Egy szerdai napon, éjjel 0:38-kor álltam a kelenföldi vasútállomáson, a peronon élénken figyeltem hogy mikor jön a Déli felől bármilyen közlekedési eszköz, a lábammal pedig idegesen doboltam a földön egy eldobott presszópohár és egy szétfolyt burritó-szaft között. A Balaton felé tartó bagolyvonatra vártam, ami a déli parton, illetve az odatartó úton is az összes bozótosnál megáll; bal kezemmel fogtam a biciklimet, jobb kezemmel pedig tisztességes milleniálként pörgettem az instát, jó ég tudja miért, bár mostanában jobbára inkább csak kiadókat és knob-twiddlereket követek, hátha hamarabb megunom ezt az addiktív poklot.

Szerencsére aznap este viszont egy egészen jó, premiernek is beillő ajánlás jött szembe, méghozzá az Infinito Audio Network új anyagáról, ami nem túl meglepő módon a már címben is említett új AIWA cucc. Ha jól emlékszem három trekit tudtam akkor csekkolni, ami pont elég volt hogy lemenjen addig amíg megérkezett a 0:47-kor tovább is induló, a hajnali órákba tovagördülő szerelvény. A három treki közt volt a We Stay Out at Night, amit ott és akkor nagyon stílszerűnek éreztem, de hát igen, ha már egy szimulációban élünk akkor legalább a filmzene legyen adekvát, ugye.

Azóta szerencsére kijött a teljes anyag, 9 számban és 28 percben: dub-os lüktetések és füllesztő basszusok töltik ki az album által kijelölt tereket. Lepsényt elhanyva szép lassan elémtárult a világosi magaspartról látszódó, a tó felszínén halványan táncoló fények tömkelege, ami a The Prophet’s Solution szinkópás ritmusának és domináns szintinyalábjának (vajon egy Prophet-5-ot hallunk itt?) tökéletes társításaként maradt meg bennem.

Ránézve a kiadó oldalára és átfutva a bandcampes tag-eket én leginkább a ‘dub’ hívószót érzem az album kapcsán helytállónak, az IDM-mel pedig annyiban értek egyet, hogy nagyon okosan vannak megalkotva az egyes hangok pulzálásai, olyan értelemben hogy leginkább hangrétegek designjáról, azok kölcsönhatásáról, és egymáshoz képest történő elhelyezkedéseiről (is) szól nagyon sok szám, illetve persze az ezek által keltett élményekről, benyomásokról, emlékekről. Ez azt is eredményezi, hogy sokszor nem lehet (és persze nem is kell) egyértelműen elválasztani egymástól a ritmikus és szintis, tonális és atonális, perkusszív és dallamos elemeket: ezek együtt, egymással kézenfogva léteznek és alkotják a számokat (ld. Inhuman Effigy). Ami, mondanom sem kell, abszolút működik és az egyik legnagyobb erénye a lemeznek.

Sötét, de nem borongós; mély, de könnyed anyag a Temerarious Disposition, ami a sercegéseiből és letompított dobgépeiből is tudja azt hangulatot hozni, amitől az augusztusi Siófok helyett az ember a vérvörös naplementében fürdő Miami Vice-ban érzi magát.

Fotó kredit: Yinna (Kardos Nikolett)