Az eddig megjelent Oneohtrix Point Never (OPN) albumokat a személyes narratívám szerint 3 nagyobb korszakra szoktam osztani. Eszerint az első a korai, egyéni hangokat és irányokat kereső korszak (egészen talán a 2011-es Replicáig), ahol hipnagógikus és hangsúlyosan sample-alapú zenéket csinált, amelyekben nagy intenzitással használta az akkoriban védjegyének számító Juno-60 szintijét. A 2000–2010-es évek fordulóján nagyot mentek a széteffektezett, arpeggiós elektronikák; a szétszabdalt, beakadt lemezt imitáló sample-használatok; és a mindenféle, sötétebb világokat hozó, az Internet-kultúrára reflektáló witchhouse, seapunk és vaporwave zsánerek (ez utóbbi megszületésénél maga OPN is bábáskodott az egyik aliasával). Ez tehát egy kiváló időszak és terület volt OPN-nek, hogy megalapozza a nevét, illetve lassacskán továbblépjen egy több mozgásteret megengedő, kísérletezőbb zenei világ felé.
A második korszak az R Plus Seven (2013) / Garden of Delete (2015) világa: OPN itt már eltávolodott a konvencionálisan melankolikus ambienttől, a vaporwave hatásait is már csak nyomokban halljuk, helyette pedig karakteres, részletekig kidolgozott koncepció jellemezte ezeket az albumokat. Az R Plus Seven, akár egy hangkollázs, francia irodalmi gyakorlatokból, egy svájci kísérleti film jelenetéből, illetve az objektumorientált ontológia eszméiből dolgozik1. Fontos technikai infó, hogy ez volt az első album a karriere során, ahol nem használta a már említett Juno-60 szintit. A Garden of Delete-nél pedig emlékszem, milyen masszív fikciós, lebilincselő és szórakoztató PR kampány vezette fel az albumot: egy kriptikus honlap, rajta szövegekkel egy Ezra nevű földönkívülitől, illetve letölthető MIDI file-ok a szintén kitalált Kaoss Edge zenekartól. Kár, hogy ezek az anyagok így 8 évvel később már nem elérhetőek, megtörténtükről ma már csak cikkeket találni.
OPN az eddig tartó időszakban is részt vett kisebb-nagyobb kollaborációkban, az ezt követő, harmadik korszakában viszont már számomra úgy tűnt, hogy egy magasabb szinten, és nagyobb volumenben tudta ezt csinálni. Filmzenét írt a Safdie-fivérek két filmjéhez, a 2017-es Good Time-hoz és a 2019-es Uncut Gems-hez – ez utóbbihoz pedig Iggy Poppal dolgozott együtt. Számtalan tracket írt a The Weeknd-nek, aktívan közreműködött az After Hours és Dawn FM lemezein. Ha felmerül bennetek a kérdés, hogy “wow, és mondjuk a The Idol-ban is dolgozott valamilyen módon?”, akkor arra a válasz az, hogy persze. OPN tehát már nyakig benne van Hollywoodban, ami amúgy nem baj, a pár hét múlva kijövő The Curse sorozatot például kifejezetten várom, ott is ő a zeneszerző.
A saját anyagaira visszatérve: a 2018-as Age Of nekem egyáltalán nem jött be; a finom, részletekkel és utalásokkal operáló hangzás- és képi világ helyét átvette egy direktebb, harsányabb és széttartóbb kifejezésmód. Nekifutottam pedig többször, az albumhoz tartozó Myriad-ra keresztelt “concertscape / four-part epochal song cycle”-t pedig volt szerencsém látni 2018-ban a hágai Todays Art-on, de az egész projekt valahogy mégsem fogott meg. Sejtéseim szerint a brechti V-effekt2 explikálására ment rá, ezzel együtt pedig egyfajta dramatizált tér megalkotására, ahol a különálló dalok sorozata képezi le a projektet díszlettel, vetítéssel, dramaturgiával. Hozzáteszem, jó dalokról van szó (a Black Snow-t szoktam dúdolni a metrón), csak mint album, illetve zenekarral színpadra vitt koncertélmény nem állt számomra össze az Age Of.
A 2020-as Magic Oneohtrix Point Never egy önmagába tekintő, saját múltjára és zenei hatásaira (pl. a rádió mint médium) tekintő kontemplatív album volt, amelyben OPN egy fikciós rádióállomás zenei és hangi esztétikáját dolgozta ki – több szám poprockos hatásokkak bírt, a trekkeken belül éles váltások jelentkeztek (mintha csak továbbtekernénk egy másik frekvenciára), illetve a néhány másodperces Cross Talk átkötések szintén a rádiózás véletlenszerű élményét adták vissza sistergésekkel, eltorzult beszédfoszlányokkal, archív felvételekkel és feledésbe merült termékek reklámjaival.
photo credit: Andrew Strasser & Shawn Lovejoy / Joe Perri (x)
Ezek után meglepve olvastam az új anyag sajtószövegében, hogy az Again tulajdonképpen hasonló gondolatfolyamot és tematikát fog követni, mint a Magic; OPN szavaival élve az Again egy “spekulatív önéletrajz”, amelyben a jelenkori művészi énje folytat párbeszédet egy korábbi korszakában élő önmagával. Az album ennek megfelelően mintha egy lapozgatható fotóalbum lenne az elmúlt kb. 15 évről, amelyben sosem létezett, kreált emlékek és elharapott zenei elképzelések lenyomatai sorakoznának, egy-egy trekk erejéig eljátszva a “mi lett volna, ha…?” gondolatával. Ha kategorizálni szeretném, akkor tehát azt mondanám, hogy nem egy negyedik éráról van szó, hanem még mindig a harmadikról. Kamarapoppos vonósok, szentimentális gitározások, néhol egészen tiszta férfiénekek, illetve OPN első korszakára jellemző, glitchbe hajló szintiarpeggiók – a majdnem 1 órás lemez első 3 számában már mind találkozunk ilyenekkel és ehhez hasonlókkal. A negyedik Krumville c. trekk finoman dolgozza be a ruganyos elektronikát a loopolódó gitártémába, de aztán ez is hamar véget ér; a trekk második fele pedig nem lesz más, mint egy konvencionálisan szép, biztonságos, kétakkordos lofi gitározgatás, tábortüzes vokálozálással.
Az Again számtalan ötletet dob fel, amelyek hol ígéretesek (pl. a Nightmare Paint vége), hol egészen zavarbaejtően semmitmondóak (az On An Axis a 2010-es évek legjellegtelenebb chillwave emlékeit idézi egy Arcade Fire pastiche-zárással). Az album egészéről talán elmondható, hogy alapvetően egy lassan hömpölygő, sok akusztikus hangszert és zenei műfajt megszólaltató lemez. Több nagyívű flow-t vonultat fel, amelyek jó esetben egy introspektív utazást biztosítanak a hallgatónak; rosszabb esetben viszont nagyon könnyen és gyorsan háttérzenévé fakulnak.
Az általam eddigi csúcsnak tartott 2013-15-ös korszakhoz mérhető karakteres trekk egyedül az utolsó, A Barely Lit Path c. zárószám. Örülök, hogy éppen ez kapott klipet, még ha ez így előzetesen meg is emelte az elvárásaimat az albummal szemben: a 6 perc 15 másodperces szám egy megbicsakló, gyönyörűen fémes rezonanciákkal gazdagított érzékeny vokóderrel indul, amely aztán egyre intenzívebbé válik. Helyét átveszik a pattogó elektronikák, majd a vonósok – egyedül a basszus marad digitális. Ebben a trekkben, habár az eddig megszokott módon sok váltás történik, mégsem éreztem ezeket hirtelennek – a különböző témák teljesen organikusan folynak egymásba. A kórus és a vonósok pedig annak rendje és módja szerint meghozzák a sok-sok fokozás után a katarzist. Philip Glass-i orgonák, aprózódó szintiakkordok és cikázó robbanások kísérik az eksztázist, az utolsó egy percben végigvitt zárás pedig még annak legutolsó fél percében is hoz újdonságot (spoiler: 8-bites fantáziákat).
OPN érzékenysége, profizmusa és képessége arra, hogy egyedi és releváns dolgokat hozzon létre, továbbra is abszolút jelen van. Az Again-nel viszont nekem úgy tűnik, hogy túl nagyot markol, túl sok ismeretlent hoz be a képletbe, amelyek közül vannak esetek és együttállások, amelyek nagyon jól működnek; vannak helyzetek, amelyek semlegesek (a Locrian Midwest-hez sokadik hallgatás után sem tudok kapcsolódni, kifolyik a füleim közül), és vannak igazán kellemetlen percek is (a már említett On An Axis).
1Through the Never: Oneohtrix Point Never talks digital hoarding – The Skinny, 2013. September 17.
2Verfremdungseffekt; elidegenítési effektus