Csend egy zajos világban – kalauz a koncentrált hallgatáshoz

Cikkünket Kovács Bori 2024-es írása inspirálta, az emlékek felfrissítése, illetve annak vizsgálata, hogy az azóta eltelt időben mennyit, és milyen irányba változott vajon a bárok, közösségek és önmagában a “listening” jelenség helyzete hazánkban.

A cikk első felében a klisék mögé tekintünk, filozofikusabb gondolatokhoz nyúlunk. Innen tovább haladva egy rövid történeti leírást olvashattok a listening bárokról, illetve bemutatunk nektek néhány új budapesti teret is. Végezetül pedig egy kicsit személyesebb élménybeszámolókat is megosztunk veletek.

Transzcendencia

A zene képes megkerülni a nyelv korlátait: egy olyan tapasztalati állapotba helyez, ahol a kimondhatatlanság nem hiányként jelenik meg. Zenehallgatáskor, vagy éppen zene “műveléskor” egy sajátos tér nyílik meg, ahol a történések nem külső okokból, hanem belső szükségszerűségből következnek. 

Mindazonáltal meg kell fogalmazni egy önkritikát. Könnyen lehet, hogy amit transzcendens tapasztalatként írunk le, valójában nem más, mint a tudat egy sajátos működésmódja. Az idegrendszer komplex mintázatokat hoz létre, amelyek intenzív egységélményt generálnak, és ezt hajlamosak vagyunk „túlvilági” jelentőséggel felruházni. 

Érdemes feltenni magunknak a kérdést, hogy a művészet valóban hozzáférést biztosít-e valamiféle „tökéletesebb” valósághoz, vagy csupán idealizálja saját hiányainkat. Lehet, hogy valójában csak absztrakciót végzünk: leválasztjuk az élményeket konkrét körülményeikről, és így tesszük őket időtlennek tűnővé.

Mégis, e kritikai fenntartások ellenére nehéz tagadni, hogy a zene ne nyitna meg egy tapasztalati horizontot, amelyben a kérdés maga értelmessé válik. A zene minden bizonnyal lehetővé teszi annak átélését, hogy a világ nem merül ki abban, amit fogalmilag megragadunk.

Ha hasonló témák érdekelnek, amelyek a zenét analitikusabb nézőpontból közelítik meg, és erőteljes kritikát is megfogalmaznak, érdemes elolvasni Roger Scruton A zenéről  című könyvét. Ha viszont könnyedebb, mégis releváns olvasmányra vágytok a témában, akkor a közelmúltban megjelent Metas Petrika The Joy of Electronic Music című kötete is jó választás lehet. Erről az MMN Mag-on is megjelent egy kiváló könyvelemzés Hargitai András (alias Banyek) gondolataival.

Csendben figyelni – A listening bárok története

Vajon mennyire tudjuk még teljes figyelemmel kísérni a zenét? Mennyire fontos még az embereknek manapság, hogy az elejétől végig pörgessünk egy lemezt, akár mindkét oldalát is? Emlékszem, ahogy gyerekként a 90-es és 2000-es években körbeüljük az éppen rendelkezésre álló hangforrást, és megmutatjuk egymásnak a barátokkal, családdal a legújabb szerzeményeinket. 

Az úgynevezett listening bárok története egészen a 20. század elejéig nyúlik vissza. A “jazz kissa”, azaz “jazz kávéház” jelenség legelőször Japánban ütötte fel a fejét. Az egyik legelső ilyen kávézó a Chigusa volt, melyet a Tokióhoz közeli Yokohamában alapított a japán jazz kultúra meghatározó úttörője, Yoshida Mamoru. A kávézó kifejezetten a jazz lemezek figyelmes, fókuszált és csendes hallgatására jött létre, tudatosan igyekezték is a vendégeket erre ösztönözni. Yoshida lemezgyűjteménye közel 6500 darabot számlált, így a hely hamar a jazzrajongók és a szakma krémjének, japán és amerikai zenészeknek a gyülekezőhelyévé vált. 

A II. világháború kitörésével azonban a Chigusa sorsa is megpecsételődött: 1941-ben a katonai rezsim bezáratta a helyet, Yoshida-t pedig besorozták. Hazatérésekor a kávézót ért bombázások elpusztították azt, lemezgyűjteménye szinte teljesen megsemmisült. Yoshida azonban nem adta fel az álmát, rendületlenül újrakezdte. Tökéletes angol tudásának köszönhetően barátságot kötött az országát megszálló amerikai katonákkal, akik segítettek neki újraépíteni a kávézót és újra összeállítani a lemezkollekciót. A háború végeztével ismét fellendült a hely, újra ellepték a rajongók, művészek és a kulturára vágyók, valamint a Chigusa mellett egyre több és több hasonló szemléletű és célú jazz kissa nyílt meg. 

Céljuk egyszerű volt: létrehozni egy olyan teret, ahol a zene nem háttér, hanem maga a fő élmény. Minőségi zenehallgatás egy olyan közösségi térben, ahol hasonló érdeklődésű és elhivatottságú emberek vannak jelen, a látogatók pedig megoszthatják egymással az élményt, megvitathatják a zenei kultúra alakulását és elemezhetik az aktuális megjelenéseket.

Később ezekből a jazz kissa-kból fejlődtek ki a listening bárok, ahol már nem kimondottan a jazz volt főszerepben, a bárok által bemutatott zenék műfajilag jóval szélesebb palettán kezdtek továbbfejlődni. Ezekben a bárokban már alkoholt is elkezdtek felszolgálni, főleg whiskey-t és koktélokat; valamelyest átalakult egy ülős, beszélgetős térré, ahol a hangulat kissé lazább lett, de továbbra is a zenehallgatásé maradt a főszerep. Mára ezek a bárok már egy igen különleges kulturális jelenséget képviselnek. 

De miért és hogyan is alakultak ki a legelső jazz kissa-k? 

Kialakulásuk idején–leginkább Japánban–nehezen hozzáférhető cikknek számított a zene és a lemezek, a hallgatáshoz szükséges eszközök pedig pláne. Ritkaságnak is számítottak és anyagilag sem engedhette meg magának bárki: rengeteg embernek nem volt a háztartásában hifi rendszere, lemezjátszója, így egy hatalmas társadalmi és kulturális igényt,  hézagot sikerült lefedni ezekkel a kávézókkal. Hamar közkedveltté is váltak, mivel ezeken a helyeken volt lehetőség professzionális hangrendszeren, erősítőkön, kényelmes, higgadt és csendes környezetben, még ritka lemezeket is figyelmesen meghallgatni egy akusztikailag optimalizált térben, már-már koncertszerű élményt szerezve. Mindez mellett, ami laikusok számára elsőre még furcsának tűnhet, fontos volt, hogy a jelenlévők teljes csendben, minden jellegű kommunikációt elhagyva, ténylegesen figyelemmel kísérjék a lemezt, ami éppen pörgött. Akár egy zenei könyvtárban, ahol “csend” van, senki nem beszél, mindenki figyel, az elméje megpihen, átadja magát az információknak és a művészet kényeztetésének, és közben belső utazásra indul a saját világába. 

Japánban a jazz akkoriban szimbólum volt. A nyugati életérzést, a modernitást és a szabadságot jelentette számukra. Ha így nézzük, tekinthetünk erre egyfajta mozgalomként is. A zene és a művészet mozgalmára.

A jelenség…

 …az aranykorát Japánban az 50-60-as években élte. Ebben az időszakban alakult ki igazán a jazz kissa-k kultúrája, főleg olyan városokban, mint Tokió és Oszaka. Egyre több hely nyílt és mind a jazz más és más alfajára koncentrálódott: bebop, modal jazz, free jazz, így mindenki megtalálta a kedvére való kissa-t.

…a 70-80-as évekre elérte tetőpontját és elindult egy kisebb átalakulás. Szép lassan elérhetőbbé váltak az otthoni hangrendszerek is, az emberek elkezdtek lemezeket, kazettákat és CD-ket vásárolni. Ez némiképp felborította a jass kissák koncepcióját, mivel az pontosan arra épült, hogy az emberek együtt legyenek jelen, és közösen éljék át a zenét egy kellemes, közösségi térben.

…a 90-es évekre teljesen alábbhagyott, amikorra már kellően elterjedt a digitális zenehallgatás, majd az évtized végére az internet. Rengeteg jazz kissa bezárt, a fiatalabb generáció már más fajta zenei élmények után nézett, és másképp “jutott hozzá” a zenéhez. A műfaj nosztalgikussá és elhagyatottá vált.

A 2000-es évek elejétől viszont új lendületet kapott, amikor a vinyl lemezek elkezdték újra reneszánszukat élni, a lemezgyűjtés és hallgatás ismét elterjedt tevékenység lett, turistákkal és zenerajongókkal teltek meg a helyek. Ezzel párhuzamosan kialakult a slow-listening trend, ami tulajdonképpen a figyelmes, fókuszált zene hallgatást jelentette. 

Olyannyira lendületet kapott, hogy a világ több különböző pontján is megjelentek a jazz kissák, addigra már listening-bar-ként. Így New Yorkban, Berlinben és Londonban is fontossá vált a slow-listening, a közös élmény és mindezek kultúrája. 

Mára már szinte az egész világon elterjedt, nehéz lenne olyan országot mondani, ahol ne lennének listening-bárok, ne lennének események, koncertek, előadások, amik erre a koncepcióra épülnek, és ne követnék emberek a jelenséget.

Listening bárok nyomában Budapesten

Legnagyobb örömünkre hazánkban is felütötte fejét a mozgalom, egyre több bár működik hasonló koncepcióval. A bárokon kívül különböző események, session-ök, előadások, listening-szeánszok szerveződnek, amik a koncentrált zenehallgatásra épülnek, olykor különlegesebb helyszíneken: MOME, Magyar Zene Háza, Kiscelli Múzeum, art quarter budapest, N° space.

A fent említett, évek óta létező helyek már számtalan emléket őriznek, így most néhány újabb, különleges térre szeretnénk irányítani a figyelmeteket, amelyek felfedezésre várnak:

Very Small Club

Egy valóban aprócska klub a Dohány utcában. Csütörtökönként nyitják meg kapuikat, és ilyenkor gyullad fel a logó fénye is. Egy lépcső vezet le a hangok irányába, ami már önmagában megadja azt a misztikus érzést: vajon mi van a lépcsőn túl?

A Very Small Club családias hangulatát egy meglepően igényes és precíz kialakítás egészíti ki. A falakon az ukrán underground művész Alexey Kondakov alkotásai díszelegnek, amelyek tökéletesen rezonálnak a klub hangulatával.

A Very Small Club 2025 szeptemberében indult, eredetileg a listening bar koncepció mentén. Azóta azonban az igények és a lehetőségek formálták tovább: ma már időnként valódi klubként működik, miközben megőrizte egyedi karakterét. Különleges kontraszt jellemzi — van tér a táncra, de ugyanúgy adott a lehetőség a teljes elmélyülésre és a zene fókuszált hallgatására is.

Zeneileg a deep hangzások dominálnak, de nyitnak a minimal és house irányok felé is. A hangzásvilágért a KV2 Audio felel, EX6 modellekkel körülölelve a teret. A hátsó stúdió igazi kincs: itt Kii THREE hangfalak találhatók, amelyeket különleges alkalmakkor a térbe is kihoznak — például egy-egy konceptuális album hallgatásához, vagy produceri session-ök alkalmával kiadatlan anyagok teszteléséhez. Egyre több partiszervező kollektíva hozza ide az eseményeit, habár a hely csak éjfélig van nyitva. A klub ennek ellenére is működőképes, hiszen ideális kiinduló- és találkozópont lehet a Very Small Club az éjszakába indulás előtt, vagy csak egy néhány italos, kimozdulós estére a barátainkkal. A hazai DJ szcénán kívül már különböző országok kiválóságai is megmutatkoztak a klubban, mint például Martinou, Vera Logdanidi, Ivan Bios, vagy természetesen a hely egyik tulajdonosa, Na Nich. Az ő nevéhez több projekt is fűződik, többek között a Rhythm Büro kiadó és eseménysorozat, illetve a 22:22 drum and bass kiadó. 

A Very Small Club mostanra már DJ kurzusokat is tart, de a közeljövőben sok egyéb újítással is készülnek.

A hely  tulajdonosaival (Lidiya Chernyshova, Alexander Pavlenko és Szabó Róbert) volt szerencsénk beszélgetni. Meleg szívvel osztják meg veletek is a következő gondolataikat : 

“A Very Small Club egy ukrán-magyar együttműködésből született, és sok szempontból maga az élet hozott minket össze. Néhányan a háború miatt érkeztünk Budapestre, mások már itt voltak, de ami azonnal összekötött bennünket, az a zene és a közös vágy volt, hogy valami igazán jelentőségteljeset hozzunk létre. 

Több mint két évet töltöttünk a projekt fejlesztésével és a tér teljes újjáépítésével. Nem volt könnyű, sok váratlan kihívással kellett szembenéznünk, de lépésről lépésre létrehoztuk a helyet, amely tükrözi, kik is vagyunk.

 Ma a Very Small Club pontosan az, amiről álmodtunk: kicsi, személyes, és gondosan válogatott elektronikus zenére épül. Számunkra fontos, hogy olyan légkört teremtsünk, ahol az emberek jól érzik magukat, kapcsolódnak egymáshoz, és jelen tudnak lenni a pillanatban.

 A kezdetektől fogva azt szerettük volna, hogy ez több legyen, mint egy egyszerű klub. Közösséget építünk, támogatjuk a feltörekvő művészeket, és teret adunk fiatal DJ-knek és producereknek, akik máshol talán nem kapnának lehetőséget. 

Nálunk nincs jegyár, mert azt szeretnénk, hogy az emberek a megfelelő okokból jöjjenek: a zene, a hangulat és egymás miatt. 

Létrehoztunk egy produkciós stúdiót és egy DJ-iskolát is, ahol már most szorosan együtt dolgozunk új tehetségekkel egyéni foglalkozások keretében.

 A közeljövőben egy produceri iskola elindítását is tervezzük, tovább bővítve az oktatási tevékenységünket. Előretekintve sok álmunk van. Május végén rendeztük meg az első nagyobb léptékű eseményünket, ami fontos következő lépésnek tűnik számunkra. Emellett dolgozunk egy saját kiadó elindításán, és azon, hogy kreatív szempontból és közösségként is tovább fejlődjünk.

Számunkra a Very Small Club nem csupán egy hely, hanem egy közös utazás. A zenéről, az emberekről és arról szól, hogy együtt hozzunk létre valami őszintét.”

GOZO

A GOZO egy újonnan nyílt gyöngyszem nem messze a Kálvin tértől. Inspirációjuk a már említett 20. század közepi japán jazz, céljuk, hogy egy bensőséges, immerzív hallgatási környezetet hozzanak létre, ahol előtérbe kerülhet a zene, és a vendégek minden részletében élvezhetik a szépségét, mondanivalóját, teljes figyelemmel és átszellemültséggel. A GOZO vasárnap kivételével minden nap nyitva van délelőtt 10 órától, hétfőtől csütörtökig este 10-ig, pénteken és szombaton pedig éjfélig. A kávé mellett minden nap friss pékárukkal várják a hallgatókat.

Yorgos és Temu, a GOZO tulajdonosai gyerekkori barátok, együtt jártak gimnáziumba, nem is túl messze a bártól. Mindkettőjük életét a zene szeretete és a zene iránti rajongás kíséri végig, DJ-ként is tevékenykednek, lelkesen és féktelenül gyűjtik a lemezeket már hosszú évek óta. Közös “készletük” már nagyjából 3000 lemezt számlál, így a bár létrehozása megalapozott és kézenfekvő volt. A lehető legvegyesebb műfajokból vannak lemezeik, a mongol népzenétől kezdve az experimentális jazz-en át a hard rockig, pszichedelikáig és elektronikáig. 

Az inspirációjuk nekik is a japán jazz kissa koncepció volt. Yorgos 10 évvel ezelőtt járt Japánban a párjával, ahol teljesen véletlenül csöppentek bele a jazz kissa világába, és azonnal magával ragadta őket az, amit láttak/hallottak. Az évek során elkezdték figyelemmel kísérni a jelenséget és a hallgatás kultúráját, majd örömmel látták, hogy egy Európa-szerte is igen elterjedt dologról van szó. Mivel Budapesten egyáltalán nem volt kimondottan a jazz kissa-k hangulatát idéző bár, elhatározták, hogy létrehoznak egyet itt is.

A GOZO-ban minden adott ahhoz, hogy kényelembe helyezzük magunkat egy finom itallal, vagy kávéval és átadjuk magunkat a zene élvezetének. Kényelmes kanapék és fotelek; hangulatos, kidolgozott környezet, akusztikailag precízen kialakítva, ráadásul két szinten. Vastag szőnyegekkel és fali panelekkel lett kezelve a tér a visszaverődő hangullámok elnyelésére, így minden adott, hogy a zenehallgatás valóban élmény legyen.

Természetesen, ahogy annak lennie kell, az (analóg) hangtechnika összeállítására is különös hangsúlyt fektettek, mivel ez fő alappillére egy listening bárnak.

A fenti szinten találhatóak a Technics SB-RX50 speaker-ek, Technics SU-9011/SE-9021 erősítővel, melyet ultraalacsony torzítás és villámgyors válaszidő jellemez, olyan érzést keltve, mintha az előadó ott és akkor élőben játszaná a dalt a bárban. A lenti szinten vannak élesítve a Pioneer HPM-60-as speaker-ek, amiket egy Rotel RB-1070-es erősítő hajt, a DJ pultban monitor gyanánt pedig JBL 4301b speaker-ek dolgoznak egy Harman Kardon 730-as erősítővel rásegítve. A hangerő épp megfelelő: tökéletes ahhoz, hogy élvezhessük a zenét, de beszélgetni is lehetőség van közben anélkül, hogy kiabálnunk kellene.

Terveik szerint a fenti szinten lesznek a különböző műfajú albumok és kislemezek hallgatása tematikus napokkal, a lenti részen pedig, ahol a DJ pult is van, elektronikusabb zenék fognak menni, főleg pénteken és szombaton, meghívott DJ-kkel. A szintek tudnak egymástól függetlenül külön is szólni, de akár egyben is.

Terveik között szerepel továbbá egy QR-kódos italrendelő rendszer bevezetése is, így nem lesz szükséges felállni sem az asztaltól és megszakítani az élményt azért, hogy kérjünk egy újabb kört.

Nagyon felemelő, motiváló és inspiráló azt látni, hogy ilyen lelkesedéssel, szívvel-lélekkel, és minden apró részletet kidolgozva, alázatosan, a zene iránti erős elköteleződéssel élve ilyen helyek nyílnak Budapesten. Biztosak vagyunk benne, hogy meg fogja találni a közösségét a GOZO, illetve a közösségek is rá fognak találni, és megalapozottan ki tud bontakozni a “listening” kultúrája hazánkban is.

Monokultur

A Monokultur 2025 végén nyílt, így ez a bár is igencsak friss a térképen, mégis hamar, nagy népszerűségre tett szert. Itt is a fókuszált hallgatásé a főszerep, de aki inkább mozogna, az is benézhet: van egy kisebb tánctér a DJ pult előtt. Céljuk egy olyan kulturális tér létrehozása, amely az elektronikus zene mozgalmi hagyományaira támaszkodik. Leginkább lemezekről szól a zene, de itt már főként house, minimal, drum and bass és egyéb kortárs elektronikát kevernek a DJk. Koncepciójukhoz az is hozzátartozik, hogy a közösségi médiában minden nap posztolnak egy válogatott, éppen pörgő lemezt “Track of the day” címszóval, ezzel is folytonosan, online is prezentálva régebbi, újabb, elektronikusabb, vagy hangszeresebb dalokat a legszélesebb palettán. Szintén a Kálvin térhez közel található a Bródy Sándor utcában, keddtől szombatig, délutántól késő estig várják a hallgatóságot. Precíz, hangulatos kialakítás és professzionális hangtechnika jellemzi őket. 

Terek, amelyek hallgatni tanítanak

Talán elengedhetetlen egymásra hangolódnunk ahhoz hogy tudatosan legyünk jelen, és lehet nem is elég az érdeklődés, hanem fontos egy mélyebbre ható megközelítés: mit élhetek át ma gondolataimmal, mit tárhatok fel ma magamban vagy a jelenlévőkben, hogyan szólít majd meg a hang? 

Ami azonban igazán lényeges, az a perspektíva: a tér és a közösség viszonya. Hogyan vagyunk jelen egymás jelenében? Hogyan hatunk egymás figyelmére, és hogyan formáljuk közösen azt az atmoszférát, amelyben a zene megszólal?

Ez a kollektív gyakorlat, nemcsak arról szól mit hallunk, hanem arról is, hogyan hallgatunk — és hogyan szolgáljuk egymás élményét a jelenlétünkkel.

A listening bárok mellett ma, Budapesten zenei eseménysorozatok is foglalkoznak azzal, hogy a koncertek során a hallgatás kitüntetett figyelmet kapjon. A közelmúltban két ilyen eseményen is volt szerencsénk részt venni: a Still Places és a Subaquatica estjein.

A Still Places egy új, budapesti székhelyű audiovizuális eseménysorozat, amely 2025. novemberében indult Réti Virág alapításával. A sorozat az ambient és texturális elektronikus zene különböző irányzatait mutatja be nyugodt és fókuszált környezetben. A zenei élményt VJ-k vizuális alkotásai egészítik ki, amelyek absztrakt fény- és képi struktúrákat jelenítenek meg, érzékenyen reagálva a hangzás intenzitására. Az eseményeken ülni és feküdni is lehet, lehetővé téve, hogy a közönség csendesebb, elmélyültebb módon kapcsolódjon be, és kényelmesen figyelje a hang és a vizuális elemek egymásra rétegződését.

A koncepció nagyon hasonlít a színházi előadásokhoz: adott egy színpad, előadó(k), vannak felvonások és persze a nézőtér, hallgatókkal. A Still Places harmadik eseményének a No Space adott otthont, mely adottságainak köszönhetően tökéletesen beleillik a megálmodott koncepcióba.

A 2026. március 21-jei esten a fellépők pyylen, Eszelős meszelős, boeloeni, Lőrinczi Áron, yibai és Horváth Máté voltak, a vizuálért pedig Görcz Andrea felelt.

Zeneileg az ambient és az experimental dominált, helyenként drum and bass elemekkel vegyítve, melyhez tökéletesen társultak a vizuális elemek is. A zenészeknek ez egy ideális tér és alkalom arra, hogy bátran és széles skálán kibontakoztassák elképzeléseiket, ötleteiket. 

Az előadások közti rövid szünetek alkalmasak arra, hogy a jelenlévőkkel megbeszéljük, megosszuk az élményeinket és tapasztalatainkat, akár egy finom ital mellett a szomszédos Teufel kertben.

Egészen bámulatos élmény tud lenni elkényelmesedni egy kanapéban, akár a szemünket is becsukni és hagyni, hogy a hangok és harmóniák átvegyék az irányítást a gondolataink és érzelmeink felett.

Hanussen és Stark neve nem ismeretlen a szcénában — találkozhattatok velük akár a Terra Kontra fesztivál vagy a Blue Sun kiadó kapcsán. Lendületük azonban messze nem áll meg ennyivel: aktív alakítói a közösségnek, és fontos szerepet játszanak új zenei terek és formátumok létrehozásában is.

A Subaquatica is az ő kezdeményezésük, amely szintén erre az alapgondolatra épül: a zene ne háttérelemként működjön, hanem tudatos, fókuszált élményként legyen jelen.

A Subaquatica második felvonása a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem falai között valósult meg, ahol a zenei performanszokat ezúttal is vizuális munkák kísérték. A látványért Csikós Kornélia, Szecsődi Zsófia, Mező Levi, Pálinkás-Szűcs Emili, Bardits Janka és Staindl Dominik feleltek — munkáik finoman kapcsolódtak a hangzásokhoz, tovább erősítve az elmélyülés lehetőségét.

Már a belépés pillanatában érezhető volt, egyfajta lelassultság érzés. A székek elrendezése, a fények visszafogottsága, a vizuális elemek jelenléte adott egy intim hatást térnek, így a ráhangolódás  elég gördülékenyen ment.

Hanussen kezdte az eventet egy másfél órás szettel. Szelekciója izgalmas koncepción vezetett minket végig, körüljárva  különféle hangzásvilágokon és lelkiállapotokon. A figyelem nem kapaszkodhatott bele egyetlen narratívába — igenis kívánta a folyamatos jelenlétet.

A második felvonásban Nemerov live-ja következett, amely egészen más logika mentén építkezett. Mintha előbb szétbontotta volna a teret, hogy aztán újrarendezze. Szeretném kiemelni a záró tracket (Sash – Ecuador-jának egy belassított remixe), ami  megkoronázta ezt az ívet: a tér hirtelen lélegző identitássá alakult. Bravúros hatást keltett — mintha a „jó helyen, jó időben” közmondás is új értelmet nyert volna.

Stark zárta az estét, amelynek során talán tudatosan is egy  sűrűbb, keményebb, mégis furcsán áttetsző hangzásvilágot hozott, ami még  a 3. óra után is fenntartotta a figyelmünket— ebben pedig megnyílt az elmélyülés lehetősége is.

Akárcsak egy ébren álmodás. Bizonyos értelemben fel lehet fogni agykontrollként, tréningként vagy terápiaként. . Az ilyen pillanatok bebizonyítják, hogy a zenére igenis szükség van, ahhoz, hogy elérhessük a tökéletlen tökéletes változatát, hogy létrejöjjön egy közösen lélegző jelenlét  amelyben maga a minőség az, ami fenntartja a figyelmet. 

Az ehhez hasonló események és élmények segítenek megállni, kikapcsolni egy kis időre és átadni magunkat a pillanatnak. Sem telefon, sem e-mail-ek…. Persze nem azt mondjuk, hogy így kell zenét hallgatni, de azt bátran állítjuk, hogy így is lehet. 

És talán itt érkezünk el a lényeghez: nem az számít, ki milyen műfajban alkot, vagy hogy egy adott irányzat „jobb”-a másiknál. Ezek a kérdések háttérbe szorulnak, amikor az alkotói folyamat mögötti energia, kíváncsiság és elkötelezettség kerül előtérbe. A budapesti underground közösségek — és velük együtt a tágabb hazai szcéna — ebben a hozzáállásban mutatnak igazán erőt. 

Számunkra ezek fontos inspirációs és kapcsolódási pontok. Az eseményeik, kiadványaik és együttműködéseik nemcsak szakmai, hanem emberi szinten is hatnak: energiát adnak, perspektívát nyitnak, és emlékeztetnek arra, hogy a zene alapvetően közösségi tapasztalat.

Zene megélésre elvisszük magunkkal a szerelmünk, bánatunk, boldogságunk, félelmünk…  és megtapasztaljuk, hogy a zene képes, megmozdítani, beburkolni egy folyamatba, amely a legmélyebb beleérzés formája is, majd csodával határos módon olyan végkifejlethez juttat, amelyet maga az élet ritkán kínál. Bizonyára ez, vagy ez is lehet a zene és a művészet lényege… megoldásokat nyújt egy világba, amely amúgy nélkülözi azokat. 

Ez nem egy menekülés. Sőt, pont az ellenkezője: elvisz a végsőkig egy érzést, legyen az bármilyen, megmutatva ezzel, hogy természetünknél fogva képesek vagyunk elviselni azt.

Ily módon vigasztal bennünket a zene, legalábbis úgy tűnik.

–

Cover fotó a Monokultur belső teréről: Nemerov Gábor