01

Sean Booth és Rob Brown duójának legutóbb, 2022-t megelőzően, 2018-ban volt fellépése: az NTS Sessions megjelenését követően elég sok helyen turnéztak világszerte, amelyek felvételeit aztán később a saját honlapjukon, illetve több streaming-szolgáltató felületén is elérhetővé tették (néhány 2016-os live szettel egyetemben). Ezt követően, ahogyan az lenni szokott, visszavonultak alkotni, majd ahogyan az egyáltalán nem szokott lenni, 2019 végén beütött a covid.

2020-ban kijött a SIGN / PLUS albumpárosuk, de élőben értelemszerűen nem tudták sehol sem bemutatni. Tehát habár a munkamódszerüket nem kezdte ki a vírus (évek óta távmunkában dolgoznak egymással), a legutóbbi bulijuk óta 4 év telt el, a pandémia enyhülésével pedig szerencsére ők is elkezdtek tervezni és bejelenteni dátumokat az idei évre. Én két éve éles irányváltásnak éreztem a SIGN / PLUS albumokat a korábbi, de főként az NTS Sessions lemezek után: sokkal több finom, érzékeny, az ambient felé közelítő hang jelent meg benne, így tehát kíváncsi voltam, hogy egy ilyen, mondhatni líraibb megszólalás után hol tart Anglia számomra legmeghatározóbb elektronikus zenei produkciója. Persze, azzal együtt mondom ezt, hogy tudtam, az említett dupla-album is már 2 éves, Rob és Sean élő fellépései pedig egy teljesen külön világot alkotnak. Mégis, nagyon érdekelt hogy mennyiben merítenek a SIGN / PLUS világából, és mennyiben helyeznek hangsúlyt újabb építkezésekre, hangterekre és auditív impressziókra. Számukra ugyanis egy dolog felvételre és kiadásra tervezett zenén dolgozni, és egy teljesen másik dolog egy élő fellépés anyagát megalkotni, rendszerint nem is szokták keverni a kettőt, így biztos lehettem abban, hogy amit 2022-ben élőben előadnak, az valamilyen merőben új anyag, megszólalás és friss konstrukció lesz (spoiler: így is volt).

02

Negyed 7-kor érkeztem meg a Musiikkitalo impozáns, üveggel és sötét rézlapokkal borított épületéhez. Egy viszonylag új koncerthelyszínről van szó, 2011-ben nyílt, 1700 férőhelyes, programjai során pedig nagyzenekaroknak, klasszikus zenei eseményeknek illetve a Sibelius Akadémia előadásainak is egyaránt teret ad. Megjelenésre és benyomásra egyébként egyfajta Müpa / Zeneakadémia / Magyar Zene Háza hangulatot adott az épület, így joggal bíztam benne, hogy jól fog szólni a koncert. Amikor odaértem, éppen belefutottam B.-be, akit mostanában Budapesten is ritkán látok, nemhogy Helsinkiben, így kellemes meglepetés volt, hogy egy helyre sodort össze minket az élet. Leültünk kint a teraszon egy kisebb társasággal, B. pedig a háta mögé mutatva mesélte, hogy éppen most pacsiztak le a maestrókkal. B. válla fölött átnézve pedig láttam, hogy valóban, Sean és Rob éppen a miénkkel szomszédos asztalnál kávézott egy harmadik arccal (főszervező? ügynök? Aphex Twin kémje?), kiélvezve a 16 fokos, napsütéses finn vasárnapot. Sean és Rob egyébként, így pár méter távolságból rájuk pillantva, nélkülözött mindenféle sztárallűrt, amit a hozzájuk hasonló legendák esetleg felvehetnek az évek során. Cargo pantsben e-cigizés és borostás mosolyok jellemezték őket, akikből pontosan az a fajta emberközeliség és természetesség sugárzott élőben is, mint amit a visszafogott hangnemű interjúikból vagy Sean maratoni hosszúságú ‘Ask Me Anything’ Twitch sessionjeiből érezni lehetett.

18.40-kor több dolog is történt: egyrészt nagyon feltűnővé vált, hogy mennyire megnőtt az egy négyzetméterre eső túrabakancsos és fekete vihardzsekis arcok száma (én is az ae halloween jelmezemben mentem), másrészt kinyitották a koncertterem ajtajait, harmadrészt pedig elfogyott a kávém, így úgy döntöttünk, hogy megkeressük a helyünket. 19.00-re volt kiírva Ilpo Väisänen mint “előzenekar”, majd pedig 20.00-ra az Autechre.

03

Ilpo Väisänen a megboldogult Pan Sonic egyharmada, amelyet társaival Mika Vainióval és Sami Salóval közösen alapított 1993-ban – Salo kiválásával a formáció aztán duóként működött tovább. A Pan Sonichoz nekem nem kötődik sok emlékem, illetve Väisänen munkásságról sem tudtam igazából semmit, így zéró előzetes tudással és őszinte kíváncsisággal ültem le meghallgatni a szettet, bárminemű elvárás vagy előfeltételezés nélkül.

Az előző mondatom utolsó részét újraolvasva saját magam felé is világossá válik, hogy bizony olykor egyáltalán nem vagyok egy megbízható narrátor, érdemes néha a szavamon fogni. Ugyanis valójában mégiscsak volt, vagy lehetett bennem egyfajta ki-nem-mondott, előzetes elvárás: 2100 kilométer utazás után, Autechre-re várva egy csúcskategóriás akusztikai szentélyben nem feltételeztem, hogy Väisänen egy játékszintinek is beillő Monotron Delay-jel fogja megnyitni a szettjét. Pedig ez történt, percekig tekergett az egyetlen, egyszerű kis hang ide-oda, az asztalán heverő többi hangszer pedig csak szép lassan, komótosan csatlakozott be a hangfolyamba. Érteni vélem a blöff-jelleget, illetve tudom feltételezni a “vissza a kezdetekhez” hozzáállást, de engem valahogy mégis hidegen hagyott Väisänen szettje. Valahogy túlságosan különváltak a komponált és használt hangok rétegei, ami önmagában nem lenne baj, viszont ridegnek, elkülönülőnek éreztem őket egymástól. De ezen még túl is tenném magam; ami viszont tényleg bizarrul feltűnő volt, az egyrészt a szintézisben számomra túlságosan alap, elemi részecskék használata, másrészt az általam túl gyorsnak érzékelt váltások felbukkanása.

Egyik említett tényező sem önmagában “probléma”, értelemszerűen mindegyik a tágabb zene, vagy kompozíció kontextusában nyer értelmet, és derül ki hogy működik-e vagy sem (ami természetesen még ezzel együtt is szubjektív marad). Például Caterina Barbieri esetében szintén domináns az elemi hullámformák használata, aki viszont hagy teret arra, hogy megtapasztaljuk az ezek mögött felsejlő fenséges érzetet. Egy másik példát említve: Venetian Snares esetében nagyon gyakori a nyaktörő, alig követhető váltások használata, ezek viszont egy egységes, egymást erősítő hangtöredékek miriádjává állnak össze, amelyek fantasztikus ritmikai mintázatokat adnak ki. Nyilván nem csak ez a két út létezik, de számomra Väisänen vasárnapi live-actje olyan volt, mintha néhány egészen jó ötletet kidolgozásának állt volna neki 5+ hangszerrel az asztalán, viszont 2-3 perc jammelés után abbahagyta volna, vagy statikusan hagyta volna dolgozni valamelyik dobgépét, hogy aztán az 5-6. perc után továbblépjen egy következő témára. Szkeccsek, tervek, ötletek izgalmas, de kidolgozatlan sorozatának tűnt, amit csinált, így igazából nem bántam, hogy csak 25 percet játszott.

04

Van egy aforizma, ami valahogy így szól: “Zenéről írni olyan, mint táncolni az építészetről”. A frappáns állítás, feltételezem arra mutat rá, miszerint mennyire értelmetlen egyik művészeti médium megragadása, kifejezése egy másik művészeti médiummal, vagy pedig egy kicsivel konkrétabban: mennyire abszurd szavakkal kifejezni egy olyan, mélyen non-verbális művészeti formát, mint a zene.

A kijelentéssel lehet egyetérteni és vitatkozni is: szerkesztőként én mind az egyik, zenészként pedig a másik oldal érveit is érteni vélem, hosszan lehetne a témáról írni, beszélgetni, zenélni vagy akár workshopot is tartani. Dióhéjban, jelen pozíciómból, ahogyan azt sejteni lehet, számtalan okot és lehetőséget látok az olyan írásra (vagy podcastelésre, vlogolásra, stb.) zenéről, amelyeknek látom létjogosultságát. Ennek kifejtése meghaladja jelen cikk kereteit, amiért viszont felhoztam most ezt a témát, az pedig az, hogy minden igyekezetem ellenére mégis van az a fajta univerzum “zenéről írás”-ban, ahol megmerevednek az ujjaim, falnak ütköznek a gondolataim, tétován lesek súgásért az üres jegyzeteimre, és úgy érzem, nincs meg a megfelelő nyelvi eszköztáram ahhoz, hogy beszéljek róla. Ez az univerzum pedig az Autechre.

05

Egy alig hallható, sistergő, alattomosan zúgó drone alapzaj várt minket, miután visszaértünk az este két fellépőjét tagoló szünetről. Leültünk, ismerős volt már a helyem, ismerős volt már a sötétre festett előadóterem, és tudtam, hogy vizuális értelemben a sötétség abszolút domináns elem lesz a későbbiek során is – ezek mind olyan tényezők voltak, amelyek aztán segítettek abban, hogy el tudjak mélyedni a koncertben. Rob és Sean évek óta úgy lépnek fel, hogy a mindenkori helyszíntől megkövetelik a teljes sötétséget, nélkülözve ezzel nemcsak a vizuális, vetítéssel elérhető plusz élményeket, hanem a fényekkel, lámpákkal való tervezést is. Egyetlen fényforrás sem maradhatott égve (kivéve persze a vészkijáratokat jelölő EXIT táblákat), a figyelmet pedig ezzel teljes mértékben a zenére irányították. Ez így volt 2016-ban is a budapesti koncertjükön az Akváriumban, a mostani élmény azonban teljesen más volt.

A sistergő alapzaj olyan volt, mintha a Musiikkitalo trafóját bemikrofonozták volna, és hagyták volna, hogy szép lassan felgerjedve betöltse a koncerttermet, a meghirdetett 20.00 órai kezdéskor pedig átbillentsék abba a vízióba, amelyen hónapok, ha nem évek óta dolgozik Sean és Rob. Magamba merülve hallgattam azt, ami történik, és mivel nem kaptam vizuális ingert (az az egy-két fényforrás az EXIT táblákról, ami eljutott hozzám, statikus volt), ezért önkéntelenül is becsuktam a szemem – amit hallottam az pedig sarkvidéki viharok döngölő ereje volt, nyílt vízeken végigvitt és tengeralattjárókón kicsúcsosodó emberi konfliktusok tragédiája, dermesztően mély sikolyok morajlása, fagyott hullámok összeomlása. Ha akarnék, sem tudnék bevett elektronikus zenei vagy szintézisekhez kötődő, leíró kifejezéseket használni. Képtelenség kihallani, hány réteggel (=audio csatornával) dolgoznak, képtelenség analitikusan látni (vagy hallani) hogy milyen mutálódások történnek, ezzel együtt pedig rá is jövök, hogy persze, nem ez a lényeg, hanem a zenében jelenlét, a befogadás, az akkor-és-ott-lét. Az Autechre, ahogyan azt tette és teszi a mai napig az egész életművén keresztül, túllép a kortárs elektronikus zene mindenkori jelenén. Megragad egy lámpást, és olyan utakat mutat meg, amelyekről nem tudtuk hogy léteznek. Ezt pedig élőben megtapasztalni, 30+ évvel a megalakulásuk után is: példátlan.

Ami határozottan érződik, az az hogy a SIGN / PLUS hullámzó, gyengédebb betétjeivel összhangban az idei szettjükben is jelen vannak a kerekdedebb, gömbölyűbb hangok. Vállalt a szett hangfolyam jellege, nem domináltak a 2000-es évekre jellemző durva, digitális vágások, hanem sokszor visszaköszönt a tompa, szájat nehezen kinyitó, lassan explikáló és terhelten artikuláló jellege a hangnak, amely elfojtottságot és egy elnyújtott felnyílást idézett meg. Ezzel együtt persze tűélesen az emlékezetembe szőtték magukat azok a szekvenciák is, amelyek fémesek, csillogóak, ezüstösek és szúrósak, ugyanakkor durvák és érdesek voltak. Újra és újra visszaköszöntek ezek az etapok, amelyeknél a következő történt: megtestesült egy hang, amely aztán a tér minden dimenzója felé elkezdett szétfeszülni addig, amíg bele nem láttunk a hangok szövetébe, szálaiba, a roncsolt anyagaiba, a keletkező lyukakba. Majd, miután már azt hinnénk, hogy nincs tovább, elkezdtek felerősödni és hallhatóvá válni a lyukakban rejlő mikroszálak, hogy azok egyedi viselkedéseire is rálássunk. Egyikre, másikra, azok deformációira, szakadásaikra, megsemmisüléseikre.

2016 novemberében, szintén a vaksötétben, a sörömet szorongatva bámultam a cipőm irányába az Akvárium hátsó részében, ahol előttem valaki táncolni próbált a poliritmikus kattogásokra, tőlem balra lábujjhegyre ágaskodva lökdösődtek többen, hogy lássák mi történik a színpadon (nem látták), tőlem jobbra pedig folyamatos vakuzások és lámpázások történtek, hogy megtaláljanak mindenféle földre ejtett mobilt, kulcscsomót, öngyújtót, cigipapírt, bármit. Ezzel együtt tehát, még ha öregurasnak is tűnhet az Autechre-t egy ülőskoncertként leigazolni, úgy gondolom hogy sokkal jobban működik a zenéjük befogadása, átélése egy ilyen környezetben, semmint egy álló klubkoncerten, neadjisten egy fesztiválon. Az, hogy az általuk használt hangok jellege elektronikus, elsődleges rendezőelv: amikor azt a kérdést teszik fel nekik, hogy elképzelhető-e valaha, hogy akusztikus, vagy hagyományos hangszereket használó zenét fognak írni, nem véletlen hogy mindig egy határozott “nem”-mel felelnek. Az autechre-i univerzumban egy hang formálása annak számtalan paraméterén keresztül (lecsengés, frekvenciatartomány, rezonancia, sample-rate, stb.) nem egy-egy opció a sok közül, hanem egy szinte-rizomatikus rendszer van azért létrehozva, hogy ezek az akciók és reakciók megtörténhessenek, ezzel elemi részét és elképzelését alkotva a zenének. Tagadhatatlan, hogy Rob és Sean odafigyelnek a részletekre, innentől kezdve pedig talán nem túlzás azt állítani, hogy ezekre hallgatóként is ajánlott odafigyelni, amelyhez szerintem egy besötétített hangversenyterem tényleg egy ideális választás.

Könnyű belefutni az Autechre-ről szóló diskurzusokban a technika, komputerizáltság, szinti-fétisek és science-fiction irányába, amelyek aztán gyakran vagy a legyintő “érzéketlen számítógépes zene”, vagy pedig a paródiának is beillő “intelligens tánczene” kifejezésekbe torkollanak bele. Bízom benne, hogy aki meghallgatta a Musiikkitalóban előadott 75 perces szettet, annak érezhetővé vált a gépek mögötti emberi jelenlét: a rendszerük (=hangszerük) ugyanis éppen azáltal nem válik pusztán generatív áramlattá vagy tisztán rizomatikus struktúrává, hogy az egészben szerepel két ember. Egymással egyenértékűen, egymást kiegészítve, egy közös vízió felé tartva, a mechanikus kölcsönhatások mellett mindvégig megtartva a humánum jelenlétét.

06

Hazafelé a repülőn útitársam, O. megkérdezte, hogy mit gondolok a koncerten történt Noisegate botrányról. Őszintén szólva el is feledkeztem már róla, de valóban: a szett kétharmadánál arra lettünk figyelmesek, hogy a sok tünékeny, karcoló hang közül az egyik egyre gyakrabban jelent meg, jellemzően a nagyobb hangerővel bíró, mélyebb frekvenciákkal együtt. Mivel megvan az a privilégiumom (vagy balsorsom), hogy álltam már egy színpad mindkét oldalán, ezért felismertem ezt a karcoló hangot, volt már sajnos szerencsém hozzá. Sejtettem tehát, hogy valamilyen zajjal, kábelekkel vagy a hely hangrendszerével való gubancról lesz szó: mikrorezonanciák, DAC konverzió, impedancia problémák, jelút túlvezérlés, ilyesmik jöhetnek szóba, öröm ezeket valós időben helyrehozni. A szett közben aztán valaki fel is szaladt a színpadra egy köteg cserekábellel, ezután egy darabig jobb volt a helyzet, aztán megint visszatért a sercegés – néha jobban, néha kevésbé. Ettől függetlenül erről túlzóan sokat beszéltünk a koncert után egymás közt, miközben szerintem csak minimálisan volt zavaró, egyáltalán nem volt vészes, én elfogadtam mint egy performansszal járó mini glitch-art session. Szubjektívan hatott tehát ez mindenkire, mint oly sok minden az életben, percepció kérdése ez is: B. szóvá tette, O. nem vette észre, én pedig megvontam rá a vállam.