A laptopkoncert egy eleve hátrányból induló műfaj. Ennek a kifejtéséhez egy kicsit körbe kell járnunk az élő zene és az improvizáció problematikáját. Duke Ellington egy interjúban1 négy tanácsot fogalmazott meg az élő improvizációban utazó zenészeknek:
- A közönségnek értenie kell, hogy mi történik fizikailag.
- A zenének érzékinek kell lennie.
- A közönségnek éreznie kell, hogy a zenész kockáztat valamit azzal, hogy a színpadra lép.
- A zenészeknek hinniük kell abban, amit csinálnak.
Az ezen pontok mögött álló értékrendszer, ami az “autenticitást” emeli piedesztálra, természetesen nem univerzálisan igaz, illetve önmagában még nem is elég. Az viszont biztos, hogy azok a koncertek, amik számomra fontosak voltak, ezeket mind teljesítették.
Ezen szempontok mentén az elektronikus zene viszont már önmagában problémás. Az akusztikus zenében azt általában a legtöbben értik, hogy mi történik, ha valaki lefog (vagy melléfog) egy hangot, azt viszont még a legszakavatottabb hallgatónak is szinte lehetetlen átlátni befogadóként, hogy egy elektronikus zenei setup milyen szabályokkal operál. Mégis, ha elég ideig nézünk egy elektronikus zenei koncertet, elméletben lehetséges bizonyos dolgokat megérteni belőle, még egy olyan bonyolultságú hangszer esetében is, mint mondjuk a moduláris szintetizátor. (Legalábbis abban az esetben, ha egy adott potméter/billentyű/interface egyetlen, fix dolgot csinál.) Egy laptopkoncerten viszont, ahol a képernyő egy végtelenül kötetlen kezelőfelület, szinte lehetetlen befogadóként összekapcsolni a zenész mozdulatát egy adott hanggal. Az összekapcsolást még inkább nehezíti, hogy a képernyő legtöbbször eleve eltakar mindent, amit a zenész csinál, akkor is, ha épp nem a laptopján játszik.
Következésképp a laptop-zenész mindig gyanús. Mindig ott lebeg a kérdés, hogy „Vajon ez a hang egy spontán döntés eredménye, vagy egy előre bekészített automatizáció”? Ha pedig ez a gyanú megfogalmazódik, akkor a befogadó nem tud osztozni a zenész rizikójában akkor sem, ha a zenész valóban kockázatot vállal, és nem az emailjeit olvassa épp a képernyő mögött, miközben megy egy előre generált hangfile. Így a laptopkoncert sok esetben inkább egy közös zenehallgatásra emlékeztet, ami viszont egy teljesen más logika mentén működik, mint az élő zene.
A képernyő végtelen variálhatóságának viszont van egy másik következménye is. Az élő improvizáció számomra akkor igazán érdekes, ha nem tudom előre megmondani, hogy mi fog történni egyből azután, hogy meglátom a hangszereket. Amikor például valaki összesen egy mikrofonnal és egy delay pedállal áll színpadra, akkor a koncert lefolyása nagyjából borítékolható. Persze ezen belül is van mozgástér izgalmas és meglepő dolgokra, de ez inkább a kivétel. A laptopkoncert fekete doboz jellege viszont ebből a szempontból előny, és egyben egy lehetőség is olyan hangképek és struktúrák előállítására, amiket más eszközökkel lehetetlen lenne. Ezzel a lehetőséggel kevesen élnek olyan játékosan, mint a nem-zenész2, multi-instrumentalista Jim O’Rourke.
O’Rourke több mint egy évtizede nem adott Európában koncertet, és otthonában, Japánban is csak viszonylag ritkán lép fel. Saját bevallása szerint utál koncertezni és főleg improvizatív koncertekre járni.
„Vicces, mert gyűlölöm az improvizált zenei koncerteket. Gyűlölöm. Csak meg szeretném venni a lemezt. Úgy értem, olyan emberek zenélnek neked, akik évekig gondolkodtak és kísérleteztek a zenének ezen a formáján. Annyira sűrű információt adnak, hogy – hacsak nem vagy kibaszottul zseniális – nem fogod követni az összes lehetséges gondolatsort, ami ott folyik.”
— Jim O’Rourke / The Wire #165
Eiko Ishibashival először a 2015-ös All Kinds Of People: Love Burt Bacharach című lemezen zenélt először, ami mind O’Rourke, mind Ishibashi „másik”, „popzenei” katalógusába illeszkedik. Azóta pedig rengeteg kísérleti és popzenei projektben működtek együtt. Ennek a cikknek az apropója kettejük közös európai miniturnéja, aminek bolognai állomását volt szerencsém látni.
A koncert nem vesztegeti az időt felvezetéssel, az örvénylő hangfoszlányok egyből betöltik a teret. Az információsűrűség, amit O’Rourke fentebb negatívumként ír le, pont az az eszköz, amivel sikerül elérniük, hogy ne legyen túl sok ideje az embernek gyanúsítgatásokkal élni akkor se, ha a színpadon nem történik éppen semmi fizikailag.
A hangkép szinte percről percre teljesen megváltozik, szétbomlik és újjáalakul, a koncert kétharmadáig nem érkeznek el egy nyugvóponthoz.
O’Rourke és Ishibashi egymásra adott reakciói valóban nyitottnak és spontánnak tűnnek. Az embernek az az érzése, hogy a koncertet akármeddig lehetne folytatni újabb és újabb hangokkal. A koncert kezdő és végpontja igazából esetleges, akkor is, ha az egyes eszközök (fuvola, hangminták, granuláris szintézis) ciklikusan vissza és visszatérnek. Ez a végtelen, de mégis változatos jelleg segít megteremteni a bizalmat abban, hogy ez egy valóban nyitott improvizáció, és mint ilyen: rizikós.
„Az improvizációban az a nagyszerű, hogy amikor tényleg működik, akkor egyfajta igazi közös zeneszerzés jöhet létre. De többnyire úgy tűnik, hogy az improvizátorok elégedettek pusztán azzal, hogy “a saját dolgukat csinálják”: különbséget teszek […] azok között, akik improvizált zenét játszanak, és azok között, akik improvizálnak. […] Nincs problémám az Evan Parker Trióval. De ők nem improvizálnak. Ők Evan Parker Trió zenét játszanak.”
— Jim O’Rourke / The Wire #165
A koncertnek nincs átfogó zenei struktúrája, sokkal inkább a nem-lineáris időben értelmezendő: a forma mikroszinten van, minden egyszerre és folyamatosan történik. Az egyes tételek azonban mégsem szabadon átrendezhetők, hiszen organikusan következnek egymásból. Mindez leírva ridegnek és elidegeníthetőnek hathat, azonban Ishibashi kihozza O’Rourkeból az érzékiséget: az elmúlt évek kicsit metodikus, főleg Serge Modularral készült tanulmányai, melyeket a Steamroom nevű Bandcampjén gyűjt, átengedték a helyüket egy érzékenyebb hangzásvilágnak. A koncert egyik csúcspontja például egy kórusmű élő dekonstruálása és újraalkotása, ami megidézi az And a 1,2,3,4 című szám vonós loopjait; a koncertnek helyet adó egykori templom terében különösen hatásos ez a pár perc.
Ishibashi és O’Rourke ugyanolyan hirtelen fejezik be, mint ahogy elkezdték, aztán egy 10 perces ráadás erejéig mégis visszatérnek — ezzel is aláhúzva a végpontok esetlegességét.
Eiko Ishibashi / Jim O’Rourke a Bandcamp-en.
1 – Ennek sajnos nem sikerült megtalálnom az eredeti forrását, de ebben a videóban beszél róla Charles Cohen.
2 – „Nem vagyok zenész. A zenészek szerelmesek a hangszereikbe. Azt gondolják, hogy a hangszerük egy kifejezőeszköz. Engem nem érdekel a kifejezés. Semmilyen formában nem érdekel, hogy valami kifejezésre szolgáló eszközként működjön. […] Nagyon, nagyon nem szeretnék többé hangszeren játszani.” — Jim O’Rourke / Toneglow #14