Dzsesszes-elektronikus áthallások, agytornák és fülledtség, mindez az idei hónapösszegző cikksorozatunk hatodik, egyben félévzáró részében.

HAL – HAL (Detroit Underground, június 1.)

16 éves koromban volt szerencsém életemben először egy olyan szárnyashajón utazni, nagyjából egy óra hosszát, amely két földközi-tengeri sziget között szállította az arra vágyókat. Az utazás feledik percében világossá vált számomra, hogy valójában amit kaptam ettől az úttól arra egyáltalán nem vágytam, ugyanis a létező legémelyítőbb tengeribetegség-tripem is kezdetét vette a kikötőből történő kifarolással, hogy aztán a rosszullétem egészen a következő sziget eléréséig végigkísérjen ezen az utazásnak nevezett pokoljáráson.

A Gauss-görbéket idéző horizontvonalakon túl még egy dologra emlékszem: ekkor tettem be először a rázkódásvédelemmel ellátott discmanembe a Rossz Csillag Alatt Született lemezt, ami végül az egyetlen enyhítő körülménynek bizonyult az ezt követő 60 percben. Ekkor jöttem rá, hogy ha a figyelmem akár csak minimális százalékát rá tudom csatlakoztatni a századmásodpercenként változó breakcore és drill n bass mintázatok kavalkádjára, akkor az gyógyító erővel tereli el valamelyest a figyelmem a körülöttem is liluló arcú sorstársaimról valami olyasmire, ami akkor teljesen új volt számomra.

A Detroit Underground-on megjelent júniusi HAL lemez azt hiszem joggal idézi fel bennem ezt a kamaszkori emléket, az első két szám ugyanis sodrásával, pozitív töltetű jazz-es futamaival egyrészt a legnyáriasabb breakcore albumnyitás amit eddig hallottam, másrészt az album egésze olyan részletgazdagsággal bír, amely az élet legtöbb első világbéli krízishelyzetében kellő kapaszkodót tud nyújtani. A második, Rhodes Funk c. szám például nagyon tisztán meghagyja a vezérdallamot vivő Rhodes Piano hangszínét – ha Squarepusher basszusgitár helyett billentyűzni kezdett volna, akkor szerintem hasonló kicsengésű jungle opuszokat írt volna ő is.

Az album további részében egyre inkább előtérbe kerülnek a műfajban már klasszikusnak nevezhető hangszerek, amelyek a számcímekben is utalásra kerülnek a pontosabb detektálás jegyében (Roland MC-8 Microcomposer, Roland TR-505, stb.). A lemez brékes töredezettsége és tekergő dallamvilága végig fennmarad: egyetlen negatívumként talán csak annyit tudnék felhozni, hogy a jazzy nyitás után egyre kevésbé kapnak helyet az albumon akusztikus hangszeres samplingelések, a szétdarabolt nagybögő-témák helyett tehát be kell érni Atari hullámformákkal és Amen brékekkel.

Danny Wolfers – Song of Moss (Nightwind Records, június 23.)

Legowelt számos fedőnéven és obskúrus aliasszal készít egészen sokféle zenét, viszont éppen a legvisszafogottabb, legérzékenyebb megszólalásait a polgári neve alatt jelenteti meg immár 2015 óta. Az eddigi öt Danny Wolfers lemez ugyanis szinte egyáltalán nem használ hagyományos értelemben vett ritmikai elemeket, zsánerét tekintve pedig inkább beszélhetünk improvizatív ambientről, semmint bármilyen tánczenei stílusról. Kihallható dallamvezetések és hangszerek ettől függetlenül vannak, de mindezek egyfajta visszafogott, hűvösséget és kisimulást árasztó kompozíciókban öltenek testet.

A kiadvány fülszövege szerint a Song of Moss alapvetően Alexander Falk 2020-as rövidfilme, amely egy japán szigetre történő utazás eseményeit beszéli el, a jelen cikkben tárgyalt album pedig ennek a rövidfilmnek a filmzenéje. A filmből csak képkockákat volt lehetőségem látni, de látszólag kísérleti, digitális torzulásokra és színtartománybeli eltolásokra épülő, misztikumokat előtérbe helyező film lehet, így a lassan hömpölygő, több másodperces lefutású loopokra alapúló filmzene a fellelhető snippetek alapján tényleg telitalálatnak hangzik. Wolfers egyébként nagyon jó érzékkel ragadta meg verbálisan azt a fajta zenei vonalat, amit a performatív ambient projektjeivel csinál: press release-eiben és olykor albumcímeiben következetesen használja az “amateur space jazz” kifejezést. Bízom benne, hogy ahogyan a hyperpop is túlnötte magát a PC music brigádon, úgy egyszer ez a műfaj is önálló életre fog kelni, ugyanis ebben a három szóban tényleg benne van az éteri jelleg, a vállaltan naiv és lelkes eszközhasználat, illetve a kikacsintás a jazz improvizatív jellegére, nem is beszélve az ikonikus hangszínekről (itt is hallhatunk Rhodes Pianot).

Külön izgalmas hogy a legtöbb kiadványával ellentétben Wolfers itt több számban használt vokálsávokat, feltehetőleg a sajátját. Persze, volt már erre példa, elég csak a Sturmvogel visszhangosított szövegére vagy a tavalyi Pancakes of Mist lemezre gondolni, de a Song of Moss esetében egy újabb formula, vagy formulák jelennek meg. Ilyen például a Lush Evergreen Chant-ban a szerzetesrendi kórusokat idéző, szinte már dungeon synth-be hajló boszorkánykodás, vagy a Life on the Yakushima Ferry-ben az autotune-olt, mocsarak mélyére merülő morózus morgások. A tánczeneibb Pancakes of Mist lemeznél stílusidegennek éreztem a vokál használatát, a Song of Moss esetében viszont minden további nélkül megtalálja a közös nevezőt a kicsit koszosan rezonáló szintiszőnyeg a hosszan kitartott, széteffektezett férfiénekkel.

Pro tip: Wolfers az egyik legjobb “amateur space jazz” lemezét pont nem a saját nevén jelentette meg, úgyhogy ajánlom figyelmetekbe a Smackos – A Vampire Goes Westet.

Fausto Mercier / trngs – I’m Too Sentient (Infinite Machine, június 25.)

A bostoni trngs és a jelenleg Pécsen élő Fausto Mercier első közös splitjét egy nagyon igényes kurátori munka előzhette meg, ugyanis a két előadó 3-3 száma mind sound design-ban, mint agytekergető ritmikai megoldásokban egy lebilincselő párbeszédet alkotnak. Az EP mindegyik száma szélsebesen halad előre, a rohanást pedig időről-időre megtorpanások, darabjaira hulló hangszilánkok és bombasztikus robbanások kísérik. Érződik, hogy a két producer nagyon hasonló fanatizmussal pörög rá a szintézis-felfedezés és hangmintákból-építkezés végtelen mélységeibe. Ami különbség mégis fellelhető az A és B oldal között az számomra talán az, hogy míg Fausto inkább foglalkozik a hangok (hangsávok) egymáshoz képest létrejövő, komplex ritmikai viszonyával (talán nem sértődik meg, ha a hozzá tartozó trekiket perkusszív zenének nevezem), addig ez szempont trngs-nél kicsit a háttérben marad, és ő inkább az elnyúló, hosszabban kerregő hangokra helyezi a súlypontjait.

Egy elképesztően sűrű 22 percről beszélünk, ahol a nyaktörő váltások és döngölő, légkalapácsra emlékeztető lábdobok és csattogások nem kiegészítését, hanem zsigeri lényegét képzik a kiadványnak. A Warp Records néhány mostani tétova megjelenése és különféle reissue-ja után néha elbizonytalanodom, hogy vajon hová tud még tartani a kísérleti, kortárs, ritmikára és digitális hangokra épülő zene, de aztán az ilyen kiadványok mindig megnyugtatnak, hogy a lehető legjobb kezekben van a 90-es és korai 2000-es évek IDM-je utáni zenei hagyomány folytatása.

Shygirl – BLU (Because Music, június 29.)

Új single-lel jelentkezett Shygirl, méghozzá slowthai-jal közösen, és amikor olvastam hogy mindehhez egy komplett kisfilm is érkezni fog, akkor ezzel a marketing stábnak sikerült úgy felcsigáznia hogy még egy naptáremlékeztetőt is beállítottam huszonkilencedikére. Belecsúsztam tehát egy elég tipikus, kisebb PR-verembe, mert hiába tűnik impozánsnak első hallásra hogy 15 percnyi új vizuális és audio tartalomra pöröghet rá az egyszeri Shygirl fanboy, valójában ennek több mint a fele már ismert számokból áll (az ALIAS-ról) mindenféle variálás nélkül. A videó képi világa sem hozott sok újdonságot, a steril környezetben autókon pózolás már kicsit nehezen üti meg az ingerküszöbömet, így sajnos elég lassan telt a videó első 8 és fél perce.

Ebből szerencsére kicsit ki tudott billenteni az ötödik számként megszólaló BAWDY, ahol a halvány fények már csak az énekes arcán csillognak, a kamera szuperközeliben forog, a szám instrumentális alapjai pedig nyomasztóan tompára és mélyre vannak hangolva, zúgatva, kongatva és gerjesztve.

Ezt követően zárószámként érkezik tehát az új single, a BDE, ami ha jól emlékszem (mint jelenség) egy többé-kevésbé gyors lefutású mém volt pár éve, kifejezett aktualitását nem is látom így hirtelen 2021 közepén. Mindenesetre Shygirl lírai énjének most erre van szüksége, ami teljesen érthető, nem akartam kötekedni, tény hogy az új szám az előadótól megszokott módon egy markáns, lehengerlő manifesztó női szexuális fantáziákról, vágyakról és fülledt szituációkról, bárminemű köntörfalazás nélkül. Slowthai beszúrt verzéje kiválóan reagál az előtte és utána elhangzottakra, kiemelve és transzformálva Shygirl sorait, ami egy szívmelengető duetté varázsolja kettejük előadását.

Remélem, hogy ami tavaly volt a WAP, az idén lehet a BDE.