Porteleki Áron dobon, brácsán, elektronikán számos zenekarban, formációban, színházi előadáson zenél(t); a Dorota, a 12z, a Parasztok Atmoszférában csak néhány ezek közül. Hamarosan megjelenik második szólólemeze. Az interjú apropója a UH Fest és a Shape+ rezidenciaprogramja volt, aminek keretében Kristóf Mártonnal és az iráni származású Tahereh Nouranival dolgozott együtt több napon át; az eredményt 2023. október 7-én mutatták be a Trafóban.

Mennyire vagy tudatos, ösztönös, illetve konceptuális zenész?

Sokat foglalkozom ezzel, hogy a kezdeti „jön, ami jön; arra reagálok, ami történik” hozzáállásba hogyan lehet belecsempészni egyre több tudatosságot úgy, hogy ettől még ne váljon biztonsági játékká. Ahogy az ember tapasztaltabb lesz, egyre több mindent elkezd beformázni, de közben folyamatosan arra is vágyunk, hogy valami kimozdítson a komfortzónából. Ez az élet többi területén is érvényes, szerintem ezekkel a kérdésekkel akkor is foglalkoznék az életkorom miatt, ha nem zenész lennék.

A hangszereim, a dob és a brácsa miatt is korábban inkább az volt jellemző rám, hogy reagáltam a történésekre, kevésbé indítottam el folyamatokat. Pontosabban ötlet szinten igen, de az csak sokára jött el, hogy ezeket rendesen kidolgozzam, leírjam, megmutathatóvá tegyem, és így indukáljak folyamatokat. Az utóbbi években lett egy tudatos elképzelésem a saját határaimról, így a projektekbe, időszakosan dolgozó zenekarokba már úgy tudok beleszállni, hogy tudom, mivel tudok jól hozzájárulni. De ez egy tanulási folyamat volt. Ettől még egy csomó izgalmas, kreatív, szabad dolog tud történni, de nem annyira fejesugrás, mint régebben volt. Ami lehet, hogy egyfajta biztonságkeresés, de én inkább a tudatosság növeléseként tekintek rá. 

Azért is volt nehéz ezt elérni, mert amikor benne van az ember, hogy pörögnek egymás után a koncertek, akkor az önmagában működőnek mutatja magát, és nem nagyon érzed, hogy bele kéne nyúlni. Csak hosszú távon aztán kiderül, hogy fejlődik-e az ember vagy egy zenekar, és a fejlődéshez nagyon sok tudatosság kell, vagy akár drasztikusabb váltások is – amikhez pedig önbizalom szükséges, hogy képes lehetsz alapozni a tudásodra. 

Erősen konceptuális kiindulású projektekben is szerepeltél, ilyen volt pl. a Parasztok Atmoszférában. Ezek mindehhez adnak hozzá valami pluszt?

A Parasztok Atmoszférában esetén az nagyon izgalmas, több rétegűen inspiráló volt, hogy leültünk, és kettő, négy vagy akár hat óra hosszan beszélgettünk. A kérdés az, hogy hogyan születik meg ezekből egy zenei koncepció, hogyan lehet ezt hangzóanyagra lefordítani. Mert hiába volt jó fürödni ezekben a beszélgetésekben, amikor a koncertre készülünk, akkor jönnek azok a kérdések, hogy ez kinek mit jelent, mit akarsz szó szerint vagy csak átvitt értelemben megjeleníteni, ezt hogyan lehet megoldani. És amikor ebbe átléptünk, attól kezdve csak a csinálás szabályai működtek, és a beszélgetések inkább csak egyfajta háttérsugárzásként maradtak meg.

Úgy gondolom, hogy a kettő összekapcsolása, tehát az, hogy a koncepció működjön az aktuális alkotófolyamatban, ne csak hablatyolás legyen, egyfajta külön szakmaiságot is igényel. Lehet, hogy ezt máshol tanítják (én nem jártam zenei felsőoktatásba), tehát egy külföldi művészeti vagy akár jazzakadémián össze kell hozni komolyabb projekteket, amik mögött koncept is van, és mire valaki végez, ez készségszinten meglesz nála. De ennél többször találkoztam azzal sajnos, hogy a zenére egy jónak hangzó dolgot ráhúznak.

Bár létezik az a megközelítés, hogy a népzenét úgy kell eljátszani, ahogy fel van gyűjtve, közismert, hogy az improvizációnak komoly szerepe van a különféle tradicionális zenékben. Ez összekapcsolódik nálad valamiképpen a szabadzenei improvizációval?

Sokszor próbáltam ezeket összekötni, mondván, hogy ez a kettő ugyanaz, de valójában egyáltalán nem. Ami számomra kapcsolatot teremt köztük, az az attitűd, a zenész jelenléte – vagy ez nem olyan jó szó, mondjuk inkább azt, hogy úgy áll bele a helyzetbe, hogy minden benyomásra teljesen nyitott, és ezeket átvezeti valamilyen (tudatos vagy nem tudatos) szűrőn, és ezáltal kihoz belőlük valami mást. De ilyen spirituálisan nézve ez igaz kb. minden zenélésre – persze nem játszottam mondjuk szimfonikus zenekarban, de valószínűleg az is hasonlóan működik, csak más a tér. A szabad improvizációban elvileg ez folyamatosan fenn van tartva. Olyan, mintha folyamatosan kurva jó vicceket kellene mondanod, nagyon jól eltalálni az arányokat is, ráadásul úgy, hogy közben nem nagyon gondolkodsz arról, hogy ez hogyan fog elsülni. Szóval ez egy nagyon furcsa, köztes állapot.

A népzenészeknél, akiket hallottam pl. lakodalomban, temetésen, hasonló készültséget láttam. Ugyanakkor ők sokkal nagyobb egységekkel dolgoznak, tehát azzal, hogy melyik dallamot melyik után fűzik, egy fél- vagy egyórás ciklusban milyen ívet alakítanak ki. Ráadásul több rétegű az egész: dolgoznak a hangulattal, amit a legjobb tudásuk szerint megpróbálnak fenntartani; de közben annak is van jelentősége, hogy ők zenélnek ott, és nem egy másik banda, tehát nemcsak a kiszolgálás a cél, hanem valamilyen mértékben ez egy fellépés is. És ugye ott van az a szint is, hogy a dallamokon belül milyen díszítéseket alkalmaznak. Ráadásul mindez nyilván még egy csomó szabályrendszernek is ki van téve, ami elvileg legalábbis a szabad improvizációra kevésbé jellemző. De csak elvileg, mert pár év szabad imprós koncertezés után eléggé be lehet érezni, hogy mi fér bele a 48 vagy 74 perces műsoridőbe. Ez nagyon más hozzáállás, mint egy lakodalomban addig húzni, amíg az utolsó ember is el nem táncolta a magáét, még ha ez a harmadik nappal érkezik is el.

Szóval a népzenei improvizáció inkább a tradicionális jazzhez hasonlítható: van egy szabályrendszer, megy egy zenei ciklus, ami azért ismert a hallgató számára, és ezen belül történnek módosítások, improvizációk, amik megutaztatják az egészet. A szabad zenélésnél ez is szét van szedve teljesen, szabályok inkább meta szinten vannak – ott viszont még keményebbek is. Nem akarsz megformálni dolgokat, vagy ha megformáltál, akkor rögtön tovább kell állni, és ez egy iszonyú éles szűrő, keményebb, mint mikor van egy groove-od, amin belül kell valamit csinálnod. Szóval ebben az értelemben annyira nem is szabad. Viszont ez szükséges ahhoz, hogy folyamatosan fejlődőképes legyen, folyamatosan újra tudja magát definiálni a zene, miközben csinálódik. Ehhez tűpontos, éles fejben ott levés kell, mert bizonyos dolgok úgymond nem férnek bele – mármint elvileg beleférnek, csak ha belerakod, akkor az olyan erős tónus lesz, hogy durván eltekeri valamilyen irányba.

És akkor még hozzáadódik ehhez a felvételekről visszatanult népzene kérdése. Ezek a gyűjtések nyilván pillanatképek, és ismert, hogy a rádió, tévé, internet előtti korszakban is belekerültek részletek mondjuk operettekből vagy rádiókban játszott nótákból, amiket a zenészektől kértek az emberek, csak akkor a gyűjtők szerették lekapcsolni a felvételt, mert az nem jó. Érdekes egyébként, hogy az információáramlás akkor is megvolt, csak sokkal lassabban; most meg azonnal le vagy nyomva az új információkkal. Közben meg teljesen átalakult minden, megjelentek a szintik, bizonyos falvakban megváltoztak az etnikai arányok, generációváltás történt stb. Szóval az egy pillanatfelvétel alapján, ráadásul stúdiókörülmények között újra felvett zene erről nem vesz tudomást, és teljesen lelketlenné tud válni. Az érthető, hogy egy mai népi zenekar amolyan névjegykártyaként akar egy profi stúdiófelvételt, de nehéz kihámozni, hogy mi az értelme a tömegsportszerűen űzött népzenének. Erre elég komoly intézményi struktúra épült, sok pénz megy rá, közben pedig a gyűjtések nagy része még mindig csak nagyon nehezen hozzáférhető.

Több interjúban is beszéltél már arról, hogy van habitusbeli oka annak, hogy kísérőhangszereket választottál. Másfelől a Solar The Monkon van egy ilyen szöveg, hogy „the enemy is me” – nyilván a keleti filozófiákban és a zenében is ott van az egó felszámolása. Látsz ezek között valami ívet? 

Abszolút, igen. Maga a szöveg amúgy még azon az elvonuláson született, amikor a Friket csináltuk. Somló Dávid loopolta magának egy reggel, egy bendzsóval a kezében ezt az „enemy”-t, kereste, hogyan lehet úgy kötni a szöveget, hogy mindig átgördüljön a következő sorra. Talán Böhmöt olvashatott akkoriban. Egymásnak olvastunk ilyen nagyon mély cuccokat, belepörögtünk, és aztán ez még sokáig velünk maradt. Így került elő a Solar The Monkon is: valaki beénekelte, és megvolt ott a helye. Abszolút ebben voltunk, hogy hogyan lehet így kicsit felszámolni magunkat, de közben meg megérkezni végre. Benne vannak ebben civilizációs kérdések is, meg életkoriak, hogy ilyen 20 és 30, majd 30 és 40 közötti srácok próbálnak valamit csinálni. Bár mondjuk most a Dorota ott tart, hogy pont az ego felszámolhatatlansága miatt nem nagyon tudunk együttműködni. De ez egy másik kérdés.

Pedig pont arra akartam továbbkötni, hogy milyen jó, hogy úgy megérkeztetek oda, hogy Good.

Annyira good, hogy már nem is csináljuk. Kiderült, hogy a dombocska után egy szakadék van, nem egy tök jó sivatagos rész, ahol sétálunk.

A kérdésre visszatérve, sokáig ez volt az önigazolásom, hogy a személyiségem olyan, hogy a brácsa és a dob áll nekem jól. Össze tudtam ezt kötni azzal, amire a gyerekkoromból emlékszem, vagy amit meséltek rólam, hogy simulékony, a helyzetekbe, emberek közé beülő gyerek voltam, aki inkább beszélgetett, mintsem összerúgta a homokvárat a játszótéren. De közben az is igaz, hogy nem tudom úgy használni ezeket a hangszereket, ahogy ezekben a zenékben „kell”. És végül is teljesen kibújtam ebből a kísérő funkcióból. Azért is mentem a szabad improvizáció felé, mert ott amolyan szólisztikus hangszerként tudnak ezek jelen lenni. Ugyanakkor egy dobszóló jellegű dobszólótól mai napig gyomorgörcsöm van, de egy hátul lévő, de egyben irányító szerep belekerült egy idő után. Nagyon jó érzést okoz, és igazából ez az, ami löki tovább a bizalmamat abban, hogy zenéljek, amikor összeáll valami, és nekem abban szerepem van. Ennek, hogy valami összeáll-e, jelentős része a hangzás, amiben nagyon fontos, hogy a fő motívumokhoz képest a kísérőhangszer mit csinál, hogyan szólal meg, hol szólal meg. Másfelől bizonyos fajta zenékben nyilván nekem kell az alapot nyújtani, úgy, hogy én amúgy nem vagyok az a fajta ember, aki feltétlenül szeret alapokat lerakni, odamondani dolgokat – inkább relativizáló alkat vagyok, mosom, kenem a dolgokat. Mégis muszáj, mert nagyon szignifikáns egy csapatban, hogy mit csinál a dob, hogy mi a ritmus. Szóval van bennem, a szerepemben ez a kettősség.

Érdekes, hogy az első szólódon tulajdonképpen az A és a B oldal elég radikálisan szétszedte ezt a két dolgot, amiről beszélsz.

Ez igaz, bár a vízióm a készítése közben más volt. Úgy álltam neki, hogy az év [vagyis 2022] végére szeretnék valami saját kiadványt, ami független mindentől. Sokáig úgy volt, hogy egy 2017-es, a Lumenben nagyon szépen felvett dobszóló lesz az, amit Pap Dávid Tamással [PrePost Records] kevergettünk, így maszter, úgy maszter, melyik a legszebb pergőhangzás – és minden egyes ilyen hallgatással egyre kevesebbet tudott nekem jelenteni. Nagyon hallottam benne azt is, hogy tudtam, hogy ezt felvesszük, hogy ezzel akarok valamit kezdeni; de egyszerűen nem tartotta meg az időt. Ami pedig végül az A oldal lett, ott tényleg kb. egy nappal a buli előtt került szóba, hogy én ott csinálok valamit, és ennek a nyersességéhez sokkal tovább tudtam hozzákapcsolódni; hallgatóként nem zavart, hogy amúgy én csináltam azt a zenét. Szóval volt ez a nagyon zajos felvétel, amit még átküldtem rengeteg pluginen, hogy még kivehetetlenebb legyen, és a háttérzaj teljesen egy dinamikára emelkedjen a leütött hangokkal, és lett belőle egy olyan érdekes textúra, ami emlékeztetett a zúzósabb, zajosabb elektronikus zenei élményeimre. És ennek a párja a fejemben az az érzés volt, amikor kilépsz a buliból mondjuk egy cigire, vagy elindulsz haza, és rád zuhan az eseményen kívüli csöndnek a tömege – ez a fura vákumszerű érzés, amikor hallod, hogy tücskök ciripelnek és fúj a szél, és ennek tudsz örülni. És akkoriban pont egy böngészőalapú, generatív szintivel szórakoztam, és azt lassítottam le és játszottam egymásra, hogy többrétegű legyen. Nem tudtam elképzelni, hogy a crunchy A oldal után a B oldalon valami zenei dolog legyen.

De végül az eredményben benne van az, hogy nehéz megtalálni annak a kommunikálását, hogy én vagyok az, aki ül a doboknál, de közben mást is csinálok, és igazából nem a ritmusokért vagyok oda. Csak mostanában kezdtek el foglalkoztatni a dobos dolgok, kb. egy éve mentem fel az Instára és elleptem magam gyakorlós videókkal, és közben jöttem rá, hogy ez valójában érdekel. Valamennyire ott van a kezemben, de sose jártam azt az utat, hogy eljátszok egy jó ízes groove-ot; mindig imádtam ezeket hallgatni, de zenészként nem volt közöm hozzá. Pedig technikailag annyi mindent ad, ha ilyesmit gyakorol az ember, hogy azt még a szabad improvizációban is lehet hasznosítani. De persze azért kerestek, hívtak koncertekre, formációkba, mert én voltam a dobos, a brácsás. És ugye mivel a koncert a fő bevétel, nyilván azt hajtod, hogy a produkciók megálljanak a lábukon, lehessen velük koncertezni.

És közben bekerült emellé a másik, inkább íróasztalhoz, számítógéphez kötött, konceptuális érdeklődésem. De a kettő között nagyon nehéz hidat verni. Lehet, hogy ha másfajta életstratégiában, vagy akár máshol lennék, akkor talán ennek a két ambíciómnak az összekapcsolásán dolgoztam volna az elmúlt 8-10 évben, és nem a koncerteket, élő formációkat hajtottam volna. A kazetta egy kicsit ezt kommunikálja, hogy van ez az A oldal és B oldal, ez most az életem, egyelőre nem tudom jobban összekapcsolni, de ezzel megyek tovább. És érdekes módon az, hogy ezt így leraktam, beindított folyamatokat. A nem tudatosság kierőszakolta magából a tudatosságot. 

És ezt folytatja a második lemez, ami most már tényleg mindjárt megjelenik? [Erről bőven volt szó az MMN szeptemberi interjújában.] 

Ez a megjelenés sok fázist megélt; már a Cryptic Bodies című, Kelemen Patrik által rendezett táncelőadás bemutatásakor felmerült, hogy lehessen kapni CD-n egy fura pszeudozenekar metállemezét. Aztán ezt az előadás formája ledobta magáról, és végül 2023-ban lett rá időm, hogy foglalkozzak a zenével. Akkor lett egy stúdióm az AQB-ban, ahol végre lehetett játszani, úgyhogy ezt kiéltem a postproduction részben. Aztán végül az lett, hogy a CD mellett, ami követi a táncelőadáshoz írt zene eredeti ívét és műsoridejét, lesz egy vinyl is a blindblindblindnál, ami egy rövidebbre húzott, részben át is dolgozott megvalósítása ugyanannak a konceptnek. Amúgy is volt egy pont az életemben, amikor elkezdtem redukálni a dolgaimat, illetve hosszabb lefutású projekteket kezdtem el pl. táncosokkal; erre rátett még a Dorota leállása és a covid is. A felszabadult időt, amit nem próbákon üléssel, próba- és koncertszervezéssel töltöttem, a stúdióm fejlesztgetésével töltöttem, illetve szembenéztem azzal, hogy igazából vannak évekkel ezelőtti szólóötlet-felvételeim, amikből hiányzott egy-két sáv. Szerettem volna ezektől már megválni, de elengedni sem tudtam őket, ezért befejeztem most három másik kiadványt is, csak nem akarom ezeket egyben ráönteni az internetre. És ez mind abból a kis szólóból indult el, amivel végül is csak le kellett ülni foglalkozni egy kicsit.

Az interjú a SHAPE+ és az UH Fest együttműködésének részeként készült és jelenik meg, az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.