A hangesemények a végtelenségben történnek

Emcsi zenéje gazdagon rétegzett, mozgalmas és személyes. Jól elkülöníthető, határozott karakterrel (bár nem egyértelmű “valós” eredettel) bíró, rövidebb-hosszabb hangeseményekből építi fel a számait, elkerülve a megszokott dramaturgiai megoldásokat. Az EXILES-nál megjelent, Janus című debütálása mellett több válogatáson is hallhatók a zenéi. Az interjú apropóját az UH Fest és a Shape+ rezidenciaprogramja adta, aminek keretében The Stanley Maneuverrel és a tunéziai Rehab Hazguival dolgozott együtt több napon át; az eredményt április 1-én, a Budapest Jazz Clubban mutatták be.

A zenéidnek van egyfajta narratív jellege, tehát nemcsak simán hangokat, hanem történéseket hallunk. Ugyanakkor mégsem mondanám, hogy egy-egy történetet mesélnek el a számok, ennél nyitottabbak.

Én úgy gondolok a zenémre, hogy érzelmeket dolgozok fel, a feszültségeimet oldom; a saját élményeimből táplálkozva keresek olyan átmeneteket, amikben ezek oldódni tudnak. Nyilván megvan benne a narratíva, mert akárhogy is, de hangeseményekben és hangképekben gondolkodom, de nem feltétlenül irodalmi megközelítésből.

Hogyan építed fel, mennyire tervezed meg egy-egy szám dramaturgiáját?

Inkább játszani, improvizálni szoktam, az albumom és más megjelent zenéim is egyszerre felvett improvizációk. Alapvetően a felvett hangjaimból dolgozom, azokat rakom össze kisebb hangeseményekké, amik egymáshoz képest változnak. Addig játszom velük, amíg megtetszik egy-egy forma, átmenet, mozgatható hangkép vagy játszható hangesemény. Aztán ezekkel dolgozom, és így szépen lassan felépül a történet. Előre inkább egy gondolatot, elképzelést fogalmazok meg, nem egy struktúrát; az közben formálódik. Aztán egyszer csak úgy érzem, hogy „na, most jó”.

Sokan, akik hasonló hangokkal dolgoznak, nagyon egyértelmű struktúrákat használnak: fokozásokat, csúcspontokat, lecsengetéseket. Nálad ezek nincsenek meg. Szándékosan kerülöd ezeket?

Igen, mert mindenre úgy gondolok, mint egy hangeseményre, egy valahonnan kiinduló és valahová tartó, a végtelenségben megtörténő dologra, aminek attól, hogy vége van egy adott számnak vagy szettnek, még nem kell, hogy vége legyen, és attól, hogy elkezdődik valahol, nem biztos, hogy ott kezdődött, hanem ezek kiragadott részletek. A mindennapi események sem mindig csúcspontokkal és hangzatos végekkel vannak teletöltve. Ebből a szempontból alapvetően azért soundscape-ekben gondolkodom; még akkor is, ha tudom, hogy ennél zeneibbek a számaim, és nem az eredeti formájukban használom fel a felvett hangokat.

Folyamatokban gondolkodom; klasszikus módon számot szerkeszteni igazából nehezemre is esik. (nevet) Inkább a hangulataimból, érzelmeimből és a közös játékból gazdálkodom. A megtervezett struktúráknál közelebb áll hozzám az improvizáció. Unnám, ha mindig előre meghatározott formákat kéne beteljesítenem, ezeket ismételnem alkalomról alkalomra. Nyilván ez hozzáállás és gyakorlat kérdése is; nekem ez így sokkal komfortosabb.

Sok hangodnál lehet érezni, hogy valami valóságos esemény lehetett a kiindulópont, de legtöbbször mégsem egyértelmű, hogy mi lehetett az; esetleg sejthető, hogy mondjuk vízcsobogás…

Azokat a hangokat, amiket felveszek és visszahallgatok, valójában soha nem lehet hallani az eredeti formájukban. Inkább a kedvemet hozzák meg, a gondolatokat ihletik. Általában teljesen szétszedem őket, olyan apró részletekre, amiket akár szintetizálhatnék is ennyi erővel, és így kezdem őket újrarakni, kisebb összefüggésekben összepakolgatni. Ezek viszont kapcsolódnak azokhoz az élményeimhez, amiket a felvétel közben átéltem, illetve amit észreveszek, hogy hogyan történnek az életben a hangesemények, mik az összefüggéseik. Tehát egyfajta oda-vissza játék ez: szétszedem, összerakom és így gyúródik egésszé.

Közben van egy műsorod a Lahmacun rádióban, ahol nyers field recordingok hallhatók.

Azt azért kezdtem el csinálni, hogy rávegyem magam, hogy minden héten vegyek fel hangokat; hogy egy kicsit trenírozzam magam arra a rendszerességre, hogy mindig legyen olyan idő, amikor nincs más dolgom, mint hogy leülök és csak hallgatózom. Nagyon élvezem a körülöttünk lévő hangok és képek megfigyelését, úgyhogy jó erre szánt alkalmakat létrehozni. Aztán ezekből a hangokból szoktam dolgozni. Jó hallgatni ezeket a hangeseményeket, időt szánni rájuk. Érdekes az is, hogy amikor visszahallgatom a felvételeket, mindig mást hallok; tanulságos erre tudatosan figyelni. A műsor egyébként most pár hónapja parkolópályára került, de nyáron újrakezdem.

Mi volt előbb nálad, ez a hallgatózás vagy a zenélés?

Abszolút a hallgatás. Három éve, az egyetemen kezdtem el zenélni, vagy egyáltalán bármilyen formában ezzel foglalkozni. Megvolt ez a fókusz, hogy nagyon szeretek megfigyelni és hallgatózni, meg nagy zenefogyasztó is vagyok; nagyon sokat hozzátesznek az életemhez azok az élmények, amiket ezeken keresztül kapok. Úgy voltam vele, hogy nem szolgáltathatom ki magam tovább annak, hogy ezt más emberektől kelljen megkapnom (nevet). Muszáj volt megtalálnom a formáját, amivel meg tudom teremteni magamnak is ezeket az élményeket. Egy ideig dilemmáztam, hogy fotóval kezdjek el foglalkozni vagy hangokkal, de aztán ez hamar eldőlt, amikor az oktatási rendszerben körbenéztem, és megtaláltam a Pécsi Egyetemen az elektronikus zenei médiaművészet szakot. A felvételi munkával kezdtem el először ezzel foglalkozni, három éve.

Mennyire adta magát, hogy hogyan fogod felhasználni a hangokat, mennyit keresgélted a formát?

Az, hogy milyen tudásom, milyen eszköztáram volt, mindig meghatározta azt, hogy éppen hogyan tudok hozzányúlni a hangokhoz. Azt is meg kellett tanulnom, hogy hogyan kell felvenni jó minőségben; aztán hogyan lehet ezt úgy felhasználni, hogy hallgatni is jó legyen… Először kollázsokban, soundscape-ekben gondolkodtam; aztán ahogy tanultam az egyetemen különböző technikai és hozzáállás gyakorlatokat, ez fejlődött, és organikusan összeállt. De arra kellett rájönnöm, hogy alapvetően ugyanolyan hangképek érdekelnek, teljesen mindegy, hogy szintetizálom, felveszem, összekollázsolom; ahogy az egésznek a képe összeáll, az nagyon hasonló. Ez nekem nagyon izgalmas, hogy hányféleképpen lehet elmondani, átadni ugyanazt.

Megjelentek számaid olyan válogatásokon, amik nem kizárólag a kísérleti zenét amúgy is követő közönségnek szóltak (Electronic Beats: Szelektor XPERI22, Free Sequence Records: Transcendent Waves Vol.1). Kaptál esetleg visszajelzéseket, mondjuk úgy, hogy kívülállóktól, akik számára a megközelítésed szokatlanabb volt?

Nem tudom pontosan, hogy mit jelent, hogy kívül vagy belül; szerintem nem egyértelműen meghatározható, beskatulyázható, amit csinálok. Kicsit mindenhonnan kilóg, kicsit több helyre is beillik… Próbálják néha ambientként behatárolni, de az olyan tág fogalom és annyiféle, hogy attól ódzkodom; mondják, hogy kísérleti, de ahhoz meg elég strukturált… Nem kapok visszajelzést azon túl, hogy egyes emberek írnak, tetszett nekik. De az is tök jó visszajelzés, hogy egyáltalán megkeresnek, hogy csináljak valamit, aztán kiadják, hallgatják emberek. Nem is értem, hogyan, de a telekomos szám a YouTube-on 23 ezres nézettséget ért el, fogalmam sincs, hogy mi alapján…

Milyen kollaborációkban vettél részt korábban, például az egyetemen, illetve milyen volt ezekhez képest a shape-es rezidencia?

Az egyetemen ez egy viszonylag gyakori, bevett dolog, de amúgy nem sokban vettem részt. A shape-es rezidencia nem igazán közös improvizáció volt, inkább közös munkafolyamat, amit addig gyúrtunk, amíg mindenki elégedett lett valamennyire. Nekem nagyon izgalmas másokkal együtt dolgozni, mert ilyenkor kiderül, hogy mit tudok magamból megmutatni, hogyan tudok reagálni a másikra, és mi az, amit ebből el tudok sajátítani. Emberileg is nagyon izgalmas dolog, hogy hogyan tudja három idegen megértetni magát, közös nevezőre jutni. Ez akár nagyobb feladat is lehet, mint hogy ki milyen hangokkal hogyan operál. Remélem, lesz még ilyen, mert sokat tanultam belőle. Az nagy biztonságot adott, hogy olyan hangokkal tudtam foglalkozni, amik már korábban átmentek a többiek szűrőjén, és akkor lehetett a másikra figyelni zenélés közben. Egyedül ez nincs meg, csak én vagyok és a kis hangjaim.