Kristóf Márton leginkább a 12z tagjaként ismert a zenei életben, de vannak filmes, színházi munkái is, az Utóélet című filmben pedig színészként szerepelt. Az interjú apropója a UH Fest és a Shape+ rezidenciaprogramja volt, aminek keretében Porteleki Áronnal és az iráni származású Tahereh Nouranival dolgozott együtt több napon át; az eredményt 2023. október 7-én mutatták be a Trafóban.

2015-ben volt egy interjú veled és Szabó Bálinttal a Shape oldalon, ahol hosszan taglaljátok azt a kérdést, hogy zenészek vagytok-e vagy nem. Most hogy állsz ezzel?

Inkább úgy tekintek rá, hogy a zenélés egy rituális tevékenység, ami örömet okoz; hallgatni is, de csinálni különösképpen, főleg másokkal együtt. Régebben amiatt jött ki belőlünk néha ez a sopánkodás, mert nem vagyunk a klasszikus értelemben véve képzett zenészek. Mostanában, ha megkérdezik, akkor az egyszerűség kedvéért azt mondom, hogy zenével foglalkozom, de azt nem, hogy zenész lennék. Azt feltételezem, hogy azt lehet így hívni, aki rendszeresen foglalkozik ezzel, napi szinten gyakorol éveken, évtizedeken át. Én pedig világéletemben autodidakta módon tanultam hangszereken játszani, és nem is az foglalkoztatott, hogy hogyan kell csinálni, hanem hogy hogyan lehet, hogy mit lehet még kihozni belőle. A felfedezés hajt. 

Utánanézel azért, hogy hogyan kellene szabályosan játszani?

Inkább nem, mert úgy érzem, hogy ez elvinne egy olyan irányba, ami lehet, hogy korlátozna a kísérletezésben.

Nem önmagáért érdekel ez a zenész / nem zenész dolog, hanem mert szerintem az az egyik legizgalmasabb dolog a 12z-ben, hogy van valami kétértelműség abban, ahogy a bevett, hatásos megoldásokhoz viszonyultok. Elég gyakran előfordul, hogy elindul mondjuk egy ismétlődő szintimotívum, vagy egy nagy fokozás, ilyesmi: valami, amire ráismerhet a hallgató, amiről tudja, hogyan működik – de aztán mégsem köteleződtök el ezek mellett. Számomra ez köti össze a sokszor nagyon különféle eszközöket használó kiadványokat.

Biztos, hogy van ilyesmi, de szerintem ez részben tudatalatti forrásokból táplálkozik. Olyan sok behatás éri az embert az élete során, hogy ezektől aztán már nem tud szabadulni, és folyton reprodukálni akarja a tapasztalatait, talán mert ezekbe tud kapaszkodni. De arra mindig tudatosan törekedtünk, hogy amikor észrevesszük egymáson vagy magunkon, hogy reprodukáljuk ezeket a mintákat, akkor egy 180 fokos fordulattal ezt kioltjuk, és ha ez sikerül, akkor tudjuk igazából kizökkenteni magunkat, helyzetbe hozni egymást. Én legalábbis próbálom helyzetbe hozni a többieket a közös zenélések során; bedobni olyan trükköket, amik az elkényelmesedés ellen dolgoznak.

Ez nemcsak a részletek, hanem akár a teljes albumok szintjén is működni tud. A Transfiguratio az a lemezeitek között, ami elég egyértelműen leír egy jól felismerhető ívet. Ez tervezett volt?

Nem, ez óhatatlanul kialakult. Azt a lemezt egyébként nem egyben rögzítettük, hanem szerkesztett felvételekből állt össze, és főleg Bálint és [Porteleki] Áron rakták össze, én akkoriban a lányom születésével voltam elfoglalva.

A korábbi lemezeknél viszont inkább úgy érzem, hogy jóval kevésbé tudom kiismerni őket, mondjuk ha összevetem más lemezekkel, amiket kb. ugyanennyit hallgattam.

Lehet, hogy ez csak a percepciótól függ. Például amikor egy mozgóképet bármilyen hangfelvétellel összeraksz, az agyad óhatatlanul összekombinálja őket. Szerintem ez akkor is érvényes, amikor egy ilyen absztrakt zenét meghallgat az ember. De azt én valamennyire tudatosan raktam bele ezekbe a lemezekbe, hogy kiszámíthatatlan, meglepő fordulatok legyenek rajtuk. Abban reménykedtem, hogy ettől talán én magam is kevésbé fogom elunni őket, ha majd sokadszorra meghallgatom.

Az, hogy autodidakta módon viszonyulsz a hangszerekhez, mennyire igaz a laptopra, az elektronikára?

Arra azért kevésbé, amiatt, mert az a munkaeszközöm is. De ettől függetlenül nagyon szeretem azokat a helyzeteket, amikor nem találom meg, amit megszoktam. Emiatt gyakran át szoktam szervezni a számítógépen azokat a dolgokat, amik amúgy biztonságot nyújtanak abban, hogy meg tudjam valósítani, amit elképzeltem. Közvetlenül a koncert, a zenélés előtt kikapcsolok, átállítok dolgokat. Ez okoz nyilván egy pár percnyi zavart is, de kifejezetten szeretem és inkább maradok ennél a módszernél. Most már inkább az tűnik kihívásnak számomra, hogy valami rögzített dolgot létrehozzak, ami előre ki van találva, megbeszélve – már szinte félek tőle. De ezt próbálom legyőzni; például úgy, hogy ismerősökkel zenélek, többek közt Baksa Gáspárral és Fignár Leventével, Gutema Dáviddal és Nagy Sándorral, legutóbb pedig Mostoha Marcellal; gyakran elektronikával, az utóbbi két felállásban én basszusgitározom, ők gitáron, dobon játszanak.

És rendesen basszusgitározol?

Valahogy ugyanúgy próbálom meg használni, mint bármilyen más hangszert: nem az a célom, hogy úgy basszusgitározzak, ahogy kell, meg ahogy szoktak, ahogy a nagyok játszanak, hanem hogy felfedezzek engem inspiráló módszereket. Igazából a zeneiség meg a tempó az, ami megszólal rajta. Bevallom, én részben terápiás megközelítésből érkezem ezekbe, mert jó néhány éve már nyűgnek éreztem a zenélést. De mostanában, az utóbbi egy-két évben újra parázslik valami, és például az a Shape-es felkérés borzasztóan felvillanyozott, azt nagyon élveztem.

Csináltál olyat korábban, mint ez a rezidencia, amikor hosszabb idő van felkészülni egy koncertre?

Igen, még a 12z előtt kevésbé motivált a felkészületlenség.

Alig néhány szólókoncertet adtál. Miért?

Nem láttam, hogy hova tudok eljutni vele, meg hogy kinek okozok örömöt ezzel. Talán túl radikálisan álltam hozzá – feleslegesen radikálisan, és emiatt befogadhatatlannak ítéltem, amit produkálok. Amúgy a fellépéstől gyakran az tart vissza, hogy azt feltételezem, hogy a hallgatók produkciót igényelnek. Általában a közönség nélküli zenélés sokkal felszabadítóbb nekem.

Úgy tűnik, hogy különbséget teszel a közösségi zenélés és a közönségnek zenélés között, ami zavar.

Nem zavar, hanem általában fogva tart az, hogy tartok tőle, hogy nem okozok örömet a közönségnek, és néha kifejezetten frusztrál az is, hogy nem tudok kitörni ebből. Ez nyilván az önbecsülésemmel is összefügg, illetve úgy érzem, hogy hiába próbálkozom, nem tudok olyan zenét csinálni, aminél nem az a szempont, hogy ezt itt csak úgy el kell fogadni. De közben a szívemmel nem szeretnék különbséget tenni ezek között, mert a közösségnek a közönség ugyanolyan fontos része, mint azok, akik aktívan részt vesznek a zenélésben. A passzív részvétel is egy visszacsatolás. Én magam is szeretek passzívan részt venni, olykor koncert közben is kikapcsolok, nem adok ki hangot, és én is csak hallgatom, ami történik, ameddig ez tolerálható. Ezt leginkább akkor lehet csinálni, amikor nem ketten-hárman, hanem többen vagyunk, tehát pl. a JazzaJ keretein belül, ahol nem is illik és nem is hasznos folyamatosan aktívan részt venni, néha teret kell adnunk a másiknak.

Bő egy évtizeddel ezelőtt, amikor elindult a 12z, volt egyfajta katalizátor vagy akár közösségteremtő szerepe, például a [sessionz] sorozattal. Behoztatok ebbe a mondjuk, hogy elektronikus zenei közegbe olyan megközelítéseket, amik korábban kevésbé voltak jellemzőek: nyitottságot az improvizáció vagy akár a tradicionális zenék felé.

Voltak előttünk is ilyen megközelítések, sőt, engem is ezek motiváltak, az UH Fest és a Pécsi Egyetemen az elektronikus zenei médiaművészet szak körül formálódó közösségek. Bevallom, én is szerettem volna így látni egy darabig, hogy volt egyfajta katalizátor szerepünk, de nyilvánvaló, hogy a dolgok egymásra hatnak, kölcsönhatásban vannak, és nem merném megkockáztatni, hogy a 12z-nek akár egy szempillantásnyival nagyobb szerepe lett volna, mint másnak. Több gócpontban megvolt az a szándék, hogy katalizáljunk valami változást, mert úgy éreztük, hogy egydimenziós az, ami körülvesz minket: kevés a kísérletezés, a felfedezés, mintha ismétlődnének dolgok.

A tradicionális zenékhez való kapcsolódásról Bálint szokott sokat beszélni. Benned is megvan ez?

Igen, ez volt bennünk az egyik nagyon fontos közös pont, amikor megismerkedtünk, hogy mindketten rengeteg tradicionális zenét gyűjtöttünk gyerekkorunktól fogva, és ez nagy hatással volt arra, amit csinálni szerettünk volna. Egyébként az nagyon szerencsés együttállás volt, hogy miután elhatároztuk, hogy együtt fogunk zenélni, pár hónappal később találkoztunk Áronnal.

A tradicionális zenének lehet egyfajta kizökkentő szerepe, hasonlóan ahhoz, amiről korábban beszéltél. Felnő az ember a nyugati zenével, és aztán kiderül, hogy egészen másként is lehet zenélni.

Nekem egészen ősi élménynek számít az, hogy nyugati zenét is hallgattam gyerekkoromban, meg régi zenét is, ősi zenéket is, tradicionális zenéket, metált meg mindenféle dolgot. De a tradicionális zenénél éreztem azt a legelemibb erejű élményt, ami tényleg felbolygat és megérint, amitől azt érzem, hogy élek. Van ezekben általában valami természetes visszafogottság, ami nem a showbizniszről szól, nyilvánvalóan. Meg az akusztikai élmény miatt talán még közelebb áll az ember füléhez, szívéhez. Egyrészt elemibb erejű, ösztönösebb, valamint – ami például rögtönzött zenére is jellemző – van benne tér a hibákra, a tévedésekre, és nem a tökéletesség az elérendő cél, hanem a közösségi élmény és a szakrális jelleg.

Az IMDb-n meglepően hosszú adatlapod van. Csinálsz még filmes munkákat?

Annak kb. a fele vagyok én, a másik fele egy névrokonom, aki hangmérnök és boom operator. Hosszú idő után tavaly sikerült Nagy V. Gergő forgatókönyvírónak rávennie engem, hogy legyen egy filmszerepem. Végül nem jött össze a dolog, de azóta is jó barátok vagyunk, szoktunk együtt a lányainkkal bandázni, és meg is beszéltük, hogy fogunk majd még filmet csinálni, csak nem ebben a formában.

A filmes, színházi munkáidnak milyen kapcsolata van azzal a zenéléssel, amit nem ilyen kötött keretekben csinálsz?

Ha néha összejön egy ilyen munka, akkor alkalmazom azokat a megközelítéseket, amiket például a zenekarunkban is, de keményen kell dolgoznom azon, hogy ezt kordában tartsam, és fókuszáltan komolyan vegyem az egészet. Legutóbb augusztusban volt egy nagyon izgalmas és rendhagyó munkám: Kelemen Kristóf Szeánsz darabjához kellett zenét és hangatmoszférát csinálnom. Ez nem egy színpadi darab volt, hanem olyan videóinstalláció, amit VR szemüvegen tudott megnézni egyszerre legfeljebb két ember, és abban szólt a hang is. De ott igazából egyszerű dolgom volt, mert Kristóffal már korábban is dolgoztunk együtt, és mindig felemelő tapasztalat volt, hogy vele nem kell harcolni azért, hogy az, amit én tudok csinálni, az működhet ebben a munkában. Részben azért sem merültem el jobban a filmes munkákban, mert nem voltam eléggé alkalmas erre. Nem találtam olyan embert, akivel úgy tudunk együtt dolgozni, hogy mind a ketten tiszteljük egymás munkáját, és el is fogadjuk úgy, ahogy van. Általában az volt a tapasztalatom a filmesekkel, hogy van valami elképzelésük, de nem tudják átadni.

Az interjú a SHAPE+ és az UH Fest együttműködésének részeként készült és jelenik meg, az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.