A punk szubkultúrát – a köztudatba robbanása utáni évektől egészen mindmáig –, a létjogosultságát, hitelességét, néha még a létezését is kétségbe vonó diskurzus kíséri. Túl stílushatárokon és pózereken, egyszerre támasztanak a szubkultúrával szemben utópiateremtő elvárásokat és könyvelik el zajos, de tehetetlen infantilizmusnak. Ez a berögződés képes hátráltatni és kisiklatni mind a punk színtéren való működést – jó táptalaja csalódásnak, konfliktusoknak –, mind a punkról szóló értekezések jó részét a kezdő ponthoz ragasztja és veti fel újra a kérdést, hogy egyáltalán mi ez, meg minek.
Persze lehet, sőt néha talán még kell is teoretikus síkon beszélni kultúráról, viszont szerencsére az életet nem csak elképzeljük, hanem zajlik is, és ami megtörtént, az nyomot hagy; ha mégsem, akkor is el tudjuk mesélni… hogy mégiscsak nyoma maradjon. 

A könnyed elmélkedés és jegyzőkönyvezés között csapong a Nem az a punk, aki... könyvsorozat második része, ami a 1990-től (rendszerváltás) 2004-ig (Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz) tartó időszakra fókuszálva próbálja megmutatni kik és mit műveltek a magyarországi punk színtéren.
Nem az eredményei, hanem az eseményei miatt izgalmasabb ez az időszak, mint a jóval többet idézett, mára kanonizált, korábbi évek; még akkor is, ha egy felforgató szubkultúra éppen egy demokratizálódó országban próbálja kialakítani a maga terét és értelmét.
A könyv formailag interjúkból, monológszerű (többnyire rövid, autobiografikus) visszaemlékezésekből és a nem nyilatkozó, de fontos zenekaroknak biccentő kollázsokból áll. A szálat a 80-as évek végétől, nem szigorúan ‘90-től vesszük fel, amikor már több mint 10 éve formálódik a punk szubkultúra. Az alacsony zenei belépési küszöb miatt folyamatosan jelennek meg új zenekarok, ez tartja frissen és életben az alapjában fiatalok dühére épülő műfajt. A szűk keretek viszont könnyen kilökik azokat, akik zeneileg, szellemileg, intellektuálisan többre vágynak – úgy is, ha ezért korábban rajongott zenekarok/személyek válnak kegyvesztetté, amint hangzásokkal kísérleteznek vagy időről-időre új projektekbe kezdenek. Megcsontosodik a műfaj: sémái, keretei, alműfajai, íratlan (mások szerint kőbevésett) szabályai, téveszméi és tévútjai lesznek. Változnak az elképzeléseik és motivációik az egyre régebb óta jelenlevőknek, velük vegyülnek, ütköznek az újonnan érkezők új értelmezései. Egyszerre vágyják, védik vagy csak használják a független kereteket és lehetőségeket. Van, akinek felszabadító, esztétikailag megragadó, esetleg csak nagyon vicces, hogy itt össze-vissza lehet csörömpölni, lökdösődni.

Új média jelenik meg a háztartásokban a (zenei)tévék, könnyűzenei rádiók punk műsorai, később az internet révén. Új hanghordozó formátumok, mint a CD, később az mp3 és a DIY módszerek elterjedése, mint a fanzine készítés, zene sokszorosítás és cserélgetés, mind visszahatnak a műfajra.
Az önkifejezés stílusgyakorlattá, a szabadság lehetőséggé válik. Színterek szakadnak darabokra, elkülönülnek, eltűnnek vagy megkövülnek. A konfliktus közös, de hogy az éppen uralkodó politikai nézetek, gazdasági modellek, tanárok vagy esetleg más tinédzserek között feszül, már az adott zenekarokon és közönségükön múlik.
Új műfajok jelennek meg a punk zenén kívül is. A kísérletezőbb vagy közönségsikerrel kecsegtető hangzások sikeresen eltérítik a zenészek és közönségük egy részét. Érdekes, hogy a különböző korosztályok, akik más-más időpontban és motivációval érkeztek a színtérre, hogyan reagálnak az elektronikus zenére: vannak, akik ingáznak a pinceklubok és a szabadtéri rave-ek között, akiket kirángatnak a partik a rockzene teréből, és olyanok is, akik mindent diszkónak bélyegeznek és megvetnek. Miközben egyáltalán nem egyértelmű az sem, hogy kik járnak punk koncertekre. A szabadon kiadott/terjesztett lemezeknek és felszín fölött szervezett koncerteknek először hatalmas közönsége akad, ami gyorsan tizedére csökken. A könyv egyik vakfoltja, hogy kik voltak, miért jöttek, majd miért és hova tűntek ezek az emberek. Mai szemmel az egyik legerősebb mondat is ezzel kapcsolatos: Rupaszov első jelentős csalódása, amikor egy csütörtöki Trottel/Chumbawamba (Tubthumping slágerük előtt, még a One Little Indian Records korszakukban) koncerten csak 300 ember jelenik meg.
A korszak további újdonságai a drogok – tragikusan sokan halnak meg fiatalon –, a pártpolitika karöltve “az ebből jobb kimaradni” anti-politikai világképpel, az hogy Magyarország szövetségi rendszerekbe lép be és érintőlegesen megjelenik – leginkább a drogokból való menekülési útként – a vallás is.
A rendszerváltással most ébredező Magyarországra a szabadság jelmezében rászakad a posztmodern világ és érezhetően szétzilálja, agyonnyomja a társadalmat. Látszólag már senki sem félti a punktól a rendszert, ha maradnak is beakadt reflexek – ügyek egy kósza fanzine vagy rossz időpontra szervezett fesztivál miatt –, ezek a túlkapások valahol elakadnak, szétesnek, és inkább az új rendszer szedáló ígérete kezdi ki a punkot, mintsem annak bármilyen erőszakszervezete. 

A történelem egyesek szerint véget ér, nincs mi ellen lázadni, itt a szabadság, sőt ez egyenesen már a szabadság diktatúrája, ami ellen talán még érdemes hőbörögni – miközben valójában mégis folytatódik minden, csak arról egyre több, részletesebb és gyorsabb hírt kapunk, olyan fojtogató mennyiségben, hogy az egyre kevésbé érdekel bárkit is. Így a délszláv háború mindösszesen három-négy mondatot kap, pedig egy szomszéd országban lőtték egymást, majd bombázták őket. Ennek kapcsán, hiába virít a könyv borítóján az emblémája, alig pár szó esik a NATO-ról, a belépést övező tüntetésekről, az anarchista mozgalmak szerveszkedéséről, vagy az EU-ról; és a piac és a kultúrpolitika által terelgetett kulturális életről, konkrétabban a koncertlehetőségekről kultúrházak, kocsmák és klubok között, állami vagy piaci támogatásokról, vagy a szubkultúra társadalmi megítéléséről sem. Vagyis a már említett környezet, amiben a magyar punk ekkor létezett, még háttérzajnak is halk a nyilatkozók elbeszéléseiben. Helyette sorra szerepelnek történetek kezeletlen, ezért visszaváltott MÁV jegyekről, zenekartagokra várakozásról, fiatalok átlagosan görbe estéiről. Valamiért a leghíresebb zenekarokkal készült interjúk mind rövidek, és egy-egy olyan témára fókuszálnak, amik sehogy sem kapcsolódnak az adott időszakhoz.

Ez az időtlenség körbelengi a könyvet. Befelé figyelő, a saját életük személyes történéseire fókuszáló nyilatkozók a valós kulturális teljesítmények, események helyett a nosztalgiának adnak teret, hosszan taglalva például a punkhoz vezető gyerekkorukat, ezzel viszont sehogy sem kapcsolódnak a visszaemlékezések a megnevezett időszakhoz, vagy a zenekarok egymáshoz vagy szinte bármi bármihez. Azt megtudjuk, milyen volt több banda első próbája, zenekartagok pubertáskora, de hogy milyen színtérnek voltak a része, hogyan változtak a motivációik, a zenei ízlésük, milyen tapasztalatok hatottak rájuk, ezek hogy és miben segítették őket, mit, kikkel és hogyan értek el – hasonló elbeszélések csak elvétve akadnak. Ezzel a könyv célja is homályossá válik, mert sok, már a 90-es évek előtt létező vagy azóta is aktív banda mesél az időszakhoz nem kapcsolódva olyan témákról, amiket már több tucatszor elmondtak máshol (hogy alakultak? miért ez a név?) vagy teljesen jelentéktelenek, mert miért lenne érdekes arról olvasni, hogy valaki nagyon berúgott, elesett, aztán ezen röhögött 30 éve?

Erre mondhatják – és mondják is nyugodtan – a szerkesztők, szerzők, hogy aki másmilyen könyvet írna-olvasna, az írja meg a magáét. Mégis megdöbbentő, ahogy a Baracka és Shitheads/Snobs fejezetekből teljesen kimarad vagy csak 2-3 mondat erejéig szerepel a Kamikaze fesztivál, a NemArt infoshop/lemezbolt és kiadó, a DIY klubjaik (pl. a Nemart és a Music Factory), az alműfajokat összefogó országjáró turnéjuk. Helyette egy (talán pont 2004 utáni) dél-kelet ázsiai turné és az ottani színtér kerül szóba, ami tényleg érdekes, csak a magyar punk ezen időszakához nincs semmi köze.
Vagy szépen végigveszik a Büdösök-Ápolók-Élettér elmélet-Lyuhász Lyácint Bt.-Csermanek Lakótelep szintis-post punk mikro színtér zenekarait, de szétszórva, összefoglaló háttér és kapcsolat nélkül, csak úgy lebegnek egymás mellett, miközben a valóságban egy elég konkrét és látszólag összetartó alternatívát nyújtottak a korszak kínálatában.
A hardcore színtérből, a ‘00-ás évek fordulóján megjelenő és feltörő Oi! hullámból, a vicceskedő zenekarnevekkel és dalszövegekkel eseménytelen rock zenét játszó színtérből is alig látszik valami – zenekarok, városok, klubok, szervezők maradnak ki szinte teljesen.

Így is 570 – képekkel gazdagon megpakolt – oldalon keresztül ömlik ránk rengeteg történet, de többnyire iránytalanul bolyongunk a szabadon sztorizgató punkok között. Mintha egy népes koncerten találkoznánk mindenkivel, és a “helló szia, veled mi van? aha, az fasza!” szintnél egy beszélgetés sem mélyül el jobban, de persze jó látni mindenkit, és kár azokért, akik nem jöttek el. Utóbbiról nem a könyv készítői tehetnek, így is rengeteg oldalt szántak a korszak zenekarainak, a már említett kollázsos, egy-egy szövegrészlettel és képekkel tarkított tisztelgésekkel. Ha jól értem ezeknek a bandáknak egy nagy részét meg is keresték, ám ők mégsem akartak/tudtak válaszaikkal szerepelni.
Vagyis ami van, az sokszor felesleges, ami pedig nincs, az hiányzó. Mégis majdnem 600 oldal. Ezen segíthetett volna egy elszántabb szerkesztés és az idő, ha nem ragaszkodnak ahhoz, hogy egy éven belül megjelenjen a második rész, és ha az időrendiségen túl kap egy konkrétabb irányt a könyv tartalma, úgy hogy kihúzzák az érdektelen részeket és rákérdeznek az érdekesre.
Így alakul ki az amúgy bravúros, üres zsúfoltság, amitől, egybeolvasva a sok elbeszélést, inkább szétszakad, mint összeáll a korszak. Nosztalgikus vágyódás még kevésbé fogja el az embert, mert leginkább csak tét nélküli káosz, hanyatlás és vérszegény újrakezdés látszik. Ilyen tekintetben a könyv pont olyan, mint az élet.Magunktól persze nyomozhatunk, kiegészíthetünk, ahogy bármilyen tanulságot is nekünk kell kikaparnunk.

A megjelenő színterek, trendek, konfliktusok vagy kapcsolatok sem rajzolódnak ki. Nincs súlyuk. Érdekes, sőt inspiráló visszaemlékezések szerepelnek vidéki szervezőktől és terjesztőktől, de mégsem állnak össze hálózatok, vagy egy klub és fesztivál élet, annak változásai, kihívásai, megküzdési stratégiái. A sorkatonai szolgálat megúszásáról és a bélyeg szappanozással csökkenthető posta költségekről több szó esik, mint hogy a Fekete Lyuk után/mellett mégis kik és hol szerveztek koncerteket Budapesten. A Tilos rádió kap egy oldalt, de hogy egy megfoghatatlan szellemiségen túl mi köze van a punkhoz, az nem derül ki, közben viszont a korszak punk rádióműsorairól (pl.: Kézigránát, Time Bomb, Csipariadó, Páholy) szó sem esik, akkor sem, ha készítőik jó része szerepel a könyvben. Emellett mégis sikerül egész tisztességesen bemutatni a fanzine-eket, készítőiket, szerepüket.

Lehet aztán tényleg ilyen volt minden a 90es évek Magyarországán, és általánosan semmiből nem következett semmi, csak éltünk bele abba a kurva nagy életbe. Ez az egyik fájó tanulsága is a könyvnek, hogy a magyar társadalom annyira atomizálódott a fosztóképzős szocialista időkben, hogy szinte képtelen együttműködni, csúnya szóval betagozódni, és ezzel egyszerre magán túl látni, így színtereket létrehozni, vagy azok részévé válni. Meglepően sok zenekarról derül ki, hogy sikerült egyszer-egyszer eljutniuk külföldre, amit többségük hatalmas élményként ír le, mégis nagyon kevesen kapcsolódtak bele abba a mai napig élő nemzetközi kulturális párbeszédbe úgy, hogy ők maguk is szerveztek volna külföldi zenekarokat idehaza, vagy meghívásokon túl megpróbáltak volna turnézni saját indíttatásból. Sokkal élénkebb és színesebb azoknak a visszaemlékezése, akik szervezői aktivitáson keresztül voltak jelen, és szürkék azon zenekarok részei, ahol kiderül, őket jobban érdekelte a zenekarosdi, mint a szubkultúra.
Ez a beszűkültség erősen idézi a Rozsdatemető című családregényt, aminek szereplői nagyobb gond nélkül ebédelik át magukat a huszadik század történelmén, a színváltós terrorokon, világháborúkon, rezsimeken és forradalmakon úgy, hogy túlzottan senki sem lát tovább a saját intrikáin, mert végül is a harcsapaprikás mellé azért mindig odakerül a túrós csusza. Hasonlóan vonja el a nyilatkozók jó részének figyelmét a gerjedő gitárok zaja és feledkeznek bele a maguk mikrokörnyezetébe még a jelenből visszatekintve is.
Egy hasonló gyökértelenség-érzet hitelesen jön át a könyvből, mert a korszak tényleg kevés hasznosítható hagyományt hagyott az utókorra. Akkor is, ha szomorú ezt olvasni, ez nem a könyv hibája, inkább csak a valóságunk.
Viszont tanulsággá is válhat. Arra pont jó a könyvhöz hasonló kultúrtörténelem, hogy tanuljunk belőle, kényelmesen és kockázatmentesen lássuk, mi és hogyan mehet félre, vagy mi működhet. Hogy a kábítószer-függőség, az alkoholizmus lehet halálos, hogy a punk gyökereitől elforduló kísérletező, már-már profi hangzások néha zsákutcák, vagy hogy nem jut senki sem sokkal előrébb, ha nagyobb kiadónál jelenik meg a lemeze.

A könyvből szerencsére kiderül, hogy akik kézbevették a saját punkjuk megszervezését, valamennyire sikerrel jártak, ha később aztán ez a lelkesedés el is apadt. De nem is egy embernek kell élete végéig szolgálnia a független radikális zenét. Inkább mindenkinek lehetősége, még ha senkinek sem kötelessége. Jó pár, főleg vidéki, kisvárosi beszámoló írja le, hogy találták meg a posta, telefon, fanzine sokszorosítási költségek csökkentését, hogy kapcsolatokat építsenek, vagy hogyan hasznosultak borvidékek üres pincéi, lelkes bűnözők éjszakai klubjai vagy akár politikai pártok pályázati pénzei. Ez a csináld magad, amikor a lelkesedés táplálja a leleményt.

Nagy vállalás és munka eredménye a könyv, amit a benne szereplő, és róla szóló interjúkban elejtett mondatok alapján terveznek folytatni. Közben már elindult – nem a szerkesztők által, hanem a könyv kapcsán – egy podcast sorozat, amihez sokkal jobban passzol egy ekkora, szerkesztetlen információmennyiség. Szétszórtsága ellenére valószínűleg hiteles tudósítás ez a korszakról, amiből kiderül, hogy bizonyos időszakokban akadnak érdekesebb vagy fontosabb dolgok, mint hogy jó punk színtere legyen egy országnak… Esetleg csak így alakul, mert a résztvevők így alakították. Mindenesetre nyugtázható, hogy 2025-ben jobb a színtér helyzete, mint a tárgyalt időszakban volt. Előzetesen is leginkább azért érdekelt a folytatás, mert rossz korszakokról is kell, hogy szülessenek könyvek. Csak kár, ha annyira nem sikerülnek jól.

Jelen cikk az EM GUIDE projekt keretein belül jött létre. Az EM GUIDE célkitűzése az európai független zenei magazinok támogatása, és underground zenei színterek erősítése. A projektről bővebben az emgui.de oldalon olvashattok.

Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.