Phil Collins szelleme, sejtelmes vokóderek és a pop kurrens élvonala voremen bizarr naplójának megkésett, júliusi beszámolójából.

Felice – Infinite Suburbia (Live at Robert Johnson, július 30.)

Kezdjük egy gyors töriórával: 1979-ben Peter Gabriel éppen próbálta rendbe szedni a harmadik szólóalbumához a számokat, zenésztársaival hetek óta a londoni Townhouse stúdióban voltak már, a felvételi session pedig elérkezett az Intruder c. szám dobsávjainak a rögzítéséhez. Akkoriban újították fel a stúdiót pár extrával, mint például egy olyan mikrofonnal, ami a dobszett fölé volt belógatva, és azt a célt szolgálta, hogy miután a felvételek között a stúdió elmondta a dobok mögött ülő Phil Collinsnak (!)  hogy mit csinált rosszul, utána Phil anélkül tudjon visszaszólni Peternek és a többieknek, hogy kikecmeregjen a dobok mögül és fél lépés távolságban vitassák tovább a ritmikai elképzeléseket. Ezzel a belógatott mikrofonnal tehát mindenki jól járt, abszolút win-win szituáció.

Az egyik ilyen alkalommal azonban elfelejtették kikapcsolni a mikrofont, miközben Phil már javában nekiállt feldobolni a dobsávot az Intruder-hez. A mikrofon tehát felvette egyrészt a pergődob természetes visszhangját a szobában (reverb), másrészt a mikrofon egy erős gate-tel volt felszerelve hogy a halkabb, zajos részek ne legyenek felvéve, ezért egy bizonyos jelszint alatt levágta a visszhang egyébként organikus lecsengését. Ezzel pedig meg is született a leginkább pergődobokra használt effektus (Gated Reverb), amin először persze mindenki meglepődött, de mivel hamar rájöttek hogy valami egyedi és szuper hangzást sikerült kifejleszteniük, ezért ezután orrvérzésig az összes létező számban ezt a technikát használták. A gated reverb tehát végigkísérte a 80-as éveket, visszaköszönt Phil Collins legtöbb slágerében (például ebben), de szerencsére még az évtized végén megalakuló NIN debütáló albumán is ez lett az egyik domináns ritmikai elem.

Felice legutóbbi albumán is hallható ez a speciális hangzás, több más játékos, derűs megoldással (pattogó akkordok, vokálimitációk és álmoskás énekek, csak hogy néhányat említsek). Remekül kapcsolódik az előző cikkben feldobott nyárias hangulathoz, a brékeket azonban itt most italós, ruganyos és ugráló akkordmenetek váltják fel. A 4 számos EP első 3 száma, amelyek Felice saját trekkjei, szép egységet alkotnak; egyedül az utolsó, Lauer remixet érzem kilógni a többi számból. Mintha túl sok minden akarna történni a számban, a negédes gitáros átkötések sem győztek meg túlzottan, így ezt a számot én legtöbbször átugrottam.

Caroline Polachek – Bunny is a Rider single (Perpetual Novice, július 14.)

Az új Caroline Polachek single több tekintetben is egy új kezdést fogalmaz meg: a 2019-es Pang lemezt követően több remixben, vendégszereplésben és cover-számban lehetett hallani Polacheket (ilyen volt az idei közreműködése Danny L Harle első nagylemezéhez, vagy a tavalyi The Corrs feldolgozása), viszont a Pang-erát követő első önálló számára egészen júliusig kellett várni. Ez pedig a Bunny is a Rider.

A címszereplő Bunny egy önálló, agilis, átvitt értelemben, illetve szó szerint megfoghatatlan karakter (“Satellite can’t find her”), aki a lírai E/1-et magára öltve már jóval távolabb mutatja magát a Pang-éra megtört, vágyakozó elbeszélőjétől, és egy magabiztos, az ismeretlen felé törtető perspektívát mutat fel (ld. “I get a little lonely / (…) You’re the only one who knows me, babe / So hot, you’re hurtin’ my feelings /Can’t deal”, illetve “Heart is unbreaking / (…) Tryna go ask Alice / Tryna catch that rabbit”). 

A számhoz július végén landolt klip pedig hasonlóan szellemes: itt egy FPS játék perspektíváját idézi fel Polachek, az pedig hogy kinek a nézőpontjából nézzük (üldözzük?) a légiesen elugráló előadót az csak a szám vége felé derül ki. Erre egyébként egy elég direkt utalást kapunk végül (nekem ez a Thee Oh Sees klip jutott róla eszembe), ami viszont sokkal érdekesebb az a díszletként funkciónáló titokzatos dobozok, és az azokon szereplő feliratok. Egyrészt feltételezhető hogy egy megépülendő új környezet alkotóelemei: erre utalnak az olyan dobozok feliratai mint a perfect weather, eggos, natural disaster, city lights. Másrészt viszont egészen absztrakt koncepciók is felbukkannak, mint pl. good times, blush vagy uncanny valley, így nem biztos hogy helyes a tézisem. Mindenesetre egy nagyon szép utalásnak érzem SOPHIE felé az egyik doboz feliratát, amin az áll hogy WHOLE NEW WORLD.

Cignol – Future State EP (Unknown to the Unknown, július 16.)

Az újhullámos electro élvonalába tartozik az ír Cignol, soron következő legutóbbi EP-je pedig az Unknown to the Unknown kiadónál jelent meg. A négy számos kiadványt összefogó közös nevező talán a középtempós lüktetés, az atmoszférateremtés, és persze a műfajra jellemző több klasszikus szinti használata (juno 60, jupiter 8, ilyesmik). Az említett hangszerekkel Cignol egy nagyon egységes, dús és magával ragadó hangulatot teremt, a lassan egymást váltó akkordmenetek pedig néhol egészen ambient-es hatást keltenek.

Az EP mindegyik számára el lehet bólogatni, de az abszolút banger egyértelműen a harmadik, Echus Chasma c. szám. Egy nagyon határozott bassline rúgja be ezt a trekit, a feledik percben már szélsebesen pörögnek a legdiverzebb perkusszív elemek, a 44. másodpercben pedig felcsendül a szám fődallamaként prezentált, érzelemdús, kétségbeesett kiáltásként is felfogható melódia.

De vajon mit mond a vokóderezett hang, mi az üzenet? Rejtély.

Lil Mariko – Lil Mariko (Tactical Music, március 18.)

Ha nagyon akarnék ragaszkodni a kronológiai keretrendszerhez akkor tulajdonképpen írhatnék Lil Mariko július 16-án kijött single-jéről, de mivel ennél sokkal érdekesebb a márciusi debütalbuma (illetve tematikában egyébként sem távolodott még el az ott megkezdett művészi irányvonaltól), ezért úgy döntöttem hogy ebben az utolsó blokkban inkább erre a márciusi kiadványra fókuszálok.

Szuper látni, hogy az elmúlt években egyre erősebben kezd jelen lenni női előadóknál az asszertív, magabiztos, saját korlátaikat, érzéseiket és testüket megbecsülő szemlélet, amely nem ismer kompromisszumot a feléjük irányuló buta, szexista és abuzív, jellemzően férfiak által képviselt attitűddel. A teljesség igénye nélkül ide tartozik Rina Sawayama STFU, Kelsey Lu I’m not in Love, vagy éppen a kifejezetten mainstream vonalból Dua Lipa Don’t Start Now c. száma. Egy 2013-as írásában Julia T. Wood többek között megállapítja, hogy a férfi-női médiareprezentációban a mai napig nagyon erősen velünk élnek az olyan sztereotípiák, amelyek szerint (1) a nők mint férfiaktól függő személyek, a férfiak pedig mint önálló, független ágensek léteznek; illetve (2) a férfiak autoritással, hozzáértéssel rendelkeznek, a nők pedig inkompetensek, akár önmagukról, akár munkáról van szó. Persze, 2013-as szövegről van szó, de attól tartok hogy T. Wood legtöbb állásfoglalása sajnos még 2021-ben is helytálló.

Az ilyen és ehhez hasonló, fentebb említett káros sztereotípiáknak megy neki erőből Lil Mariko, legyen szó akár ironikus, performatív számokról (Hi, I’m a slut), akár fajsúlyosabb megnyilatkozásokról (Don’t touch). Érdekes, hogy az alapvetően elektronikus alapokon és RnB-s vokálokon alapuló számok a lírai tartalommal összhangban nagyon könnyen billennek át durvább, a death metal-ból vagy a hardcore punkból ismert gitárokra és üvöltésekbe – (100 dicks, Disgusting) ez pedig egy olyan jelenség, ami már korábbi női előadóknál is egyre inkább előtérbe kerül, kiemelve a refrént, vagy bármit igazából (ld. Sawayama – XS, vagy Poppy Concrete, Fear of Dying). 

Lil Mariko tehát nem az első aki ezzel az eszközzel dolgozik, abban viszont mindenképpen újat tud szerintem hozni, hogy a gyorsan pörgő album során (7 szám, 16 perc) a téma és a hangvétel is változik: az albumindító határozott állásfoglalás után az album vége felé közeledve egyre inkább kifejezésre kerülnek a lírai én vágyai, pozitív élményei és Shygirl-i részletességekbe menő kalandjai (Catboys).

Mit is mondhatnék zárásképpen: az egyedüli negatívum számomra talán csak annyi hogy a “tiszta ének vs. üvöltés” dualitás az album végéhez közeledve kicsit már elhasználttá válik; a hangszerelés sokszínűsége és a témák számról-számra mozduló, a dühös konfliktusokból egészen a konszenzuson alapuló szituációkig elérő variáció viszont egy olyan szép ívet írnak le, amelyet bármelyik poéta megirigyelne.