2021 minden bizonnyal fordulópont a PC Music számára: január végén elhunyt Sophie, illetve nemrég Danny L Harle is elhagyta hivatalosan a kiadót. Vagyis a PC Music-nak két olyan, markáns és határozott víziójú producerének is búcsút kellett mondania, akik nélkül talán a kiadó sem jöhetett volna létre annak idején. A szomorú felütésen megpróbálok minél gyorsabban túllendülni: Sophie-ról elég széles körben és meghatóan emlékezett meg a zenei szcéna, AG Cookkal az élen a PC Music éli tovább az életét (a Soundclouddal karöltve kihoztak egy speckó mixet március 12-én), illetve némileg szakítva a korábbi munkáival Danny L Harle pedig február 26-án debütált első nagylemezével a Mad Decenten.

Aktív érdeklődéssel követem egy ideje Danny munkásságát, leginkább a szélsebes akkordbontásai és azok finomsága nyűgöz le, ennek ellenére mégis meglepődtem, amikor a Harlecore-t elkezdtem hallgatni. A lemez ugyanis tekinthető egy hommage-nak a 90-es években kialakult, akkor domináló, azóta pedig elszórtan felbukkanó rave- és hardcore-kultúrának (tudom, nézőpont kérdése). Pedig ha figyelmesebb lettem volna akkor láthattam volna az előjeleket, mert egyébként voltak: cirka fél éve kihozott egy single-t Lil Texas-szal, producerelt egy bangert Tommy Cashnek, illetve már 2018-ban is csinált valamilyen bulit Los Angeles-ben aminek az ikonográfiája és nómenklatúrája ugyancsak visszaköszön az idei kiadványban (lásd: cover kép).

A Harlecore-on 4 alteregó vonul fel, mindegyik egy saját magára jellemző hangzás- és hangulatvilággal: itt van DJ Danny (ahol a lírai én talán a legközelebb áll az életrajzi énhez), DJ Mayhem (kollab Hudson Mohawke-kal, egy nagy vérfarkas), DJ Ocean (kollabb Caroline Polachekkel, egy zöld medúza) és MC Boing (kollab Lil Datával, egy.. hát, antropomorf, hangos dolog). Emellett mindegyik számon van vokál, és mivel Danny ki nem állhatja a saját hangját, ezért 11 vokalistával is dolgozott az albumon.

A korábbi producerkedései és remixei után Danny tényleg fejest ugrott a hardcore / rave zenék hagyományába, mindezt a rá jellemző érzékenységgel és precízióval. Felsejlenek persze a hagyományosabb, durvább és nyersebb dalstruktúrák is (leginkább a DJ Mayhem számokban), de üdítő hallani azt a szellemiséget, amivel ténylegesen egy plusz dimenzióval egészíti ki a már ismert zsánert, és annak alműfajait (pl. gabber, hardstyle, happy hardcore). Az On a Mountain első hallgatásakor kicsit olyan érzésem volt mint amikor először hallottam Lorenzo Sennit – szép dolog, amikor egy műfaj tündöklése után egy generációval később jön valaki, és úgy hozzányúl a zsánerhez, mint előtte senki más.

Egy interjúban Danny L Harle csillogó szemekkel fejti ki, hogy mennyire lenyűgözi az *NSYNC-ben vagy Backstreet Boys-ban tornádóként tomboló melódiák és komplex harmóniák szinte tökéletesre megmunkált sorozata. Szerintem 100-ból maximum 4-embernek jut eszébe még hasonló gondolat ezekről a fiúbandákról, éppen ezért minden elismerésem az olyan művészek előtt, akik a posztervigyorok és fehéringes pózok mögött meg tudják látni azt a tényleges zenei munkát, ami habár ‘csak’ a háttérben van jelen, valójában a gerincét alkotja az adott produkciónak. Danny lelkesedése és a részletekre való szenvedélyes odafigyelése meglátszik és javára válik a Harlecore-nak is. A popzenéből tanulva sokkal kifinomultabban tagolja a hardcore tételeit mint elődei, PC Music alapítótagként természetesen a sound design kristálytiszta, a lead-ek facsarodnak, cikáznak majd darabokra törnek, a basszusok pedig a sokadik ismétlésükben is tudnak valamilyen újdonságot hozni. Ha már ennyire közeledek a dalok és hangzások elemzéséhez, hadd merüljek bele atomi szinten a legkedvesebb részeimbe: a keserédes hangulat nagyon pontos megragadása az a pillanat a Take My Heart Away-ben, amikor egy hosszabb kiállást követően Karina Ramage 2.26-nál már szinte teljesen elhaló hangon mondja el a záráshoz közeledve a szám tételmondatát, megcsúsztatva a heart szó magánhangzóját. De hasonlóan lebilincselő folyamat a Ti Amo első 25 másodperce, ahol először teljesen off-beat, ritmustalanul érkezik a dalszöveg (természetesen az, hogy Ti Amo), majd miután ezt helyrehúzzák, az ereszkedő vokálmenetet egy két oktávval letranszponált, nagyon macsó hang fejeli meg, kiválóan tagolva a domináns éneksávot (nem fogjátok kitalálni, azt mondja hogy Ti Amo).

Azonban mint oly sok minden az életben, ez a lemez sem mentes a gyengébb pillanatoktól. A harmadik bekezdésemből kiderül, hogy a Harlecore egy vállaltan széttartó elképzelés: bátor dolog egy albumra 4 különböző megközelítést összeterelni, és szerintem nem is sikerül egységes szintre hozni a különböző aliasokat. Az esetek 90%-ában pedig örülni szoktam Caroline Polachek felbukkanásának, itt viszont a DJ Ocean számok számomra teljesen kizökkentően hatnak: egy ennyire magas fordulatszámon pörgő, dinamikus albumon teljesen stílusidegenek a ritmusszekciót nélkülöző, new age-es elfolyások. Az MC Boing számok közül pedig csak a Piano Song ragadta meg a fantáziámat, az is csak a giccses zongoraakkordjaival. Ezt leszámítva pedig nem teljesen látom hogy egy gyorsan, magas hangon kiabáló rajzfilmfigura miért jó – szerintem ez a koncept méltán indult el és egyben zárult is le a Crazy Froggal, de ki tudja, lehet hogy 2021 az ugráló, animált karakterek éve lesz.

Mindezzel együtt egy bátor és izgalmas vállalkozás a Harlecore, több nagyon jól eltalált trekkel, amik simán feledtetik a gyengébb számokat. Kiváló tiszteletadás és továbbgondolása a hajdani rave / hardcore zenéknek, aminek minden részecskéjén érződik a műfaj szeretete és a vágy annak életben tartására.

TL;DR: Az év legjobb euforikus-melankolikus lemeze.

MMN MERCH @STORE 5621