Beszélgetés Jens-Uwe Beyerrel: Gyorsan kigondoltuk, megbeszéltük, és kész is voltunk

Jens-Uwe Beyer fehmarni származású művész, zenész, szenvedélyes szakács, galériatulajdonos, valamint lemezkiadók és alternatív helyszínek üzemeltetője, és immár több mint 25 éve kölni lakos. A JUBG nevű galériájában zenével is foglalkozó képzőművészeket, valamint olyan zenészeket állít ki, akik a képzőművészet irányába is kiterjesztik alkotói gyakorlatukat, ezzel is folytatva azt a tevékenységet, amit legismertebb lemezkiadójával, a Magazine-nal is elkezdett már korábban. A JUBG-t és a Magazine-t is két-két (különböző) kollégájával együtt vezeti, de a zenét többnyire egyedül, egyebek mellett a mára inaktív PopNoName álnév alatt készíti. Egyéb projektjei közé tartozik a PNN kiadó, a Cologne Tape nevű zenekar, valamint számos egyéb együttműködés. Hanna Bächer és Jens-Uwe Beyer egy péntek délután a galéria tükrös ablakai mögött beszélgetnek egy spontán találkozó keretében.

A cikket németről magyarra fordította: Miklósvölgyi Zsolt.

Hanna Bächer: Érdekesnek találom, hogy a NOIES számára beszélgethetek veled, mert amit csinálsz – a zenéd, a lemezkiadóid, főként a Magazine és a galériád, a JUBG – kicsit mégiscsak más világ, mint azoké a művészeké, akiket a NOIES gyakran bemutat. Kevés az átfedés, például a zenészek közt, akik a KHM-en [Kunsthochschule für Medien Köln; magyarul: Kölni Médiaművészeti Főiskola – a ford.] tanultak.

Jens-Uwe Beyer: Én egyébként tényleg egyáltalán nem tanultam tovább [nevet].

HB: Pedig szeretném, ha több átfedés lenne, mert sok közös gondolatotok van. Ennyi év után, amit Kölnben töltöttél, még mindig szereted a várost? A korrektség kedvéért talán hozzá kell tennem, hogy 1999 óta ismelek, amikor Sebastian Weisnerrel együtt egy lakóautóval érkeztél ide. Jó döntésnek bizonyult idejönni?

JUB: Igen, mindenképpen. Köln a szívemhez nőtt. Azért is, mert szinte csak itt éltem! Fehmarnról Kielbe költöztem, aztán egyenesen Kölnbe. Nagyon jó a hangulat itt. Azt hiszem mindez a Rajna miatt is van, a Rajna fontos. És zeneileg a mai napig értékes, ami itt születik.

HB: Szerintem felesleges is azt mondani, hogy „továbbra is”. A múlt persze fontos, de a kölniek hajlamosak túl gyorsan kijelenteni, hogy „régen minden jobb volt”. De az egész múlt már fent van az interneten, bárhol hozzáférhető. Persze lehet itt sétálni, rámutatni egy épületre és azt mondani, „régen itt ez vagy az volt”. A mögötted lévő „Kompakt 500” plakátról is ez jut eszembe: 25 éve együtt ültünk az „L”-ben, egy „Selten gehörte Musik”  [„Nem mindennapi zene”] esten, amit Frank Dommert és barátai szerveztek. Te akkor azt mondtad, hogy Mike Ink [azaz Wolfgang Voigt] miatt költöztél ide. Emlékszel?

JUB: [nevet] Igen, és még mindig ezt mondom! Vicces, de igaz. Ma is Kompakt-buli van [a plakátra mutat], és mostanában sokat beszélek Wolfgang Voigttal, mert két hét múlva közös kiállítást szervezünk vele. Néha elgondolkodom: milyen különös, hogy amiért idejöttem – többek között Wolfgang Voigt és a Gas projekt – és most vele dolgozom együtt. Ezt is a galériának köszönhetem. Régen odavoltam a Sonic Youth-ért, most meg Kim Gordonnal tegeződöm, mert nálunk állított ki. Ez szuper.

HB: Gondoltál arra valaha, mielőtt megnyitottad a galériát, hogy a művészet területén szeretnél dolgozni?

JUB: A Magazine kiadóval mindig is készítettünk művészeti kiadványokat, szóval a vonzalom megvolt. Például 2019-ben a „Yellow Book”-ot Albert Oehlen festményeivel és az én zenémmel, a Gagosian Galériával együttműködve valósítottuk meg. Aztán 2020-ban, amikor befejeztem az utolsó PopNoName lemezemet és turnéra terveztem indulni, jött a Korona, és felmerült a kérdés, mit csináljak helyette? Akkor kedvezőnek bizonyult a csillagok állása, ezért Albert és Alexander Warhusszal megalapítottuk a galériát itt Kölnben. Ez egy nagyon szép fejezet az életemben.

HB: Egyszer olvastam egy cikket egy hosszútávú kutatásról, amely olyan embereket vizsgált, akik mindig a biztonságra törekedtek, ezért inkább nem próbáltak ki semmit, amiben nem voltak teljesen biztosak, hogy működni fog. Az ő életútjukat összehasonlították azokéval, akik inkább hajlamosak arra, hogy mindent megpróbáljanak, még akkor is, ha esetleg elbukhatnak. Az eredmény az volt, hogy többet értek el azok, akik vakon is belevágtak dolgokba, mint azok, akik mindig a biztosra törekedtek. Ennek kapcsán rögtön te jutottál eszembe.

JUB: Az embernek a bukást is egy lépésként kell felfognia. Teljesen alá tudom támasztani ezt, én is így állok hozzá. És a jövőben is így fogok mindent megközelíteni. És látod, néha még sikerülnek is a dolgok. A galéria története például azért szimpi és szép, mert 2020-ban egyfajta szükségből született, és fogtuk és megvalósítottuk az első ötletet. Gyorsan kigondoltuk, megbeszéltük, kerestünk helyet, és hopp, lett egy galériánk. Ezért is kell bátorságot meríteni és ilyen lépéseket tenni.

HB: Mindig azt gondoltam, hogy az egyetemi tanulmányok talán inkább leszoktatják az embert erről a bátorságról.

JUB: Bizonyos értelemben igen. Azzal, hogy zenész vagyok, eleve van egy érzékem a minőséghez. Legyen az vizuális művészet, zene, irodalom – vagy akár főzés! [nevet] Persze, ha valami ismétlődik a művészettörténetben, azt lehet, hogy nem mindig ismerem fel. Vagy bizonyos rétegeket, divatokat talán nem tudok annyira jól szétválasztani, mint akik ezt tanulták. De lehet, hogy ez előny is, mert ártatlanul közelítek hozzá.

HB: Mert nem próbálod minden találkozásodat egy belső katalógussal összevetni? Lehet, hogy frissebben is lelkesedsz, ha valami jó, mert nem annyira érdekelnek a pontos összefüggések?

JUB: Pontosan. Persze, amikor jött az ötlet, hogy galériát nyissak, azzal a hideg vízbe dobtak. Vagyis hát magam ugrottam bele, és minden új volt. Most már sokkal jobban különbséget tudok tenni dolgok között. De alapvetően azt gondolom, hogy a minőséget felismeri az ember. Ez a zenében is így van. Van jó zene meg rossz zene. Köztes nincs.

HB: Volt már zenekarod tinédzserként?

JUB: Igen, 14 éves koromtól. Eleinte igazi „Fehmarn-hangzás”, ott még jól hallatszott a tanya is. Aztán Kielben a nagy zenekar Sebastian-nal, „Jay and the Perfect Body”. Ott megmutattuk, milyen egy nagyváros, egy kisvárosban. Aztán Kölnbe költöztünk, a nagyvilágba [nevet], és voltak különböző zenekarok. De főleg egyedül zenéltem, mert nem szeretem, ha valaki beleszól. Ez ma is így van. Ezért csak olyanokkal zenéltem együtt, akik eleve hasonlóak, vagy más tudatállapotban voltunk.

HB: Tehát olyanokkal, akikkel rögtön megvolt az összhang.

JUB: Igen, nem szeretem, ha a zenélés pillanatát megzavarják. Ha hirtelen koncepció kerül a képbe, azt nehezen viselem.

HB: Írsz ma koncepciókat?

JUB: Magamnak egyáltalán nem. De ha filmesekkel vagy képzőművészekkel dolgozom, néha kell nekik egy koncepció, hogy kreatívak lehessenek. Én mindig inkább intuitívan közelítek a munkámhoz, és utólag nézem meg, mi lett belőle.

HB: De talán a koncepciók segíthetnek abban, hogy ne csak a felszínen maradj, hanem mélyebbre menj?

JUB: Biztosan okos dolog koncepciókat készíteni. Sok zenész barátomnak van koncepciója, és működik is – vagy nem. De akkor legalább tudják, miért.

HB: Te inkább olyan vagy, aki „előre él, és visszatekintve érti meg az életet”.

JUB: Pontosan. Ezért lettem zenész, nem? Ezért vagyok most galériatulajdonos is.

HB: Amikor Kölnbe jöttél, a PopNoName művészneved még nem létezett, igaz?

JUB: Igen, az később jött. Először filmzenét csináltam egy nyolc és fél órás filmhez, a „Fallen”-hez [Joachim Zander rendezésében, Michael Heydebreckkel]. A plot-ot nehéz lenne elmagyarázni, de a zene meg kellett szülessen. Ez a filmzene volt talán az én egyetemem...

HB: Biztos eltartott vagy egy évig, nem?

JUB: [nevet] Négy évig! Később kiadták Blu-rayen, a grawböckler-nél, a raumfuerprojektion-nál. De inkább olyan lett, mint egy tanulmányi darab, amit jobb a garázsban elrejteni. Így kezdtem ambient zenét csinálni. Aztán a PopNoName afféle kiút volt ebből – ki az komoly, mély, lebegő zenéből. Ez lett a pop-ötlet, amit azóta is folytatok.

HB: És az első PopNoName kiadás egy „Pop Ambient” válogatáson jelent meg a Kompaktnál?

JUB: Igen, pontosan. Először a Kompaktnál, aztán jött a Firm, olyan 2005 körül. Aztán Italic, és néha megint Kompakt. Aztán Daniel Ansorge-vel és John Harten-nel megalapítottuk a Magazine-t, ahol újra a saját nevemen is kiadtam zenét.

HB: Számomra egyértelmű párhuzam van a Magazine kiadó és a JUBG galéria között. John például kiadta a művészeti könyvsorozat, a „Public Folder” egy részét a Magazine-nál, benne voltak Wolfgang Voigt, Maria Wildeis, de Matthias Schaufler és Marcel Odenbach is, akik mind valahol a zene és a művészet világában is mozognak. A Magazine-nál közösen hozzátok meg a döntéseket?

JUB: Zeneileg mindenképp. Ez főleg Barnt-nak (Daniel Ansorge) köszönhető – nagyon hasonló zenei elképzeléseink vannak. A vizuális megjelenés pedig teljes egészében John érdeme, mind a mai napig.

HB: Ti csak annyit mondtok, hogy „szép, jó”?

JUB: Igen, mi csak annyit mondunk: „igen, ámen”.

HB: Mióta létezik a Magazine?

JUB: 2010 óta.

HB: Az durva. Előjött már, hogy „már ennyi éve vagyunk jelen”?

JUB: Nem. Azt is hozzá kell tenni, hogy évente egy vagy két kiadványunk van, nem tömeggyártásról van szó.

HB: A sok idő alatt voltak olyan pillanatok, amikor azt érezted, hogy nem működik

JUB: Igen, újra és újra. Mindig napról napra kellett élni, gyakorlatilag a mai napig. Vagyis lehet, hogy egy kicsit azért is van, mert egyszerűen nem tudok bánni a pénzzel [nevet]. De az is szerepet játszik, hogy soha nem csináltam olyasmit, amivel igazán sok pénzt lehetett volna keresni.

HB: Vagy egyszerűen alulfizetett dolgokat csinálsz.

JUB: A szabadpiacon az alulfizetettség nehéz téma. Amit én kitaláltam, az mindig épp elég volt a túléléshez. Így fogalmaznék.

HB: És te olyan ember vagy, aki szívesen visszaforgatja a pénzt a projektjeibe, mert azt akarod, hogy azok igazán jól sikerüljenek. Nem akarsz félmegoldásokat csinálni.

JUB: Anyám mindig azt mondta: csinálj már egyetlen slágert, akkor biztosított a jövőd, és utána azt csinálhatsz, amit igazán szeretnél [nevet].

HB: Ahhoz abban a világban kellene mozogni, olyan emberekkel körülvéve, akik slágereket adnak ki, sajtósokkal, kiadókkal stb. Olyan sok rossz zene van, amit csak azért játszanak sokat, mert a háttéripar rendben van körülötte.

JUB: Ez mentalitás kérdése is. Vannak emberek, akik teljesen más életet élnek. Egyszer volt egy igazán híres vokalistám az egyik számomon, de sosem adtam ki, mert annyira más volt a mentalitása neki és a rajongóinak. Nem a zene miatt, az jó volt, hanem a mentalitás nem passzolt. Egy másik tracket grime MC-kkel, akik később nagyon híresek lettek, egyszerűen elvesztettem. Ez még abból az időből van, amikor a merevlemezek néha eltűntek.

HB: Azt mondod, szívesen dolgozol egyedül, de közben mégis elkezdtél újra emberekkel zenélni.

JUB: Igen, először John-nal és Ansorge-vel a Magazine keretében, ami laza volt, mert inkább csak sessionök voltak, amiket rögzítettünk, hogy aztán trackeket csináljunk belőlük. Aztán együtt zenéltem Jaki Liebezeit-tel is.

HB: A Jakis Drums off Chaos formációban.

JUB: Pontosan. Részben azért, mert meg akartam ismerni Jaki Liebezeit-et. Egyszerűen besétáltam hozzá a Stollwerck stúdiójába. Azt mondta: „Ülj le és dobolj.” Így elkezdtem dobolni. Aztán ezt hetente csináltuk, és egyszer csak elvittem a számítógépemet, hogy hangokat csináljak. Így felvettünk egy lemezt, amit a Magazine-nál adtunk ki. Szerintem egy jó lemez lett.

HB: Szerintem is! Aztán jött a Cologne Tape.

JUB: A Cologne Tape abból a helyzetből született, hogy egyre több zenészt ismertem meg, akik egyedül zenéltek. The Field, Ada, Matt Karmil, mind a kis szobájukban. Azt gondoltam, milyen jó lenne, ha ezek az emberek összejönnének, és lássuk, mi sül ki belőle. Az volt a meglepő, hogy a végeredmény valami olyasmi zene lett, mint amit 50 évvel ezelőtt is csináltak itt. Elképesztő volt, mert nem így terveztük. Az elején kérdeztél Kölnről, szerintem van itt egy hangzás, ami a levegőben van, és aminek köze lehet a Rajnához. Ha Berlinben találkoztunk volna, egészen más zene születik. Vagy Londonban, vagy Moszkvában, vagy Batumiban.

HB: Itt a város szűkössége miatt is nagyon kommunikatív minden. Nem kell megbeszélni, hogy találkozzunk, elég kilépni az ajtón.

JUB: Az első találkozó is így történt. Eredetileg csak Axel-lel (The Field) akartam jammelni, de a Kompakt parkolójában összefutottunk Adával. Aztán jött véletlenül Jörg Burger, és máris négyen voltunk. Aztán persze John és Ansorge is jöttek. Először Philipp Janzen stúdiójában zenéltünk együtt.

HB: Jaki akkoriban kérdezett tőled a Mülheimer Hafenről, ahol főként dolgozol?

JUB: Igen, a kikötőt nagyon szerette. Játszott is nálunk a csarnokban, a Mülheimer Hafenben lévő korábbi rendezvényhelyszínünkön. Volt kapcsolata Rainer Linkével és Jürgen Stollhans-szal is, aki képzőművész és ott dolgozik a kikötőben. Haverok voltak, néha együtt szívtak, azt hiszem. Jaki mindig azt mondta, hogy a kikötő egy gyönyörű hely, mert ilyen már szinte nincs is Kölnben.

HB: Ezt a helyet ti is alakítottátok. Még ha én kölni lakosként már a 90-es évek közepén ismertem is embereket, akik ott laktak és dolgoztak, te meg Sebastian Weisner, akivel a lakókocsival jöttetek át Kielből, és páran mások tettétek a kikötőt azzá, ami később lett.

JUB: Igen, de nem tudatosan alakítottuk. Egyszerűen kialakult.

HB: Talán pont az, hogy hagytátok kialakulni, és bevontátok azokat is, akik máshonnan jöttek? Nem próbáltatok ráhúzni semmiféle koncepciót. Mások valószínűleg kiírták volna: „Kunsthafen” [Művészeti kikötő] vagy valami hasonló, hogy támogatást szerezzenek, meg hogy írjanak róla cikkeket. A kikötő szempontjából fontos még a partnered és a lányaid anyja, Gesine Schönrock, akivel sokat dolgozol együtt és van még egy másik kiadótok is, a PNN.

JUB: A PNN is kényszerből jött létre, mert 2013 körül volt egy kész albumom, amit senki nem akart kiadni. Egyeseknek túl popos volt, másoknak túl merész. Szóval saját kiadót kellett csinálnom, és Gesinének tetszett a zene, ami előny [nevet]. Amikor megvolt a kiadó és kiadtam a lemezemet, hirtelen jöttek az emberek, hogy nálunk akarnak megjelenni, mert sokan megtalálták magukat abban a pop-ötletben, amit képviseltem. Aztán sok minden történt. Most például a myr. új lemezét adjuk ki, aminek a borítóját én készítettem, és idén még kijön egy øsko lemez is.

HB: Mi van a Schalennel, ami a ti közös kiadótok Barnt-tal aka Daniel Ansorge-vel?

JUB: Az egy rövid kitérő volt a Magazine-tól, mert inkább a tánczene irányába akartunk elmozdulni. Aztán jött a Korona, és az egész elhalt, mert már senki nem ment bulizni. Most nem látjuk értelmét újraindítani, mert ugyanazokat a dolgokat a Magazine-on keresztül is ki lehet adni.

HB: A Magazine-nál mindig nagy hangsúlyt fektettetek a edition-ök, különleges kiadásokra, bookletekre, a kézzelfoghatóságra. A PNN-nél viszont néha csak digitális megjelenések vannak. Ugyanolyan kielégítő számodra, ha valami csak online jelenik meg?

JUB: Igen. Egyértelműen. Mert... [Merlin Carpenter, egy londoni művész, akinek épp a „POLITE” című kiállításán ülünk, bekopog a galéria ajtaján, és megszakítjuk a beszélgetést anélkül, hogy a választ befejeznénk.]

HB: A galéria Kölnben valódi találkozóhellyé vált, még azok számára is, akik inkább a zenében mozognak, mint a művészetben.

JUB: Igen, a galériával zenét is kiadunk. Vinilen, mindegyikből csak tíz példány készül. Plusz öt AP, művészi példány. Az a lényeg, hogy valamit rögzítesz, dokumentálsz, vagy komponálsz, és azt a művészeti piacra szánod. Az volt a cél, hogy összekapcsoljuk a művészetet és a zenét. A Magazine-nál már hasonlóan csináltuk edition-öket, de a galériával ezt professzionálisabbá tettük. Van is egy kis gyűjtői körünk, akiknek már mind megvan.

HB: Mennyibe kerülnek?

JUB: 350 eurótól indulnak. Néha nem vinil, hanem poszter, rajz vagy nyomat.

HB: A lemezgyűjtők tudnak nagyon konzervatívak lenni, kicsit mint a modellvasút-rajongók. A műgyűjtők is ilyenek?

JUB: Szerintem kevésbé. Ami nekünk sikerült a galériában, az az, hogy pont azoknak az embereknek teremtettünk platformot, akik a két világ – művészet és zene – között ülnek. És egyre több ilyen ember van.

HB: A zenészeknek a művészet világa talán nagyobb szabadságot ad, ahogyan a művekhez közelítenek. És fordítva, a zenei világ demokratikusabb, kevésbé pénzvezérelt.

JUB: Ez különösen érdekes volt a Sun Ra projektünknél, ahol mindenki fiktív Sun Ra borítót készített. Voltak neves művészek is, akik azt mondták: „Ezt eladhatod 500 vagy 5000 euróért, mert borító.” Mások kiszámolták: „Ha ilyen méret, akkor legalább 30.000 euróért kell adni.” Ezért voltak nagyon eltérő árak.

HB: Nemrég értettem meg először igazán, hogyan alakulnak ki az árak a művészeti piacon.

JUB: Igen, teljesen őrült dolog. Egy rajz fele annyiba kerül, mint egy festmény, ki tudja miért. És minden művésznek van egy szorzója. De ezt a szorzót szabadon osztják ki.

HB: Te is csináltál már itt kiállítást, drágák voltak a munkáid?

JUB: Hát, elég nagyokat csináltam... De most már látom, hogy bár ilyen árak vannak, ebből nem lehet meggazdagodni. Szóval valahol fair [a magas árak].

HB: Ha kérsz 10.000 eurót, és évente eladsz kettőt, az még mindig nem sok pénz.

JUB: Pontosan. A limitáció viszont izgalmas. Más galériák is csinálják már, hogy vinyl edition-öket adnak ki. Szerintem ez egy válasz a mindent elérhetővé tevő világra. Mert streamelni bármit lehet, MP3-ból végtelen mennyiséget eladni. A Magazine-nál már régen elkezdtünk limitálni. Az első kazetta kiadásunknál például 100 letöltésre korlátoztuk, aztán eltüntettük. Az érték abból fakad, hogy véges. Tíz példány érdekesebb, mintha 500 vagy 1000 példányt nyomsz, ami aztán a pincében porosodik. Ha viszont csak tízet kínálsz, mindenki akar egyet és hajlandó többet fizetni.

HB: A lemezgyűjtőknél a használt piac nagyon erős. Vannak lemezek, amiket 1 euróért vesznek a bolhapiacon, aztán 500 euróért árulnak tovább. A művészek ebből nem látnak semmit.

JUB: Ezért is tetszett annyira az NFT gondolata. Mert így az alkotók a másodlagos piacon is részesednek. Ha például egy NFT-t 50 euróért adok el, és az felmegy akár egy millióra, akkor is kapok belőle.

HB: A Discogs-on például kellene blockchain.

JUB: De a művészeti piacon is nagyrészt hiányzik.

HB: Vannak, akiket szívesen kiállítanátok, de visszautasítottak?

JUB: Egyszer Moki Cherry például nem jött össze, mert túl kereskedelmiek vagyunk. Az a vicces, hogy a gyűjtők szerint nem vagyunk kereskedelmi galéria, mások szerint meg igen, mert eladunk. A koncepciónk viszont sok más kaput is megnyit. Más galériáktól eltérően nem szerződtetjük a művészeket, ha valami jó, kiadjuk. Ezért sok neves művész, akik más galériákhoz tartoznak, mint Merlin Carpenter vagy Dennis Tyfus, itt szabadon csinálhat valamit, amit máshol nem.

HB: Akkor most kinyitom Merlinnek az ajtót. Ma még van közös programunk! Köszönöm szépen a beszélgetést, Jens-Uwe!

Jelen cikk az EM GUIDE projekt keretein belül a NOIES által jött létre. Az EM GUIDE célkitűzése az európai független zenei magazinok támogatása, és underground zenei színterek erősítése. A projektről bővebben az emgui.de oldalon olvashattok.

Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.