Elmaradt az előző havi naplóbejegyzés, az időtapasztalatok az életben pedig egyébként sem lineárisak, ezt pedig a jelen, évszakokat átkötő cikk is leköveti. Kellemes olvasást!

Ábris Gryllus – Canon (The Death of Rave, augusztus 12.)

A Canon egy kifejezett puritán projekt, a felsorakozó hangok tekintetében ugyanis lényegében csak elektronikus, ritmikai hangokról (elnyújtott, megtorzult lábdobok, fehérzajból képzett cinek és egy-két tonális, perkusszív elem) és ismétlődő, mantraként pulzáló beszédhangokat hallhatunk a kiadvány mind a 12 számán. Az eszköztár teljes palettáját tehát az első számban már megismerhetjük, az én figyelmem az ezt követő, fennmaradó 39 percben tehát lényegében áttevődött a megismert néhány elem számtalan módon komplikálódó variációjára, feszítésére és lazítására.
A lemezt dominálja a spoken word-ként felmondott hangsávok kavalkádja, amelyek rövid megnyilatkozások, szókapcsolatok vagy mondatok sokszorísott és egymáshoz képest folytonosan eltolódó sorozata. Tartalmait tekintve ezek egyszerű, mindenki számára érthető imperatív, direkt közlések – testtelen hangok, amelyek nagyon egyértelműen kifejeznek egy egyenlőtlen hatalmi viszonyt, megnyilatkozó és hallgató között (pl. Obey now, Believe it, Be humble, Talk about me), miközben egyszerre válnak gépiessé, egyetemessé, triviálissá és fojtogatóvá. Leginkább Jenny Holzer munkái jutottak róla eszembe (1, 2, stb.).

Nabihah Iqbal talks to SOPHIE (2019. augusztus)

Nabihah Iqbal londoni művész, előadó, producer és műsorvezető, számos tevékenysége mellett pedig a Glory to Sound névre keresztelt kezdeményezés alapítója is. A Glory to Sound sorozat rendszerint a londoni Somerset House-ban kerül(t) megrendezésre, amelynek lényege hogy Iqbal meghívott vendégekkel beszélget, a beszélgetés során pedig közelebb kerülünk ahhoz, hogy a meghívott vendég számára mit, vagy mi mindent tud jelenteni a zene, mennyiféleképpen ölt testet egy művész munkásságában a zenéhez, hangokhoz való kötődés és a zene szeretete.

A SOPHIE-val készült interjú 2019-es, a hivatalos felvétel azonban nem sokkal az esemény után eltűnt, vagy talán nem is került rögzítésre. Sokáig úgy tűnt, hogy a beszélgetés megismételhetetlen pillanatai, mint könnycseppek az esőben, örökre elvesztek az időben. Idén tavasszal azonban fény derült arra, hogy a közönség soraiból is készített valaki a telefonjával egy felvételt, így tehát szerencsére az utókor számára is elérhető a SOPHIE-val készült beszélgetés. SOPHIE tíz, számára közeli és fontos zeneszámon keresztül beszél az első zenei élményeiről, a popról, ambientről és filmzenékről kialakult véleményéről.

Idén, ha jól láttam, sajnos nem lesznek artist talk-ok az UH Feszten, így kvázi ahelyett is bátran ajánlom ezt a beszélgetést, nem minden nap hall az ember koherens művészi megnyilatkozást egy olyan kurált playlist mellett amin egymás után szerepel Spice Girls, The Prodigy, Autechre és Händel.

Obwigszyh – Metallic Flood (Fallen Metropolis, szeptember 17.)

Az időre, illetve a világ befogadására vonatkozó felfogásaink sok esetben, alapul véve az iszlám, zsidó-keresztény vagy agnosztikus megközelítéseket, leginkább egy lineáris értelmezésre kondicionálnak minket: az idő és a világ egyszer, valamilyen módon létrejött, egyszer pedig majd valamilyen módon véget is fog érni.

Amennyiben elfogadjuk, hogy létezhetnek a lineáris időfelfogásunktól eltérő időfelfogások is, úgy felismerhetjük, hogy a tudatunk különböző állapotokba helyezéseivel a fentebb említett, sorrendiségen alapuló időszemlélet rendkívül könnyen fel tud borulni. Amikor álmodunk, akkor az álmunkban történő elmúlt és jövőbeni történések közt elvékonyodik a határ, a felbukkanó események és emberek pedig a már megismert idővonalaikon betöltött szerepükőn túl egy másik temporális valóságban öltenek testet, ahol egy jelenetben találkozhatunk már nem élő ismerőseinkkel, vagy meg nem született családtagjainkkal. Pontról pontra haladás helyett tehát a ciklikusság, a mintázatok megélése kerül a középpontba, és egy közös időbeni tér, ahol a “múlt” és “jövő” fogalmai értelmüket vesztik.

Nem tudom, hányadjára hallgatom a Metallic Flood számait, de az instrumentális, hagyományos értelemben perkusszív elemeket nélkülőző EP számaira való fókuszálás könnyen képes előidézni az első bekezdésben említett megváltozott időtapasztalat élményét. A tobzódó szintidallamokra összpontosító albumon szereplő számok nemcsak a hallgatás követően, hanem már a hallgatás közben is azt a benyomást keltik, mintha a trekk különböző, időben eltérő helyeken szereplő eseményei összecsúsznának, mintha mindig az adott pillanatban hallgatott szegmens magába tudná sűríteni a teljes, adott trekkre vonatkozó előadói elképzelést. A számok ciklikus, gyors mivolta nem ad támpontot ahhoz, hogy érzékelni tudjuk az elmúlt időt, ezért számomra mint ruganyos hangszobrok jelennek meg a Metallic Flood tételei: apránként formálódó, önmagukra visszautaló, önmaguk korábbi állapotaihoz visszatérő kompozíciók az itt szereplő, Obwigszyh egyetemi éveiből származó felvételek. Kötődnek egyrészt a Barbieri, Ciani, Cortini vagy némely Norwell-lemez által is képviselt iskolához, de túl is mutatnak azon: a Metallic Flood számomra sokkal erősebben kifejez egy, a pillanatban sűrűsödő alkotási módot, semmint egy dalszerzési attitűdöt, ezzel pedig szerintem több tud lenni a kazi mint egymást követő, harmonikus szekvenciák sorozata.

Aphex Twin – Analogue Bubblebath (Mighty Force, 1991. szeptember)

A jelenünkben élő elektronikus zenei színterek ma már szinte megszámlálhatatlan irányba széledtek szét – ennek számtalan oka van, gondolhatunk egyrészt a zenei stílusok organikusan változó mivoltjára, reflexióikra, trendekre és társadalmi változásokra, vagy akár olyan, számomra nem organikusnak tekintett, boost-oló hatással bíró aspektusra is mint pl. az internet berobbanása, ezzel együtt pedig a szoftveres zeneszerkesztők és hangkeltő eszközök elterjedése. Ezt nem luddizmusból mondom, magam is lelkes pártfogója és felhasználója vagyok egy rakás eszköznek és zenének, egyszerűen csak kicsit néha zavarbaejtő, hogy micsoda dömping van mostanában zenei kínálatban és elektronikus hangszermegjelenésekben, legyen szó akár kis startup-okról (Erica Synths), nagy cégekről (Korg) vagy open source, közösségi támogatáson alapuló platformokról (Supercollider, Max for Live, Pure Data, stb.).

A konvenciók feszegetése mindenesetre művészeti szempontból mindig is fontos eleme volt számomra a zenehallgatásnak, ezért úgy láttam hogy érdemes pár sor erejéig megemlékezni Richard D. James Analogue Bubblebath EP-jéről, ami a legelső (The) Aphex Twin néven kijött lemez, és ami idén szeptemberben kereken 30 éve jelent meg.

Ahogyan a hosszúra nyúlt bevezetőben utaltam rá, úgy gondolom hogy ma már kicsit nehezebb érvényesülni zeneileg pusztán azáltal hogy valaki értékes, művészileg egyedi és fontos munkát tesz le az asztalra – ennek okai valahol az információ-túltengés és az internet mélyen kapitalista működésében kereshetők. A 80-as évek végén azonban még más volt az élet, a kitartóan zenélő és dj-ző tinédzser Richard pedig a rave-ek, ismertségek és a haverjai közt cirkuláló másolt demókazettáival eljutott élete első kiadós igazolásáig, ami aztán 1991 szeptemberében látott napvilágot.

Az Analogue Bubblebath ezzel egy sokkal szélesebb közönséggel tudta megismertetni az Aphex-i hangot, ezzel együtt pedig nagy hatással volt az ezt követő techno, ambient techno vagy akár a későbbi IDM, braindance és egyéb, tánczenékből kinövő kísérleti elektronikák fejlődéséhez. Jelen bejegyzéshez felkészülésként átfutottam ezt a cikket (bár leginkább csak idézetek vannak benne), de ami kifejezetten megfogott a cikkből, az Richard D. James alakjának a kirajzolódása: Richard ugyanis minden későbbi póza és manírja ellenére egy olyan alkotónak tűnik, aki számára fontos a zene közösségi jellege, élménye, nyitott a közösségi alkotásra, a hangszereket és stílusokat érintő felfedezései pedig nem ismernek határokat (Az Analogue Bubblebath harmadik trekkje egy közös szám Tom Middletonnal, ami a számtalan közös eszmecseréjük és alkotófolyamatuk egyik eredménye).

“by the time i released my first thing on mighty force i already had hundreds and hundreds of tracks, i had kinda stopped thinking about releasing any of them, just content with making them for me and my mates, big thanks to Tom Middleton as he really was the person that got the ball rolling and sorted out that first release.”

– Richard D. James az Analogue Bubblebath megjelenésének körülményeiről, illetve Tom Middleton ehhez kötődő kardinális szerepéről

Aphex Twin ma már persze inkább számít mainstream-nek, mint underground-nak: a “Selected Ambient Works 85–92”-t az egyik legismertebb és elismertebb elektronikus zenei albumként szokás számon tartani; az 1999-es Windowlicker egy időben a legnépszerűbb Warp Records-os track volt; a 2014-es Syro az azt követő évben pedig Grammy-t nyert, a sort pedig még folytathatnám. Nem is ez a lényeg, hanem inkább maga a tény és attitűd, amit mind a kezdeti, de igazából a későbbi munkásságával is képvisel Richard D. James: az Analogue Bubblebath bátran használ finomabban acid-et (a korábbi zenékhez képest), emel be a pattogó Roland dobgépekhez ambient-es akkordokat, vagy képez olyan cineket fehérzajból amiket csak évekkel később megjelent Warp records-os lemezeken hallottam. Az AB valami újnak volt a kezdete, és szerintem sok producernek és hallgatónak adott támpontot ahhoz, hogy elkezdje megtapasztalni a hagyományosabb, az Államokból jövő tánczenék (techno, house) különcebb, egyedibb ízét.

Boldog 30. születésnapot, Analogue Bubblebath!

Techno Thriller – Chains (Strange Therapy, október 14.)

Kezd kellően kaotikussá válni ez a hónapokra bontott zeneajánló sorozat (experimentális zenei újságírás, haha), ezért aztán teljes lelki nyugalommal ajánlok olyan albumokat is amik már pár hónapja kijöttek (lásd: következő bejegyzés), illetve olyanokat is amelyek még meg sem jelentek. Ilyen a belga duó, a Techno Thriller következő albuma is, ami a holland Strange Therapy kiadón jelenik majd meg október közepén.

Leo Campbell-t és Hoel Von Helvet-t valamikor 2019-ben láttam először, az Aurórában koncerteztek egy Küss Mich bulin, az emlékeimben pedig egy nagyon energikus és sötét hangulatú, de magával ragadó live act-ként él a fejemben az amit aznap este abban a kis nyolcadik kerületi pincében műveltek. A benyomásaim alapján az akkoriban készült kiadványaik (pl. a Witches Never Die az Enfant de Sodome albumról) még inkább kötődtek az indulatosabb, indusztriálisabb vonalához annak az önmagából kifordult, mutáns technónak amit a kezdetektől jellemezte őket. Érdemes megjegyezni, hogy a zeneiségen túl egy nagyon erős konceptuális vonal is meghúzódik a projekt mögött: magába húz ugyanis egyfajta okkult, középkori mágiával, boszorkánysággal és keresztény kultúrkörrel egybeolvasztott vizuális és szöveges megjelenést a Techno Thriller, az egyértelmű albumcím utalásoktól kezdve (Decameron)  a gót betűszedést használó logón át egészen az árazásig, a bandcampen lévő legtöbb kiadvány ugyanis 666 euróra lett belőve.

2019 után kicsit elfeledkeztem róluk, azóta hirtelen elröppent két év, és visszahallgatva a 2020-as dolgaikat, vagy akár a jelen cikkben ajánlott Chains-t, arra lettem figyelmes, hogy a durvább éle a duónak most mintha kicsit háttérbe szorult volna, és inkább a számok több rétegen megszólaló struktúrájára és finomabb kibontakozásaira mennének rá. Az új albumról a cikk írásakor két szám hallgatható meg: az egyik a suttogásokat és sikolyokat visszhangosító kezdőszám (“The Beginning”), a másik pedig a “Le Mariage du Ciel de L’Enfer”, ami lassú, akusztikus dobolással és kimért, szerzetesi tónusokat megütő beszédhanggal vonul végig a gondolatainkon, akár csak egy pestises betegeket szállító rozoga kordé 1347 Marseille-jében.

Teis Ortved – Parks at Night (Bathurst, június 4.)

Szimpatikusak a vízálló dzsekiben fotózkodó művészek, illetve mindig lelkesítő látni amikor szemtelenül fiatal előadók lehetőséget kapnak arra hogy megéljék a művészetüket és egy kellően tág térben mozogjanak ahhoz, hogy egy produkciós folyamat szinte minden lépésében jelen lehessenek. Teis Ortved dán multriinstrumentalista zenész debütáló albumán is ezek látom visszaköszönni: zenéjében a modern jazz-t annak lágyabb oldalánál ragadja meg, miközben downtempo-s és funk-os elemek is beúsznak a zenébe.