Működésben: Szende Natalie

Szende Natalie budapesti székhelyű zenész, zeneszerző és színész, jelenleg a Zeneakadémia Elektronikus Zeneszerzés és Médiaművészet szakos, végzős hallgatója. Gyerekkorát Augsburgban töltötte, majd a berlini Humboldt egyetemre járt, miközben a Shakespeare Reloaded társulat Rómeója volt, majd a Berliner Philharmoniker munkatársa is lett. 

2023-ban költözött vissza Budapestre, a magyar közönség pedig először a Temporary Nites kiadó és a Telekom Electronic Beats tehetségkutató válogatásalbumain ismerhette meg (kezdetben ‘SZENDE’ néven). Ezt követően egyre több fesztiválon, koncerten mutatkozhatott be (UH Fest, Inota, Sziget, Transcendent Waves, Magyar Zene Háza, Noise n’ Roses stb.). Jelenleg diplomamunkáján és első lemezén dolgozik.

Mikor kezdtél el először zenével foglalkozni?

Már gimis koromban nagyon érdekelt az elektronikus zene világa, gyerekkoromban zongoráztam, majd egy pár évig szaxofonoztam is. Tinédzser koromban, amelyet Budapesten töltöttem, nagyon szerettem a technót, de emellett más műfajokat is hallgattam, a punktól a klasszikus zenéig sok mindent. Az első zenei kísérleteim a technóból jöttek, érdekelt, hogy milyen lehet beat-eket összerakni. Érettségi után először Párizsba, majd Berlinbe költöztem, ahol elkezdtem egyetemre járni, és ebben az időszakban sajnos eléggé háttérbe szorult a zenélés. Azért nem kerültem nagyon messze a zenétől: az egyetemen megtaláltam az egyetlen szakot, aminek köze volt zenéhez, ez pedig a muzikológia – zenetudomány szak volt (emellett pedig még kultúrantropológiára is jártam).

Miért éppen a zene és színjátszás volt az a két terület, amiről már nagyon fiatalon tudtad, hogy ezekkel szeretnél foglalkozni?

Erre konkrétan már nem emlékszem, de valóban, már gyerekként tudtam, hogy színésznő szeretnék lenni, és játszottam is különféle színjátszó-szakkörökben. Ezt és a zenélést éreztem mindig is az erősségemnek. Tinédzserként ez már inkább átfordult a zene irányába, de egyébként most is keresem, hogy hogyan lehet mindkét műfaj elemeit összekombinálni. Mielőtt felvételiztem a Zeneakadémiára, a Covid után, akkor már égett bennem az az alkotói vágy, ami azt eredményezte, hogy otthagyjam az akkori munkahelyemet a Berlini Filharmónián, és elhatároztam, hogy a következő életfázisomat annak szeretném dedikálni, hogy a színészet és a zene közül az egyiket priorizáljam. Ez nem volt egyértelmű, keresztül kellett mennem egy folyamaton, hogy felismerjem, hogy melyik az elsődleges prioritás. Gondolkoztam rajta, hogy a Berlini Színművészeti Egyetemre jelentkezzek, közben beadtam a jelentkezésem a Zeneakadémiára. A jelentkezés folyamatában jöttem rá igazán, hogy valójában nekem a zene az első.

Milyen volt a muzikológia szakra járni?

Volt egy nagyon jó tanárom, aki az Experimentalism kurzust tartotta. Ott ismerkedtem meg először például John Cage-dzsel, illetve a többi avant-garde zeneszerzővel. Ez a kurzus akkor nagyon felkeltette az érdeklődésemet a kísérleti zenék iránt, és emlékszem, hogy akkoriban minden ősszel hazajártam az UH Fest-re ilyen zenéket hallgatni. Ahogyan Berlinben is elkezdtem járni hasonló koncertekre, és elkezdtem aktívabban ilyen zenéket hallgatni, megszületett bennem a vágy, hogy én ezt csinálni is szeretném. Ekkoriban még csak magamnak csinálgattam zenéket, nem voltak olyan ambícióim, hogy ennek valamilyen komolyabb karriernek kellene lennie. Amikor később lehetőségem nyílt arra, hogy fellépjek, akkor döntöttem úgy, hogy ezt egy nagyobb elhivatottsággal, ténylegesen csinálni is szeretném.

A muzikológia tehát nagyban megalapozta a zenei gyakorlatomat, rengeteg elméletet is kaptam, de az ott képviselt elméleti megközelítés igazából nem nekem való. A jelenlegi Zeneakadémiai tanulmányaim során nekem most az az elsődleges prioritás, hogy a gyakorlatban csináljak dolgokat – a muzikológia szakról ezt mindig hiányoltam.

Mi az, ami számodra fontos a zenélésben?

Számomra, akár mint hallgató vagy mint alkotó, az autenticitás. Ez az első dolog: ami megszületik, az legyen önazonos, és ne trendeket kövessen, ne próbáljon meg egy szcénába beilleszkedni, és ne legyen csak egy a sok közül. Fontos, hogy önkifejezés legyen, ami pedig együtt jár azzal, hogy ez egy önismereti folyamat is. Amikor a zenélés és a színjátszás között dilemmáztam, akkor ez egyébként egy döntőérv is volt: úgy éreztem, hogy a zenének mindig őszintének kell lennie, ott nem lehet olyan szerepekbe bújni, mint a színjátszás esetében. Nyilván különböző módokon a zenében is meg tudod mutatni a személyiségedet, de ezt csak őszintén lehet csinálni – más szóval, nem tudsz egy olyan szerepet felvenni a zenében, ami nem te vagy. Ez tehát egy olyan önismereti munkát is megkövetel, ami nélkül szerintem nem készülhet jó zene.

Milyen volt először színpadra állni és előadni a saját zenédet?

Na igen, éppen ekkor, az első fellépésemkor jöttem rá, hogy sokkal egyszerűbb egy adott szerep mögé bújni, és úgy színpadra állni, mint amikor a saját zenémet adom elő. Színdarabokkal, performanszokkal és kórusokkal korábban is álltam már színpadon, de az első önálló zenei fellépésem a berlini Collegium Hungaricum Berlin-ben (CHB) történt 2023 januárjában. Természetesen nagyon izgultam, de egy sikeres fellépésnek könyveltem el, mivel önazonos tudtam lenni, és meg mertem lépni. Úgy érzem, hogy át tudtam adni valamit a közönségnek. A zenémnek egyébként fontos eleme, hogy különböző szubkultúrák és kontextusok elemeit kombinálom össze. Ez összefügg az identitásommal is, mivel kétnyelvűen nőttem fel. Gyerekkoromban rengetegszer kérdezték meg tőlem, hogy “te most német vagy, vagy magyar?”, mivel ugye magyar szülők Németországban született gyereke vagyok. Valamikor időközben pedig rájössz, hogy ez nem fekete-fehér, sem az egyik, sem a másik, hanem nyilván az összes tapasztalatod eleméből kombinált mozaik vagy, ez a felismerés pedig abszolút hatással van a zenémre is. Zenei szervezőként is szeretnék a jövőben dolgozni, és ezt a szemléletet a zenei programszervezésbe is szeretném beemelni – vagyis összehozni a kortárs zenét, klasszikus zenét, elektronikus zenét, és ezekkel együtt valami újat teremteni.

A Berlini Filharmonikusoknál mit dolgoztál?

A Covid előtt nem sokkal kezdtem, a sajtóosztályon dolgoztam asszisztensként. Itt több mint két évig voltam, majd pedig pont akkor, miközben már felvételiztem a Zeneakadémiára, felkértek igazgatói diákasszisztensnek. Ez egy nagyon nagy megtiszteltetés volt, el is vállaltam, de közben felvettek a Zeneakadémiára, így 2023 szeptemberében Budapestre költöztem.

Lassan három év telt el az első szóló fellépésed óta. Miben változtak a zenei elképzeléseid, akár mint alkotó, akár mint performer, az elmúlt három évben?

Az első fellépésem óta eltelt időszakban szerencsére sok lehetőségem volt fellépni, ami sokat segített abban, hogy megtaláljam a saját hangzásvilágomat. Eddig még nem adtam ki hivatalosan EP-t vagy albumot, ami tudatos volt, mivel szerettem volna megvárni azt a pontot, amikor már azt érzem, hogy “ez az, ez már egy önazonos, intuitív hangzásvilág”. Nagyon sok oldalamat megmutathattam a fellépések által, kipróbálhattam sok mindent, aminek természetesen része volt a technikai tapasztalataim gyarapítása is. Eleinte konkrét tervekkel érkeztem az adott fellépésekre, mivel ez nyújtott biztonságot a zenéléshez – például dramaturgiai tervekkel, amelyek felvázolták, hogy hova szeretnék eljutni egy live szettel. Az évek során azonban rájöttem arra, hogy minél jobban elengedem ezt, és minél inkább hagyom, hogy szabadabban történjen a zenélés, annál inkább tudnak megtörténni az intuitív, csodálatos pillanatok.

A Covid alatt rengeteg ambientet hallgattam. Előtte még nagyon éltem a berlini klubéletet, főként technót hallgattam, voltak dj ambícióim is, de amikor megállt a világ, akkor én is bekerültem egy kontemplatívabb móduszba. Ekkor kezdtem el igazán az ambient iránt érdeklődni.

Milyen más zenei hatások voltak fontosak számodra?

A már említett ambient és techno mellett például William Basinski, Oneohtrix Point Never vagy Autechre is nagyon inspirálóak voltak. De mindezek előtt nekem Burial volt az, akinek a zenéjével már 15-16 évesen nagyon rezonáltam, gondolva itt konkrétan az Untrue albumára. A hauntologyval a Humboldt egyetemi éveim alatt is foglalkoztam, és persze Mark Fisher életművével is megismerkedtem. Mondhatjuk, hogy ez inspirálta az első live szettjeimet, a hauntologikus esztétika.

Jelenleg a Zeneakadémiai tanulmányaim sokat adnak ahhoz, hogy tudatosabban formáljam a zenémet, inkább technikai értelemben: hogyan gondolkodjak formáról, összhangzatokról, építkezésről. Szerencsésnek érzem magam, hogy a szak alapítója, Szigetvári Andrea osztályában tanulhatok, akitől a többi kivételes tanárom mellett az elmúlt két évben rengeteget tanultam – nemcsak a zenéről. Nagyon inspiráló mindaz, amit itthon felépítettek. Az egyik általa tanított kurzusunk például arról szól, hogy hogyan komponáljunk térben. Ez a megközelítés továbbviszi a zenei gondolkodást egy olyan irányba, amelyben a hanganyag gesztusokban, formákban és formációkban mozog, illetve mélysége és távolsága is van. A tér új dimenzióként egészíti ki az időbeli zenei történéseket. Ennek a szabályait meg kell tanulni ahhoz, hogy akár live szett vagy installáció esetén a mozgó események ne csak egy egyszerű bűvésztrükkként működjenek a közönség számára. Ez a megközelítés egyre nagyobb hatással van a technikai hozzáállásomra, esztétikailag viszont nem szeretnék túlságosan beleragadni az akadémikus elektronikus zenei világba.

Miért mondod ezt? Mi a hozzáállásod az akadémikus elektronikus zenéhez?

Szerintem nagyon fontos megismerni valaminek a történeti gyökereit, azt, hogy mi-miből alakult ki. Vannak klasszikus zeneszerzők, akik bekerültek abba a kánonba, hogy elektronikus zenével foglalkoztak, de az ismert kánonon kívül is vannak olyan zeneszerzők, akik bátran kísérleteztek, és foglalkoztak elektronikával. Tulajdonképpen mindig is jelen volt a történelem során az, hogy zeneszerzők elkezdtek érdeklődni az adott kor technológiai lehetőségei iránt és új utakat kerestek. Annak a hagyománya, hogy a klasszikus kontextus koncerttermeiben ültetett helyzetben hallgatunk (elektronikus) zenei műveket, izolálva van az elektronikus tánczenei és egyéb avantgárd mozgalmak felfutásától, amelyek a világ számos pontján végbementek. Ezek a szubkulturális kontextuson túl is mély nyomokat hagytak és messzemenőleg forradalmi erővel bírtak. Szerintem fontos a két oldalnak a közös pontjait meglátni, és nem azt, hogy ezek egymástól izolált jelenségek voltak. Hozzám egyébként az a szemlélet áll közel, hogy ne intellektuálisan kelljen megközelíteni a zenét, hanem hogy a zenehallgatás egy olyan élmény legyen, amihez nem kell semmilyen szociális etikett vagy megkötés, hanem mindenki számára hozzáférhető legyen.

Laikusok számára a számítógépes zenélés talán még mindig, a mai napig egyfajta misztikus dolog, ahol nem teljesen világos, hogy mi történik zenélés közben. Neked hibrid setupod van, vagyis egyaránt, és egyszerre használsz laptopot és elektronikus zenei hangszereket (szintetizátor, dobgép stb.). Tudnál arról mesélni, hogy mi történik nálad egy élő zenélés, fellépés közben? Hogyan használod a laptopot mint hangszert?

Az élő fellépéseimkor általában még minimum egy vokálmikrofon is szerepel a setupomban, szóval amire például mindenképpen használom a laptopom, az az, hogy effektezem, szintetizálom az énekhangomat és a szólamokat. Ami nekem nagyon fontos, hogy haptikus legyen egy hangszer: mind a zeneírás folyamatában, mind a fellépésekkor. Kifejezetten szeretem azt, amikor az intuícióm visz egy bizonyos irányba, ezt pedig szerintem úgy lehet kikísérletezni, hogy kipróbálsz új dolgokat – és ez nekem személy szerint úgy műkődik jobban, ha valaminek van egy haptikus interfésze.

Ezen túl szintetizátorként is használom a laptopomat, illetve szerkesztésre és elrendezésre is használom időben lineáris módon, vagyis timeline-alapúan. Szeretek formákat építeni, szeretem, ha valaminek van egy dramaturgiája. Használok digitális vst-ket, nagyon szeretem a Reaktort (szoftveres moduláris szintetizátor környezet a Native Instrumentstől – a szerk.). Ezekkel együtt pedig mindig ott van nálam a midi kontrollerem, amivel vezérelni tudom a dolgokat, talán, mint egy sokszínű zenekart. A laptop tehát csak tartalmazza azokat a dolgokat, amiket használok, de mindig kell hozzá egy haptikus interfész. A midi kontrollerem volt az első hardver eszköz, amit beszereztem, és fontos volt, hogy a többoktávos billentyűzet mellett potik és tolópotik is legyenek rajta.

Milyen egyéb hangszereket használsz?

A laptopban összpontosul minden, de ezen kívül használok még szintetizátorokat, sample-öket. Az első szintetizátorom is egy billentyűs szinti lett, a Novation Summit, amiről nem is gondoltam az elején, hogy mennyire egy zseniális hangszer. Ez egy hibrid szinti, analóg és digitális komponensekkel, gyönyörű hangszínekkel.

Egy adott fellépésemkor egyébként a teret figyelembe véve hozok létre egy koncepciót. A már említett CHB-s estén Mákó Rozi is fellépett, miatta pedig ott volt a színpadon egy zongora is. Erre reagálva egy olyan performatív koncepciót hoztam létre, amiben ezt a zongorát is használtam, vízhangok is megszólaltak, zajok, és az ének- és beszédhangom is.

Mostanában nagyon szeretek egy Skatart nevű szoftvert használni, ami a konkatenatív szintézisen alapul. Szegmensekre bontja egy hang (sample, vagy valós időben történő hang) frekvenciaspektrumát, és egy envelope followerrel lehet aztán vezérelni ezeket a szegmenseket. A hangommal is tudom ezeket vezérelni, és azt is meg lehet határozni ebben a szoftverben, hogy milyen paraméterek alapján legyenek elrendezve a szegmensek – vagyis az X és Y tengelyhez rendelt paramétereket tudom meghatározni. Ezek a szegmensek egy 2D-s felületen aztán megjelennek egy mezőn, és ezeket tudom csoportosítani, mozgatni, megszólaltatni.

Kronologikusan haladva, ezt követően a SOMA Terra jött az életembe. Ez egy digitális szinti, fantasztikus hangszer, nagyon sok mindenre képes, és még bőven nem ismertem ki a lehetőségeit. Érintés- és fényszenzorokkal működik, van benne egy giroszkóp, és az a zseniális benne, hogy különböző hangolási rendszereket lehet alkalmazni rajta, akár mikrotonalitást – amit beállítasz hozzá, azt a hangolást szólaltatják meg az érintés-szenzorok (ellentétben mondjuk egy zongorabillentyűzet szükségszerűen kromatikus elrendezésével).

A zeném zaj-aspektusát pedig többek közt a saját építésű noiseboxom adja. Egy borosládából készítettük apukámmal. Különböző feszítettségű és merevségű rugók vannak rárögzítve, három kontaktmikrofon van benne, és egy jack kimenet van rajta. A rugók rezegtetik a hangtestet (a ládát), és ez adja a hangot a mikrofonok és a kimenet által. A különféle rugók mind máshogyan triggerelik a hangot, ezt pedig egy live szett során Abletonnal effektezni is szoktam. Tervezem továbbfejleszteni a noiseboxot, hogy más eszközökkel és módszerekkel is lehessen triggerelni a hangot – lehet, hogy mágneseket teszek majd bele, illetve tervezek írni hozzá egy MAX/MSP patchet. A noisebox amúgy természetesen egy létező dolog, ezt nem én találtam fel, de ez a modell itt, ahogyan én ezt megcsináltam édesapámmal: ez az én kis zajdobozom.

Kimaradt a felsorolásból, úgyhogy rákérdezek: látok az asztalodon még egy Elektron Digitakt II-t. Ezzel mi a helyzet?

Na, hát ezt kihagytam, valóban, mert ezzel még nem zenéltem élőben. Mint említettem, nagyon érdekelt a hauntologikus esztétika, ezt aztán belevettem egy indusztriális-ambient hangzásvilágba, amivel Pauline Oliveros által inspirált deep listening experience helyzeteket hoztam létre. Ebből alakult aztán az, hogy olyan formákat és szakaszokat hoztam létre az előadáson belül, amelyek kontrasztosak voltak egymással. Vagyis nem egyetlen, mondjuk fél vagy egy óra alatt megvalósuló koncepciókon kezdtem el dolgozni, hanem különböző, akár egészen eklektikus szakaszokon, amelyek egésze adja ki a teljes előadást. Ezek még mindig elég úszkálósak voltak, amelyekben kevés szerepe volt a ritmusoknak. A jelen elképzeléseim és terveim viszont most egyre inkább a ritmika irányába visznek, ehhez pedig a Digitakt II a tökéletes eszköz, ami egyszerre dobgép, sampler és szekvenszer. Nekem most ez az új kísérletezés, ezzel pedig most úgy érzem, hogy kerek a setup.

Milyen zenei terveid vannak a közeli jövőre nézve?

Az első fellépéseim egészen különböző kontextusokban voltak (az egyik egy szimfónikus zenekarral, a Rundfunk-Sinfonieorchester Berlin (Berlini Rádió Szimfónikus Zenekara) volt, ahol egy a tenger által inspirált elektroakusztikus nagyzenekari soundscape darabot írtam nekik; egy másik alkalommal egy templomban egy kórussal működtem együtt), amelyek során igazából még én is kerestem a saját hangzásvilágomat. A tavalyi MZH-s és Inotás fellépéseimnél éreztem igazán, hogy “ez az én zeném”, amikor már megtaláltam egy autentikus zenei énemet. Ezzel együtt érzem azt is, hogy nekem is különböző zenei érdeklődéseim vannak. Eddig úgy közelítettem meg a zenélést, hogy az akadémikus és nem-akadémikus kontextusból jövő zenei elképzeléseimet egy fő vonalba kombináltam, amit mindig kicsit az adott fellépés helyzetére és terére szabtam. A jövőben viszont szerintem én is, ha nem is feltétlenül külön néven futó, de külön projekteket szeretnék csinálni, amelyek a különböző zenei érdeklődéseimből jönnek. Például szeretném egy olyan oldalamat megmutatni, ami nem egy “komolyan elmélyedek és hallgatom” zene, hanem valami, ami könnyedebb, és popposabb. Vagyis valami, ami nem a kísérleti underground vagy kortárs zenei gyakorlatból fakad, hanem valamilyen experi pop, ami ugyanakkor szórakoztató, fun zene is.

Idén lehetőségem nyílt egy rézfúvos szeptettel együtt dolgoznom, az ebből születő munka pedig valószínűleg a diplomaprojektem lesz. Ők is a Zeneakadémiára járnak, és megkerestek több zeneszerzőt (többek közt engem is), mert szeretnének egy olyan repertoárt, amelyben egyaránt van klasszikus, kortárs, és elektronikus darab is. Az első session-jeink nagyon jól sikerültek, az elképzelésem pedig az lesz, hogy szeretnék egy olyan nyolccsatornás, térbeli kompozíciót írni, ahol a nyolc hangszóró között helyezkedik majd el a hét rézfúvós zenész.

Jelenleg tehát három fő vonal van, amit csinálok, vagy amivel foglalkozni szeretnék: folytatom a tanulmányaimat a Zeneakadémián (ezt nevezhetjük az akadémikus oldalamnak); ebből az akadémikus elektronikus zenei hagyományból és a szabad önkifejezésemből van az az irány, amivel ugye mostanság koncertezek; illetve ahogyan említettem, szeretnék majd egy könnyedebb projektet.

A nyáron egy rezidencián voltál a párizsi IRCAM Intézetben. Mit csináltál ott?

Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy részt vehettem rajta. Tavaly hallgatóként jelen voltam a nyári akadémiájukon, amit minden évben megrendeznek. Ezt egyébként nagyon ajánlom mindenkinek, hallgatóknak, zeneszerzőknek, zenészeknek; akit érdekel az elektronikus zene, annak nagyon érdekes lehet. A nyári akadémián a programok workshopokból, előadásokból és koncertekből állnak. Az elektronikus zenének az IRCAM egyébként egyfajta szentélye, és nagyon fontos intézménye (sok más mellett például a MAX/MSP és a digitális FM szintézis is az IRCAM intézetben került kifeljesztésre – a szerk.). Megtudtam, hogy vannak olyan workshop-ok is, amelyeken aktívan részt lehet venni. A tavalyi egyébként inkább klasszikus háttérrel rendelkező zeneszerzők és hangszeresek számára volt meghirdetve; télen pedig láttam, hogy egy open call-t írtak ki, ami Xenakis egyik első audiovizuális kísérletén alapult. A Polytope de Cluny egy olyan térhangszer volt, ami egy szalagokat felhasználó, lézerekkel kiegészített audiovizuális élményt adott. Az IRCAM rekonstruálta ezt a térhangszert és Xenakis kompozíciót az idei fesztiválra a mai technológiai lehetőségeket kihasználva, tehát új lézereket, ledeket felhasználva. Egy ambiszónikus hangrendszert is kapott a Polytope de Cluny, és az ehhez kapcsolódó Sound Creation Workshop in an Immersive Audiovisual Context programra lehetett jelentkezni; gondoltam, próba szerencse, és nagyon örültem amikor megtudtam, hogy felvételt nyertem a programra, ösztöndíjjal együtt.

Hatan voltunk fiatal zeneszerzők ezen a programon, és elég nagy szabadságot kaptunk. Egy olyan 6 perces darabot valósíthattunk meg (egyenként), ami sok csatornát használ fel, és szerves része volt a vizualitás. Mentorokkal működtünk együtt, akik között vizuális művészek is voltak. Nagyon készségesen magyarázták el nekünk, hogy hogyan lehet a komponálást vizuális oldalról is megközelíteni, hogy a fény ne csak illusztrálja a hangot, hanem a kompozíció szerves része is legyen – hogy hogyan tudnának hierarchia nélkül találkozni ezek a médiumok. A fő koncepciónk a hang teresítése volt, vagyis hogy hogyan kell egy darabot egy adott térre megkomponálni, egy adott térre szabni. A program végén pedig volt egy bemutatója is a darabjainknak. Az én darabom egy ismert altató hangfile-jából indult ki, és csak azt használtam fel, különféle granuláris szintézisen alapuló hangszerekkel dekonstruálva.

Attól egy kicsit tartottam, hogy mivel a GRM (Groupe de Recherches Musicales, 1958-ben alapított elektroakusztikus zenestúdió – a szerk.) mellett az IRCAM is abszolút az egyik legfőbb kutatóközpontja az elektronikus zenének, zenetechnológiának, ezért majd ez a rezidencia is biztos valamilyen nagyon komoly hangvételű dolog lesz, egy szigorúan akadémikus megközelítéssel. Ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy nagyon nyitott az IRCAM, és lényegében elmosódtak az akadémikus vs. nem-akadémikus határok: volt egy olyan kortárs zeneszerző, aki például egy dubstep darabot írt nagyzenekarra és elektronikára. Vagy hogy egy másik példát említsek, a tavalyi fesztiválra az Editions MEGO kiadót és annak művészeit hívták meg a szervezők fellépésekre, videóvetítésekre. Ez pedig egybevág az én gondolataimmal is: nem csak az a fontos, hogy a múltban melyik nagy zeneszerző mit tett le az asztalra, hanem hogy hogyan ismerjük el azt, ami az undergroundban zajlik. Az IRCAM egy nagyon jó példa arra, hogy ők tesznek azért, hogy legyen egy exchange az akadémikus és nem-akadémikus körök között.

Sok kollaborációban dolgozol: a tavalyi gólyás Ladyfest-en Zsüjával, Görcz Andival, és nővéreddel, Szende Laurával adtatok elő egy közös előadást; tavaly az Inotán is együtt léptél fel Temple Rat-tel (Mei Yuxin); illetve emlékszem, hogy egy Zeneakadémiai tanszaki koncerten is másokkal együtt adtál elő darabokat. Emellett természetesen sokszor szólóban is zenélsz (pl. az idei Inotán vagy a tavalyi UH-n). Miben más kollabokban és a saját anyagodon dolgozni?

Mindkettőnek megvan a jó és a nehezebb oldala is. Szerencsés vagyok, hogy ezek az említett korábbi kollaborációim működtek. A testvéremmel rájöttünk, hogy nagyon klappolt zeneileg az, amit csináltunk. Mei-jel is: mi sosem dolgoztunk együtt korábban, de amikor meghívtam, hogy zenéljünk együtt, volt egy megérzésem, hogy a közös zenélés jól működhetne, és ez így is lett. Én nagyon szeretek kollaborálni emberekkel, mert mindenkinek más a gyakorlata, háttere, és egy ilyen kollaborációs folyamatból rengeteget lehet tanulni. A szóló projekt adta szabadságban benne van az a nehézség, hogy ott van a végtelen lehetőségek nyomasztó terhe, és kizárólag az ember saját ítélőképességére van bízva, hogy eldöntse, hogy amit csinál, az jó irányba halad-e – önazonos, vagy sem. De most a rézfúvósokkal is egy új élmény lesz, ami egyben egy kísérlet is. Nekem egyébként a szociális része is fontos: nem mondom, hogy jobban szeretek kollaborálni, mint egyedül komponálni, de szerintem a személyiségemnek is fontos része ez.

Eddig két alkalommal adtál ki zenét, két számot, az egyik a Temporary Nites 2023-as VA kiadványán jelent meg, a másik pedig az Electronic Beats tavalyi válogatáslemezén. Ezzel együtt pedig élő fellépésed jóval többször volt már. Ez alapján gondolhatjuk azt, hogy preferálod az élő fellépésekre való készülést, live zenélést, mintsem a rögzített anyagokon való munkát?

Nálam ez most így alakult, és nagyon hálás vagyok, hogy a fellépéseken keresztül szerezhettem tapasztalatot ahhoz, hogy megtaláljam a hangzásvilágomat. Ezt pedig szeretném is majd egy EP vagy album formájában megfogalmazni. Az EXILES-on fog kijönni egy EP-m, amin a mostani live szettjeim alapján vannak zenéim. Utána pedig lenullázva mindent, a mostani technikai tudásommal és esztétikámmal szeretnék egy első albumot összerakni. Szóval nem erről van szó, hogy preferálnám az élő zenélést…

Ez egy provokatív kérdés volt :)

Igen, ez egy nagyon provokatív kérdés volt (nevet). Nagyon nehéz meglépni azt, hogy az ember azt mondja valamire, hogy “na, ez most kész van, ez így jó”. Biztosan az is benne van ebben, hogy eddig nem éreztem, hogy készen állnék erre, de közben meg benne volt ez a tudatos döntés, hogy nem akartam elsietni az első EP/album kiadását. Tavaly Inotán éreztem azt először (és aztán a Zene Házában is), hogy “na, ez most már tényleg én vagyok zeneileg”. Hogy ez már nem egy keresgélés, hanem megvan. Ezzel a szókinccsel pedig már talán meg lehet fogalmazni azt, amit el szeretnék mondani. Úgy érzem, hogy most már tudom hogy mit szeretnék zenébe foglalni, és itt az ideje, hogy megvalósítsam, meglépjem, és késznek érezzem.

Zenei alkotóként mik a fő inspirációid?

Az emberekkel való interakciók, nagyon szeretek különböző kontextusokba csöppenni. Gyerekkorom óta szerves része az életemnek, hogy különböző kontextusok közt mozgok, zeneileg pedig ezeknek az elemeit kombinálom össze. Szerettem Berlinben azt, amikor egyik nap a Filharmónián meghallgattam egy szimfónikus zenekart, egy másik nap (vagy akár még aznap) pedig elmentem egy technoklubba (vagy punk, vagy experimental buliba). Kontrasztok, találkozások emberekkel, különböző helyzetekbe kerülések. Én az a típusú ember vagyok, akit vonz az, hogy keressem az ismeretlent, beleengedjem magam – aztán meglátom, hogy mi lesz.

Hatalmas inspiráció volt még Suzanne Cianival beszélgetni a tavalyi Zene Házás koncert előtt. Ő egyben az egyik nagy példaképem is. Maga az esemény is erről szólt: zeneszerző nők, különböző generációkból. A szervezés közben pedig előjött ez az ötlet, hogy milyen jó lenne, ha lenne köztünk egy beszélgetés. Volt egy videóbeszélgetés zoom-on keresztül, az esemény előtt pár nappal, aztán a koncert estéjén is volt egy külön beszélgetés. Nagyon inspiráló volt látni, hogy Ciani 79 évesen még mindig körbeutazza a világot, és olyan volt, mintha egy nagyon nagyon tapasztalt, velem egykorú emberrel beszélgetnék. Vidám volt, ragyogott az élettől; egy alkotó, aki tudja, hogy miről beszél, és engem is bátorított. Megkérdeztem tőle, hogy mi volt a legváratlanabb fordulópont a karrierjében, és azt válaszolta, hogy az egész karrierje váratlan fordulópontok sorozata volt.

Van valamilyen irányelved, amit szeretsz alkalmazni az alkotás során? Tanács magadnak vagy másoknak?

Volt egyszer egy tanárom, aki egy nagyon fontos tanácsot adott: angolul fogalmazott, azt mondta, hogy “don’t judge and create at the same time”. Nyilván, érdemes analizálni azt amit csinálsz, de amikor alkotó móduszban vagy, akkor csak alkoss, és ne agyalj. Tehát el kell engedni ezeket, csak csinálj valamit, és utána ítéld meg, hogy ez jó, vagy rossz. Nekem nagyon fontos volt ezt a tanácsot hallani. David Lynch is nagy példaképem, és neki is van egy jó szállóigéje: “Ideas are like fish. If you want to catch little fish, you can stay in the shallow water. But if you want to catch the big fish, you’ve got to go deeper. Down deep, the fish are more powerful and more pure.They’re huge and abstract. And they’re very beautiful.” Tehát ne félj attól, ha valami kihívást jelent számodra, mert akkor jársz jó úton, amikor kihívás elé állítod magad.

Még egy ilyen gondolat, amit szeretek, hogy “a hagyomány nem kanapé, hanem ugródeszka”, ami egy másik tanáromtól származik a Zeneakadémián. Az is tud érdekes lenni, amikor úgy közelítesz meg valamit (új szintit, új hangszert), hogy nem tudsz róla semmit, és játékosan, mint egy gyerek, felfedezed azt, hogy hogyan működik. Ez is egy valid megközelítés, de emellett szerintem fontos visszatekintenünk a múltunkra is, hogy meglegyen a kapcsolat a múlt és a jelen között. Ezt pedig én is keresem a zenémben, hogy hol van a kapcsolat, akár egy műfajhoz, akár egy zenei-kulturális gyökérhez, akár egy korábbi fázisomhoz, életszakaszomhoz. Ami pedig a fő kérdés, hogy hogyan tudjuk mindezt egy kortárs kontextusban újraértelmezni.

-

Fotók: Gabor Nemerov