Luspay Tamás: Tavaly év végén megjelent egy kazettád Solo címmel, amely kívülről nézve több szempontból is mérföldkőnek, de legalábbis nagy lépésnek tűnik. A szabad és kísérleti zenei közegben legtöbbször valamilyen kollaborációban vagy valamelyik zenekarod tagjaként állsz a színpadra, most viszont, ahogyan az anyag címe is deklarálja, egyedül zenélsz.  Ez már önmagában is egyfajta “statement”-ként fogható fel. Hogyan született ez az anyag, és miért most jelentetted meg az első szóló lemezedet?

Porteleki Áron: Az a része mindenképpen nagy lépés, hogy egyáltalán a sok, polcon lévő, hasonló felvételből ki tudtam választani egy olyat, amiről úgy éreztem, hogy az időben oda-vissza releváns, mint pillanat. Illetve tartalmilag és zeneileg is bírom, akárhányszor újra tudom hallgatni a felvételt. Egy szóló mindenképpen egy szabadabb dolog, ha az embernek is sikerül felszabadulnia, de az, hogy ilyenkor teljesen leredukálom magam a dobra, az nekem egy nagyon szűk járat, aminek a másik oldalán egy hatalmas tárház van. Ebbe viszonylag ritkán tudtam beleereszteni magamat az életem során, talán két vagy három ilyen szóló élményem van, amiről utána azt gondoltam, hogy “hú, itt most történt valami”. Ezeknek a nagy része nincs felvéve, és amit külön erre a célra felvettem, azok egyszerűen nem tartják az időt. Sokat vacilláltam egy másik, jobb felvétel kiadásán is, amely hasonló szerepet töltött be az életemben, de egyszerűen nem működött, nem volt már hozzá közöm. Ez az este pedig épp egy olyan pont volt, ahol nagyon nagy hangulat volt, és nagyon tetszett, hogy egy technikailag teljesen tré, vízforraló mellé helyezett zoommal rögzített felvétel lett az eredménye. Így hangulatában is hordoz egy fontos üzenetet, egy csilivili stúdiófelvétel helyett, valamint a “solo artist” alteregó és profi portfolió nyomasztó kötelezettségeire válaszul itt ez a zoomos felvétel, ami egy rave buli elején készült. Kijöhettem volna, pláne ennyi év és ennyi anyag után, az első szólómmal úgy, hogy még az utolsó sávot is teljesen kicsiszolom. De nem. Ez a nyersesség volt az, ami mostanában a zenekarokhoz képest vagy mellett – ahol szofisztikáltabb vagy koncepciózusabb dolgokat kell megütni – igazán otthonos tudott lenni számomra. Ez a felvétel az, ami az összes közül legjobban megőrizte nekem ezt, és nagyon önazonosnak éreztem azt, ami ott történik. 

A lemezen a nevedhez társított zenei eszközkészletből (ütőshangszerek) is kilépsz a B oldalon szereplő ‘Three Serpents’ című tétellel, ami egy elektronikus darab.  Mesélnél arról, hogy hogyan született ez a tétel, és hogy miért, hogyan kezdtél el elektronikus dolgok felé nyitni?

Igazából nem tudom, hogy mi az én eszköztáram, de ezt határozottan jó volt bevállalni. Évek óta, ha szóló helyzetbe kerülök, akkor akárhogyan is gondolkozom, a végén nagyrészt az van, hogy egy dobszerkóval vagyok ott, és abból próbálok kinyerni valamit. Legfeljebb ott van nálam még egy-két cucc, például egy brácsa, amire ráütök vagy meghúzom, ha valamilyen hang odakívánkozik. De ez az egész felvétel egy fontos időszakban is történt az életemben, abban az évben nagyon sok minden eldőlt egy, azt hiszem, fejlődőképes irányba, legalábbis utólag így gondoltam rá. Effektezve nem lett az anyag, de a sávok rohadtul fel lettek húzva, és így az egésznek lett egy nagyon fura textúrája. Az elmúlt években felerősödött az elektronikus zene iránti érdeklődésem, bátrabban belementem ilyen bulikba, és így tudtam kapcsolódni ehhez. Jobban, mint egy szépen megfogalmazott stúdió felvételhez vagy egy jó dob soundhoz. 

Maga a tény is, hogy saját kiadásban, nem csak digitálisan, hanem fizikailag is megjelentetted ezt az anyagot, árulkodik arról, hogy milyen jelentősége van ennek számodra.   

Igen, mindenképpen mérföldkő, hogy meg tudtam fogalmazni azt, hogy miben vagyok, és nem féltem végig is vinni odáig, hogy egy kazi legyen belőle. Nyilván benne van az az igény, hogy ez egy portfólió-szerűségnek a része, ami növekszik, és egyre több mindent meg tudok mutatni. Hogy ezt miért csinálom, az folyamatosan egy kérdés, hogy továbbra is hiszek-e annyira a zenélésben? Hogy én egy praktizáló zenész, dobos, akármi vagyok? Mert ha igen, akkor ezeket kőkeményen nyomni kell, és az nehéz. Nehéz fenntartani.

Ehhez képest, ha jól tudom, nemsokára meg fog jelenni a második szóló lemezed is, ‘Smearing’ címmel, ami már nem szerzői kiadásként, hanem a blindblindblind kiadványaként lát majd napvilágot. Eredetileg a Kelemen Patrik által rendezett Cryptic Bodies című táncdarabhoz írt zenédről van szó, de mi az a ‘Smearing’? 

A címadó ‘Smearing’ a táncelőadás egyik gyakorlatából jön, és egy idő után az előadáshoz fel is vettem, ahogyan azt mondom, hogy “I am smearing”. Így aztán ráragadt az egészre, hogy én vagyok, aki ezt a “smearinget” csinálja. És a zenei anyaghoz is hozzátapadt. Nagyjából öt olyan szóló anyagom van, amit minél előbb szeretnék megjelentetni. Mondjuk úgy, hogy összegyűlt öt olyan dimenziója annak, amit csinálok, amiből a Cryptic Bodies az egyik, és ez utólag derült ki róla. 

Hogyan kezdődött ez a közös munka Patrikkal?

Patrik úgy keresett meg, hogy ő egy olyan fajta kollabot szeretne, ahol igazából nem születik a táncelőadáshoz egy kísérő zene, hanem van egy, esztétikájában tökre meghatározott világ, egy pszeudó-metál zenekar CD-je, amit megtalálsz valahol egy benzinkúton, nem is ismered a zenekart sem, de berakod a lejátszóba, és arra megy az előadás. Szóval nem kísérőzenét keresett, hanem nyersen egymás mellé tett számokat. És ez nekem egy izgalmas terep volt, mert egyébként is már több zenekarral elkezdtem visszakanyarodni a free-jazzes, jazzes meg népzenei dolgokhoz képest egy ilyen keményebb megszólaláshoz, erre a Dorota egyértelműen jó példa. Többször voltam olyan helyzetben a hangszer mögött, hogy úgy csinálhattam, ahogyan igazán szeretnék dobolni. Egy kreatív improvizációban kerülöd ezeket a formákat egy picit, mert beskatulyáznak. Szóval beleállhattam abba, hogy “Metál? Jee! Nyomjuk, kurva jó ötlet!” 

Az előadás zenéjét hallgatva viszont ez nem tűnik pszeudó-metálnak. Sok hangszer és elektronika jelenik meg benne, furcsa zenei struktúrákban. Mindez élőben.  

Egy másik előadás miatt elkezdtem használni egy generatív zenei szoftvert (amit a Three Serpents esetében is használtam). Ennek az a különlegessége, hogy a fülnek nem megszokott hangolások vannak hozzárendelve a különböző menő, 80-as és 90-es évekbeli szintihangokhoz. Ezzel már dolgoztam más előadások során, mert én nem tudok leülni egy billentyűs hangszerhez vagy egy kottafüzethez és kitalálni dallamokat. Ehelyett általában elkezdek össze-vissza nyomogatni meg gitározni, dobolni, és ami dallamszerűnek vagy követhető témának tűnik, azt elkezdem kibontani. De ez egy elég lassú folyamat, mivel ez nem egy algoritmus alapú szoftver, hanem mindent te magad állítasz be rajta, milyen valószínűségekkel milyen hangokra ugorjon, milyen ritmusban, stb. Egy precíziós műszer.  Elkezdtem ezzel játszani, és megszületett egy nagyon furcsa hangzásvilág, ami a gitárt utánzó szintiken zajlott, ilyen poliritmikus őrületek, amire aztán rádoboltam tempót. Szóval izgalmas volt, hogy egyedül csináljak valamit. Akkor úgy éreztem, hogy egy ilyen metál lemezhez, akárhogyan is fog majd végződni, nagyon sok dallam vagy dallamszerű dolog kell, és lehetőleg gyorsan. Ezt csak a dobolásból nem tudom kinyerni, és ehhez jött jól az elektronikus vonal. Elkezdtem ezekre a témákra rádobolni, vagy épp fordítva, egy tempóban felvett dobolásomra húztam rá dolgokat, majd ezeket kezdtem el felöltöztetni vagy színesíteni. 

Aztán az előadás olyan fordulatot vett, hogy kiderült, mégis jó, ha a zene néhány dolgot lekövet a táncelőadásban, és egy kicsit visszább van véve ez a nyersesség, és belesimul a zene egy audiovizuális, performatív környezetbe. Ekkor született egy jó kompromisszum, mert a pszeudó-metál skatulyából ki tudtam egy kicsit én is lépni, és egy csomó más dolgot is csinálni. A Smearing zenéjében a metál esztétikán túl (ami amúgy is nehezen kihámozható már a sok réteg miatt) sokféle egyéb inspiráció volt a noise-tól kezdve az indonéz jathilan transz-tánc eseményekig. De hallható a lemezen erdélyi háromhúros brácsa lelassítva és átküldve gitártorzítókon, amire rádoboltam később, vagy például bolgár tapannal játszott gabber ritmus is.  

A hangzásban, amit kerestem, egy gyerekkori élmény köszön vissza: a magyar népzenének, és kifejezetten a mezőségi vonós zenekaroknak a hangzása, például a lassúknál, virrasztóknál, halottkísérők és egyéb ritmus nélküli zenei tradícióknál jelentkező megszólalás. Az ezeknél jelen levő brácsák és a bőgő masszivitása ötvöződött a fülemben a későbbi stoner metál és egyéb lassú doom cuccok hangzásával, majd a drone és noise élményekkel. Jó volt visszaereszkedni a sötét tini erőkbe, nyugalmat találtam benne, mint amikor megtalálod azt a színt a természetben, ami a legközelebb áll hozzád. A Cryptic Bodies abszolút belépés volt ebbe a térbe, egy meleg, otthonos érzés.

Aztán ez elkezdett továbbfejlődni, olyan módon, hogy az előadások közben már eleve ezekkel a sávokkal játszottam szabadon, szinte dj-zés formájában, az alapstruktúrákat teljesen szétszedve. Ezzel egyidőben megjelent az igény arra, hogy csináljunk egy olyan verziót, ahol nem laptopozás van, hanem egy tényleges élő változat azokkal a hangszerekkel, amelyekkel a felvétel is készült.

És akkor egy újabb fordulatként, ebből az élő verzióból fog most egy stúdiólemez megjelenni? 

Mindvégig megvolt az a vágy, hogy de jó lenne, ha ennek a táncelőadásnak lenne egy merch pultja, ahol egyrészről ott van ez a CD, és ott vannak Vass Csengének az előadáshoz készült vizuális anyagaiból létrehozott dolgai: nyakláncok, fülbevalók, tetkók. Valamiért ez hozzá tartozott az előadás világához, aminek a része lett volna ez a CD. És sokan kérdezték is az előadások során, hogy miért nem adom ki ezt a zenét, mert tök jó volt, és szívesen hallgatnák. Két év eltelte után idén jutottam el oda, hogy erre rá tudtam fordulni. 

Ebbe a folyamatba be akartam vonni Patrikot is, aki nagyon muzikális, és az egész előadás kigondolója, valamint engem is újra inspirált a zenei anyag felé. Be akartam vonni, de úgy, hogy nem mint táncos, hanem mint zenész legyen jelen. Csináltunk vele gitározós-éneklős session-öket, amelyeknek végül csak egy töredéke került a lemezre, viszont tök sok ötletet adott. Ez a lemez egy gyerekkori vágy beteljesülése is egyben, egy ilyen egyedül összerakott, hangszeres stúdiólemez elkészítése régóta kísért. Az előadászene elkészítése nyitotta meg újra ezt a lapot, és örülök, hogy végül mint külön zenei anyag meg tud jelenni, és ezzel bezárul a Cryptic Bodies zenei koncepciója.

Ezt a külön entitást fogod szeptember 26-án bemutatni az Instant-Fogasban, ami tekinthető ennek a lemeznek az élő premierjének is, hiszen kiszakadsz a táncelőadás kereteiből. Mire lehet itt számítani?

Az egészre úgy gondolok, hogy van bennem egy ilyen nagyon sűrű, szurokszerű, fekete masszával teli gödör vagy tó. Ez egy gyűjtőhelye nagyon sokféle, különböző hangulatú dolognak; mint amikor sok színt összekever az ember, abból is egy barnás, sötét színű massza lesz. Szóval ez inkább kurva sok dolognak az egyvelege, ami bennem van, zeneileg és személyesen is. Néha odamegyek ehhez a tóhoz, és kiveszek belőle dolgokat, amiknek különböző formája lesz. A lemezre tudok úgy gondolni, hogy kivettem belőle egy maréknyit, a koncerten pedig ugyanebből az anyagból veszek ki egy másik maréknyit. Nem a lemezt fogom lejátszani, hanem azt a világot fogom megszólaltatni, amiből az album táplálkozik. Ezt fontosabbnak érzem, mint bármilyen zenei konkrétumot előhozni.

Ez egy izgalmas játék az anyaggal, nem is tudnám ezt egy koncert-szettként játszani, mert iszonyatosan az alapelemem lett az improvizáció. Nyilván koncepcióval és technikai dolgokkal meg lehet ezt támogatni, de attól még ez egy rögtönzött dolog fog maradni. És itt is ez van, hogy lesz egy setup, ami megengedi, hogy valós időben felvegyek a saját játékomból dolgokat, amiket egy teljesen másik időben dob vissza a program. Így pedig tudok majd egy kicsit kommunikálni ezzel a megnyúlt idővel. 

Ebben a Smearing szettben pedig van egy nagy, masszív hang-dózer, ami átmegy rajtam és a téren. Néha ilyen sötét ködnek érzem. Hangszeresen játszani vele olyan, mint egy vihar közepén egy csónakban, nyílt vízen, ahol próbálod megszokni a vergődést, miközben valami félelmetessel állsz szemben. Majd addig küzdesz, ameddig valahogy nyugalmat nem találsz a küzdelemben, és akár el is tudnál aludni benne, olyan otthonossá válik ez az állapot.

Az este másik fellépője a new-yorki transzcendentális black metalt játszó Liturgy lesz, őket mennyire ismered?

Vicces, mert nagyon fontos inspiráció volt a Liturgy a darab szempontjából, például a lemezeik meglepetésszerűsége, hogy honnan indul egy szám, és hogy nem tudod, végül mi fog történni. Illetve, az egésznek az a kémiai tisztasága, ahogy a klasszikus zenei dolgok megjelennek a felfelé reptető zúzdákkal. Szóval a Liturgy esztétikája nagyon közel állt Patrikhoz, sőt volt, hogy már erre gyakorolták a Cryptic Bodies előadásokat! És ott derült ki, hogy az ilyen keményebb hangok egy táncos impró helyzetben nagyon érdekes helyekre viszik azokat is, akik egyáltalán nem követik le a zene dinamikáját, hanem valami meditatív állapotban vannak, szinte mikromozgásokkal, egymás bőréhez érve, miközben zúz a Liturgy a hangfalakból. Ez egy nagyon érdekes hatás volt, ami aztán elég egyértelműen belekerült a darabba. És ilyen szempontból az, hogy jön a Liturgy, és az egész körbeér mint egy nagy ciklus, az egy eléggé jó visszajelzés az univerzumtól.