Mik, illetve kik voltak azok az előadók és albumok, amelyek meghatározóak voltak egy zenész fiatalkorában? Mely zenei élmények voltak azok, amelyek beindítottak valamit az ifjú alkotóban, és nagyban hozzájárultak a művésszé válásban? Az MMN Mag tavaly útjára indított sorozatában erre keresi a választ, sorozatunk második vendége pedig Juhász Tamás.

Juhász Tamás a kísérteties terek építésze: saját neve alatt adott már ki albumot az EXILES-ön illetve saját kiadásban is, emellett Goliard projektjével a dungeon synth és a hipnagógikus folk barlangjába is meginvitálta a hallgatókat. Younger Days című albuma az emlékezet korrodálható természetét vizsgálta szintézis és instabil analóg textúrák segítségével. A francia–belga LYL Radio rezidenseként nemrég jelentette meg a Por City-t, amely Marseille szónikus tájképeit állította ki. Munkái tapintható hidat képeznek mitikus visszhangok, víz alatti glitch-ek és elhaló harangzöngések között.

Harangszó

Egyfajta nulladik inspirációnak a harangszót, specifikusabban mondva az M1 tévécsatorna déli harangszójának hangját mondanám. Van a harangokban egyfajta fémesség, ami ugyanakkor megnyugtató is a kitartott “hummm” hangjával: a tévében hallott harang fantáziájához, egzotikumához és régiességéhez pedig közrejátszott az is, hogy ahol laktam gyerekként, sehol nem volt templom a közelben. A harangokhoz társuló asszociáció pedig csak erősítette a kötődésemet: nagyon vonzott akkoriban a középkori, majd az Oszmán Birodalom témája (később, felnőttként arabot és Közel-Keleti tanulmányokat folytattam). Külön öröm, hogy részben a harangokkal (és persze nagyrészt az orosz miszticizmust fókuszba állítva) nagy kedvencem, Werner Herzog is foglalkozott a ‘Bells from the Deep’ c. filmjében. 

Johann S. Bach – Goldberg Variációk

Bach-ot kábé 6 éves koromban hallottam először, és azóta is az életem része. Zongorázni tanultam akkor, Bach pedig ilyenkor mindenkinek egy kötelező kör. Az mondjuk igaz, hogy miután abbahagytam a zongoratanulást, évekig hallani sem akartam Bach-ot, annyira mély és kellemetlen nyomot hagyott bennem a magyar zeneoktatás: nem tetszett, hogy egyfajta “robotok” voltunk, akiknek az volt a feladata, hogy tökéletesen megtanuljuk eljátszani mások darabjait.

Húszas éveim elején aztán, amikor már mindez csak egy távoli emlék maradt, ismét felfedeztem magamnak Bach-ot, vele együtt pedig Glenn Gould-ot is. Gould személye, gondolatai és írásai nagyon meghatározóak és inspirálóak voltak, az egyik szakdolgozatomhoz is egy hozzá köthető gondolatot adtam meg címnek (“Let’s Ban Applause!”). Más Bach-zongoristákat is nagyon szeretek (pl. Tatiana Nikolayevát), de a korai Glenn Gould játékát ma is bármikor meg tudom hallgatni, emlékeztet arra, amikor beleszerettem a zongora hangjába és Bach-ba. Ezt már nálam okosabbak sokkal jobban leírták, de olyan harmónia sejlik fel minden darabja, és a bennük lévő hangok összjátéka mögött, ami olyan, mintha egyfajta esszenciává sűrítene egy hosszú zenei hagyományt. Az életművével lezárt, ugyanakkor valami újat is hozott létre, hogy aztán mindenki Bach köpönyegéből bújjon ki, legalábbis Közép-Európában (amibe én most a német nyelvterületeket is beleértem).

A Goldberg variációk az a mű, amit éjjel elalvás előtt az emlékezetemből el tudok kezdeni hallgatni. Egy ponton aztán biztosan összekeverem a részeket – régi tervem ezt az élményt úgy feldolgozni, hogy fel kellene vágni Abletonban az egészet, majd mint egy puzzle, összekeverni; aztán emlékezetből megpróbálni újra összerakni, hogy aztán abból valami új legyen.


Beach Boys – Surf's Up

Valamelyik végtelen nyári szünetben mehetett a tévében a ‘Flight of the Navigator’ c. film, aminek az egyik jelenetében egyszercsak felcsendült az ‘I Get Around’, amitől teljes extázisba kerültem. Utána persze a híres ‘Pet Sounds’ albumukra is rápörögtem, de amit most erre a listára választottam, az a ‘Surf’s Up’, annak is a B oldala a Feel Flows-tól kezdve – ehhez a dalhoz intézett hommage az egyik saját trekkem is, persze a saját tengerparti élményeimet alapul véve Marseille mellől.

A ‘Feel Flows’-nál fontos kiemelni, hogy ezt Carl Wilson írta és nem Brian Wilson – nem is szeretem azt a gondolatot, hogy az egész Beach Boys projekt kizárólag Brian személyes zsenialitásán múlt. Ezt inkább a ‘Pet Sounds’ kapcsán szokták mondani, ahol azt hiszem, igaz is – és persze Brian nélkül nem létezne az az egész világ és hangzás, ami miatt szeretem őket.

A ‘Surf’s Up’ egy későbbi album, ahol a borító sem illik a címhez egyáltalán, és mégis: imádom a borítót, és vele együtt a címadó számot, amit Brian Wilson és Van Dyke Parks írtak. Nagyon fura lehet ez az album azoknak, akik az ‘I Get Around’-ból ismerik a Beach Boys-t: ahhoz képest mondjuk az ‘A Day In The Life Of A Tree’ olyan, mintha valami intim hálószoba projekt lenne. Ez az album számomra kicsit a 60-as évek lezárását is jelenti: kifulladt a nagy lendület és világmegváltás; akik ebben hittek, visszavonultak; antitézisként érkezik a punk, illetve a mainstream rockban a stadionos, teátrális rocksztár-era.


Grizzly Bear – Yellow House

Az indie-korszakomból is szeretnék választani egy lemezt, ami engem 2005 környékén, amikor 15 éves voltam, teljesen betalált. Ebből rengeteg lemezt (a legtöbbet) ma már nem tudnám meghallgatni, maximum nosztalgiából, de az meg hidegen hagy. Mindenesetre ami nálam a mai napig megállja a helyét, az a ‘Yellow House’ a Grizzly Bear-től.

Amikor megismertem ezt az albumot, akkor azt hittem, hogy ez nem is indie, hanem valami teljesen más. Ma már persze, ennyi idő elteltével abszolút hallom benne a tipikus indie stílusjegyeket, amiket akkor még nem vesz észre az ember, amikor tart a hullám. Van azért ezen a lemezen is olyan, ami eléggé idegesít, például az a fajta hoo-hoo-zás (meg talán aah-aah-zás – a szerk.), ami sok másik indie vagy talán még britpop zenében is megvolt, és természetesen fesztiválokon is előszeretettel kántálta a közönség. Szóval ennek ellenére nagyon szeretem ezt az albumot, a Beach Boys áthallás egyértelmű, de aktívan benne van még az ambient Americana és country hatás is, amik szintén kedvenceim.

Mostanában nem hallgatok sok olyan zenét, amilyet én is csinálok. Sokáig persze megvolt ez az időszak is, de mostanra kellően kiforrt, és biztos vagyok abban, hogy mit szeretnék csinálni – minden más pedig inspirál, beleértve persze a hangszereket is, ami egy óriási, külön téma lehetne. Ami zeneileg talán átment a saját zenémbe a Grizzly Bear-től, az a feszültség és melankólia, ami azáltal jön létre, hogy gitáron játszott jazz-es akkordok találkoznak a Beach Boys-os vokál harmóniákkal. Ez egy olyan dolog, amit én is szeretek használni, csak szintikkel.

Can – The Lost Tapes

Ami végül elindított az elektronikus zene útján, az egyértelműen a krautrocknak csúfolt, háború utáni Stunde Null generáció Németországban, ahonnan a Can-t emelném ki, mint abszolút régi, nagy kedvenc. Tőlük a ‘The Lost Tapes’ albumukat válogatnám be a jelen listába, mert sok rajta az élő felvétel, véleményem szerint pedig a Can élőben lehetett igazán elképesztő.

Amikor tánczenét csinálok, akkor tulajdonképpen ezt a ritmusvilágot próbálom hozni. De a 70-es évekbeli németeknél maradva említhetném a Cosmic Jokers-t is (vicces az album története, mindenki olvasson utána); vagy a Popol Vuh-t, akik több alkalommal is szereztek zenét a már említett Lieblingsregisseur-ömnek, Werner Herzognak. Visszatérve még egy gondolat erejéig a Can-re: ők főleg a ritmusjátékuk miatt jöttek be nagyon. Olyan volt, mintha emberek csinálnának kézzel gépi zenét, ami rávezetett arra, hogy én ezt (vagy valami ehhez hasonlót) egyedül akarjam csinálni.


Biosphere – Angel's Flight

Zárásként egy, a sorból kicsit kilógó albumot hoznék (lévén, hogy 2021-es, de hát jó pap holtig inspirálódik), ami a norvég Geir Jenssen, vagyis Biosphere anyaga. Ő a legfrissebb, és máig tartó nagy mániám, akit a feleségem, Fanny ismertetett meg velem, és az egyik live felvétele szólt a kislányunk születése közben. Ha van album, amiről azt gondolom, hogy “bárcsak ezt én csináltam volna meg”, akkor az ez. Nagyon sokat hallgattam, és sokat jelent nekem az, ahogy és amilyen klasszikus zenei áthallások vannak benne. Amit ebből (és egy vele készült interjúból) tanultam, az az, hogy az zenész/producer kezében az egyik legnagyobb fegyver, az a filter. Az ‘Angel’s Flight’-ban is hallatszódik, hogy milyen dinamikákra képes egy LFO-val kombinált filter, ezt a kombót pedig én is sokat használom a saját zenémben. Biosphere hatása tagadhatatlan, a ‘Time to Leave’ c. trekkem például egyértelműen nem létezne, ha Biosphere nem lenne.

Egyéb hatások, tanulságok, zárógondolatok

- A fentieken túl egyértelmű elektronikus inspirációk voltak Richard D. James (Aphex Twin, AFX, Polygon Window stb.) összes projektje; OPN; Stanislav Tolkachev volt az első techno, ami nagyon megfogott; aztán Dasha Rush, és Surgeon projektjei. Utóbbi kettőnek mostanában főleg a nem-tánczenei dolgai.

- Budapesten hatalmas inspiráció volt a Müszi, rengeteget jártam oda, koncertre, filmklubra, vagy éppen Davóra. Amikor zenekarom volt, akkor meghívást kaptunk az egyik UH Demóra, ami ablakot nyitott a magyar experi szcéna egy részére, aztán ahogy lett EXILES és összeverbuválódtunk, úgy alakult ki egy szép közösség is, ahol rengeteget szívtam magamba.

- Ami még a fenti, egyszeri említéseken túli, konkrétabb tanulság volt, az például egy olyan felismerés, amit Aphex Twin zenéjén keresztül értettem meg: nem attól lesz jó egy zene, hogy minden krézin össze-vissza halad, hanem szükséges egyfajta kontroll. Nála azt vettem észre, hogy vagy a dob bonyolult és hektikus, vagy a dallam, de mindkettő egyszerre sosem. Sőt van, hogy egyik se! (Avril 14? :)– a szerk.) A lényeg, hogy mindkettő ne legyen krézi.

- A káoszt egyszerű létrehozni, de aztán abból egyesével lefejteni a rétegeket – the art of taking away –, na az a szép craftsmanship. Lehet, hogy nem mindig hallatszik, de én is általában próbálom kordában tartani a káoszt, nem mindig sikerül persze.

Fotó: Gabor Nemerov