Labus Gida videóművész, performer és kísérleti zenész. A Kamon Kardamom trió tagja Bolcsó Bálint és Kaincz Orsolya mellett, de szólómegjelenései, installációi (köztük sokcsatornás munkái) is vannak. Az interjú apropóját az UH Fest és a Shape+ rezidenciaprogramja adta, aminek keretében az ukrán Heinalival és Mohácsi Júliával dolgozott együtt több napon át; az eredményt 2023. október 2-án, a Turbinában mutatták be.

Van egy régi kép a Kamon Kardamomról, amin egy varrógép mellett ülsz…

Az a legelső, megalakuló koncertünk volt a Kamonnal, a Hangfarmon, Ellenden. Ott a pajtában találtunk mindenféle dolgokat, amiket felhasználtunk; ezek teljesen spontán jöttek, mint ahogy maga a megalakulás is spontán volt. Bálintnak volt valami analóg, feedbackes Marantz hangfelvevője, Orsi egy kiszuperált lemezjátszóra rakott talált vasdarabokat. Én pedig akkor használtam először hangszerként a varrógépet, bár egyébként szoktam varrni, még egy ilyen képzettségem is van; ebből jöttek ilyen klasszikusabb zajok.

Milyen tárgyakat szoktál még használni?

Őszintén szólva én annyi tárgyat nem használok; főleg Orsi volt az, ő is inkább korábban, mostanában inkább modulározik. Én amolyan szemétszerű dolgokat használtam, amiknek leginkább az anyaga fontos számomra, tehát hogy pl. hungarocell vagy fém stb. Ezeket klasszikus módon, kontaktmikrofonnal erősítem ki. De leginkább diktafonokkal szoktam játszani; mondjuk annak is van egyfajta „object” megközelítése, tehát van egy kontaktmikrofonom, amit lázmérőből építettem, és nagyon szeretem, mert nagyon kicsi és mindenhova befér. Amikor elmegyünk fellépni, akkor mindig van nálunk kontaktmikrofon, Bálint is néha rácsípteti valamire, szóval elsősorban a kedvünktől függ, hogy fogunk-e ezekkel dolgozni.

Sok kazettát használok, mindenféle van rajtuk, például apai örökségből van egy falnyi kazettám. Ezeket még egy régebbi projektem miatt leragasztgattam öntapadó fóliákkal, vagyis nem tudom, hogy mi lesz azon, amit berakok. De mint hangszereket használom őket, tehát relatíve ritkán van, hogy megjelenik egy konkrétabb zenei mozzanat. Mondjuk a Kamon Kardamom-koncerten az UH Festen rapszámok elejéről raktam részleteket, de csak néhány hangot; akkoriban rá voltam kattanva a rapre. Néha filmeket is használok. Például a Children of Göd című trackünkben a furcsa gyereknyögések az I Was At Home, But… című német filmből vannak. Éppen rajta volt a gépemen, amikor próbáltunk, és ezt húzogattam, és ettől olyan fura, köztes hangulata lett a zenének, amit nem lehet hova tenni. Nem lehet eldönteni, hogy itt valami nagyon durva dolog történik-e, vagy mi, van-e egyáltalán valami sztori mögötte. Emiatt nekem azóta is ez a kedvencem a Kamontól.

A számítógépet is nagyon basic módon szoktam használni, pl. megnyitok preview-ban egy fájlt és abban scrollozok. Használom a Maxet is, de nincs összefogva az összes programom egy rendszerben.

A Dióbél kiadónál megjelent lemezen is van egy jól megfogható, körülhatárolható hangforrás, amiből kiindulsz.

Az is teljesen spontán jött. Trondheimben, a művészeti akadémián végeztem a mesterképzést, és hiányzott a zenei oldal. Mivel az teljesen nyitott képzés volt, belefért az is, hogy kiépítettem egy nyolccsatornás szettet az ottani kis stúdióban, amit nem nagyon használtak, úgyhogy tudtam ott gyakorolni. Építhettem arra is, hogy már korábban is csináltam sokcsatornás munkákat. Ott éltem Norvégiában, és nem értettem a nyelvet, de nagyon tetszett a zeneisége, nemcsak a norvégnak, hanem a svédnek is, dánnak is. Találtam egy csomó podcastot a neten, elsősorban svéd nyelvűeket, ilyen kétórás hosszúságúakat. Nagyon élveztem ezeket hallgatni, bár semmit nem értettem belőlük. És akkor előjött az, hogy korábban a Hangfarmon csináltam egy Alef című videómunkát, amiben megszólalás előtti hangokat, lélegzetvételeket, képeket gyűjtöttem össze; interjúkat csináltam Kovács Balázzsal, Weber Kristóffal, Krasz Ádámmal stb., és ezekből vágtam ki ezeket részleteket. Ez egy eléggé egyszerű videó lett, de tetszett az egész. És ugyanezt megcsináltam ezekkel a svéd podcastokkal, tehát kiszedtem az összes beszédet, és azzal dolgoztam, ami megmaradt. Nincs egyetlen hang, ami ismétlődne, igazi anti-loop cucc. Nagyon sokat szöszörésztem vele, ahogy manuálisan kiosztottam a hangokat nyolc csatornára; kicsit a fafaragáshoz hasonlítanám. Amikor számítógépen írok zenét, szoktam a hang pszichoakusztikájával és fizikájával, fázisaival is játszani, tehát pl. ugyanazt a hangot beraktam két, egymással szemben lévő hangszóróra, csak egy fázisfordítással, és akkor ez érdekesen mozgott – bár ez nyilván a lemezre vágott, binaurális verzióban nem jön ki. 

De csináltam másfajta többcsatornás darabokat is. A legutóbbinak a Budavári Evangélikus Templomban volt premierje; meg régebben Pécsett a Zsolnay negyedben, a Planetáriumban csináltam egy hatcsatornás darabot. Az nagyon érdekes volt akusztikailag, mert a hang átbukik az egyik oldalról a másikra, és lehetett játszani azzal, hogy hogyan jön ez ki a hangszórók elhelyezésétől függően.

Annak, ahogy a zenében használsz tárgyakat vagy felismerhető hangforrásokat, de absztrahálod őket, van egy érdekes párhuzama a videóban is. Pl. a Kamon Kardamomnak készített videódban játszol azzal, hogy van egy absztrakt kép, ami aztán kitágul, és kiderül, hogy az egy hétköznapi jelenet részlete valójában.

Igen, de ez abszolút spontánul jött így. Volt, aki azt mondta a videóimra, hogy antinarratív-narratív, vagyis nincs történet, de mégis van… Én alapvetően a videóművészet felől érkeztem a zenéhez; akkor kezdtem el egyáltalán zenét csinálni, amikor Pécsre felvételiztem az elektronikus zenei médiaművészet szakra. Úgy mentem ki az erdőbe lépéshangokat és mindenféle hülyeségeket gyűjteni, hogy a mikrofon a laptopba volt bedugva. Már a felvételire is vittem egy videómunkát, és a diplomamunkám is az volt. De organikusan összekapcsolódik nálam a kettő, tehát a videók hangsávja igazából elmehetett volna elektroakusztikus kísérleti zenének. A Kamon révén jött, hogy jobban belementem csak a zenébe. Már jó ideje nem is csináltam videót; legutóbb Bálint egy darabjához készítettem egy klipszerű munkát, illetve a koncertekhez szoktam, pl. a 2021-es UH Festes Kamon-koncert vizuálját.

Weber Kristóf írta az első Kamon-lemezről, hogy leginkább te vagy a felelős a dramaturgiáért. Ez így van?

Hát jó kérdés, hogy ezt ő honnan vette, mert a próbákon sokszor mi magunk sem halljuk ki magunkat, tehát azt néha nagyon nem lehet tudni, hogy mi mit csinál a Kamonban… De azért valamelyest egyetértek vele, mert én mindig úgy éreztem, hogy a zenekarban sokszor (de nem mindig) én vagyok az, aki belekontárkodik, beletrutyizik a dolgokba. Tehát ha megy valami nyugisabb rész, akkor berakok valami hangmintát vagy egy teljesen hülye lemezt. Sokszor ez nagyon jól ki szokott jönni; érdekes, hogy a Kamonban néha mennyire működik a véletlen funkciója.  Például amikor kint voltunk a Szimultán Fesztiválon Temesváron, csináltunk egy dramaturgiai lefutást, lement és kitisztult az egész zene, és akkor föltettem az egyik kedvenc lemezemet, Benedek Elek meséit. Rátettem a tűt és gyönyörűen kijött az, hogy „Pannikám, Panni” – nyilván nem tudom belőni, hogy mi fog megszólalni, meg nem is akarom, de ezek a dolgok néha nagyon jól kijönnek így. De mostanában kevésbé igaz, hogy én viszem a dramaturgiát, Orsi a modulár rendszeréből nagyon szofisztikált dolgokat tud kihozni, Bálint pedig mindig is nagyon jó zenész volt és folyamatosan fejleszti a rendszerét.

Videóművészetet is tanítasz a Pécsi Egyetemen. Ez kapcsolódik a saját tevékenységedhez, vagy történeti / elméleti előadásokat tartasz?

Hát én nem tudnék ilyen „normális” órákat tartani. Amikor visszahívtak tanítani, nem sokkal azután, hogy végeztem, eleinte be is voltam szarva, hogy mi a fenét tudok mondani a videóművészetről. Nem tanítok olyan gyakorlati dolgokat, hogy pl. hogyan kell vágni, mert ezt nem gondolom szükségesnek, főleg, hogy most már akár egy telefonnal meg lehet ezt csinálni. Ehelyett egy csomó videót szoktam mutatni a diákoknak. Állandóan kutakodok, és már az elején eldöntöttem, amit elég nehéz tartani, de általában sikerül, hogy minden félévben mást mutatok. Elkezdünk nézni valamit, arról eszembe jut egy másik videó, amit ez a művész csinált, vagy összekötöm egy másik videóval, mert mondjuk abban is volt egy pötty középen, akkor megnézzük azt is – szóval szabadon suhanunk ide-oda a videóművészet történetében. De aztán mindig kikerekedik valami. Meg igyekszem friss, pár éves munkákat is gyűjtögetni.

Az elején tartottam hangszínszolfézst is, amit Szigetvári Andrea fejlesztett ki, tulajdonképpen közös hangszínelemzés, -kutatás. Aztán a videóművészet mellé megkaptam a multimédia performansz kurzust is, aminek nagyon sok köze van a videóművészethez. Ez is egy aktív, gyakorlatorientált kurzus, amin a diákokkal sok mindent lehet csinálni workshopszerűen. Tavaly például meghívtam egy dán performanszos ismerősömet, és közösen tartottuk. Vizsgaidőszakban aztán minden diák küld egy videót, és sokszor nagyon jó munkák ezek, technológiailag pedig látványosan fejlődtek az utóbbi pár évben, már jóval könnyebben összeraknak egy profi videót; emellett gondolatiságukban is mindenféle témákat feszegetnek. Néha ki is állítunk itt született munkákat.

A Kamonban nincs különbség a próbák és a koncertek között. Mi történik, amikor van idő rákészülni egy fellépésre, mint pl. a Shape rezidencián volt? 

Az ukrán sráccal, Heinalival nem ismertük egymást korábban, és amikor először leültünk, kiderült, hogy nagyon különböző a hozzáállásunk a zenekészítéshez. Neki konkrét számai voltak a moduláron, nem volt igazán komfortos abban, hogy imprózzunk; én meg pont, hogy konkrét számokat nem tudtam volna vele megírni, bár ez így nem is volt feltétlenül cél. De aztán nagyon jól kikerekedett a dolog, Mohácsi Julival is szerintem jól működött, hogy ott próbáltunk egy hétig, és a végén szerintem sikeres volt a koncert is. Kicsit klasszikus impro felépítéssel csináltuk: hagyunk helyet neki is, nekem is, aztán közösen csináltunk valamit. Nekem ez sokat adott. Az külön nagyon jó volt, hogy milyen szépen szólt a Turbinában a hang. Ez nekem rengeteg pluszt ad, amikor jól hallom magam, jók a szubok, ettől neki tudok lendülni. Élvezem, amikor berakok valami mikro részletet, a kis Wii kontrolleremet megfittyentem, és az embereknek lerepül a feje…

Az interjú a SHAPE+ és az UH Fest együttműködésének részeként készült és jelenik meg, az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.