A Niket és a kárót (lsd. borító) mindig is bírtam. Előbbit még gyerekként, amikor exploitation és hasonlók még nem voltak ekkora közteher (bár a nagymárkák bojkottja ma sem nagyon téma) és Sampras generációja még pamut pólókban verseny sportolt. A kárót pedig mint rút kiskacsa, mert Skatban (német ulti) ez a legalacsonyabb értékű szín.

Amikor a Ribbonról Mike Nylonsszal és TH Anatollal beszélgettem, közös pontként jött elő a rádió. A rádiót egyébként akárhogy tematizálni (zeneileg pláne) nemes ügy, mert egy csodálatos médiumról van szó. A rádiózás fizikai elve és háttére, terjedő és egymásra ható (interferáló) hangok, számos absztrakciós lehetőséget rejtenek magukban (mint például a Fourier transzformáció, de nyilván a matekon túl is). 

Egy valóban képletes megközelítés a rádió mint “fekete doboz” (például autóban), ahol különböző adások és zajok egymásra rakódnak, a doboz kiköp magából valamit, zajt, hibridet, tiszta hangokat. Egy hasonlóan változatos és alkalmazott leképzést követ az album Mike Nylons fele (zajok, ambiensek, táncok).

Egy másik, absztraktabb megközelítés a hang (rádió hullám) dekonstrukciója (a Fourier transzformált egyébként pont ennek az elvnek a formalizálása), ami lehetne a TH Anatol albumfél egy értelmezése: különböző frekvenciájú és erősségű (amplitudójú) hang részletek (az egyes trekkek) eredője vajon mit ad ki?

A Ribbon (szalag) két barátot köt össze, egyiké a Nike, másiké a káró. Az indigó szín pedig elegáns, fekete helyett. Hamár spektrumok: fenti lilában sok a kék, van benne piros, és kevés zöld. A hang szintézise hasonlóan működik, csak általában több összetevőből.

Megjelent az EXILES-on (Bandcampen és két letölthető “hidden” track a Soundcloudon).