album oldalára úgy irányít át hogy “Fedezz fel még több titkot!”, illetve egy 3D animátor közreműködésével egy 3 perces “dokumentumfilmet” (= albumbeharangozó előzetest) is rendezett az albumhoz, amiben a Journey-hez kísértetiesen hasonlító karakterek is megjelennek.

Remélem nem érződik túlzott cinizmus az előző bekezdésemből, mert a koncepció nagyívűsége és rájátszott miszticizmusa ellenére szerintem abszolút működik az a sok elemből összedolgozott világ amit Iglooghost létrehozott: vannak éteri elszállások, ének-fókuszú kiállások és instrumentális, érzékeny átkötések is, mintha csak egy átokmegtörést bemutató cutscene háttérzenéjét hallanánk.

Az albumnak leginkább az atmoszférikus, légies jellegét emeltem ki végül, de fontos megemlíteni hogy emellett ritmikailag nagyon sokban támaszkodik a trap, és kicsit talán a dubstep hagyományára is, vagyis az elnyúló basszusok és rap betétek viszonylag központi elemeit képezik az album szerkezetének. Ezek a stílusok nem a szívem csücskei, de a fémes, magasabb hangon csengő ritmikai megoldásokkal és az összes fentebb említett elemmel együtt úgy érzem hogy érdemes elmerülni ebben a kórusénekekkel dolgozó, népzenékre utaló és hyperpop-elektronikákat megszólaltató albumban. Lelkes érdeklődök kattinthatnak a Play gombra, nagymester ritualistáknak pedig irány a leimusic.xyz kripto-enciklopédia.