Kaincz Orsolya ismert alakja a szabad improvizációs zenének, különböző hangszereken, tárgyakon és elektronikus eszközökön játszik. Több formációban megfordult, többek között a Kamon Kardamom trió tagja Bolcsó Bálinttal és Labus Gidával. Emellett egyre többször elektroakusztikus, konceptuális darabokat is ír. Szervezőként is dolgozik, többek között az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál egyik kurátora. Az interjú apropója a UH Fest és a Shape+ rezidenciaprogramja volt, aminek keretében Esteban de la Torre-val és a cseh Ursula Sereghyvel dolgozott együtt több napon át; az eredményt április 23-án mutatták be a Lumen Kávézóban.
A The Listening Biennialra készült darabhoz írtál egy szöveget, ebből szeretnék elindulni. Arról teszel fel kérdéseket, hogy másként hallgatunk-e egy zenét, ha tudjuk, hogy milyen folyamat vezetett el ahhoz, ami szól – tehát például azt, hogy improvizált vagy komponált, esetleg véletlen eseményeket is felhasználó zenéről van-e szó. De végül nem válaszolsz ezekre a kérdésekre.
Valóban, mert erre a gyakorlatban keressük a választ. Például a Kamon Kardamom-koncerteken – ahol mindhárman elektronikán játszunk – tapasztaltuk, hogy a közönség szempontjából milyen nagy hozzáadott értéke van annak, ha egy hangot hozzá tud kötni egy gesztushoz vagy egy zenészhez. Például Bálint használ olyan kontrollereket, melyeknél egy-egy nagyobb gesztus eredményez egy hangot, és láthatóan ezt szereti a közönség – hozzáadott értéke van ahhoz képest, mintha csak eltekerne egy potmétert, még akkor is, ha esetleg ugyanaz a hallható eredmény. Én mostanában kezdtem moduláris szintetizátort használni, ami tipikusan olyan eszköz, aminél nem feltétlenül észlelhető vizuálisan, ha megváltoztatsz egy paramétert, vagy akár egy nagyobb folyamatot elindítasz. Kérdés számomra, hogy ez lényeges-e. Az is érdekes, hogy a koncert alatt a közönség a zenére koncentrál, vagy azon spekulál, hogy “vajon melyik hangot ki csinálja” – amit, megjegyzem, gyakran mi sem tudunk lokalizálni a sűrű és komplex folyamatokban.
Az eredeti felvetés persze visszavezet addig, hogy mi a zene, aminek már a fogalmát is évtizedekkel ezelőtt dekonstruálták. Rendkívül szerteágazó a mai zenei élet, sokféle kulturális háttérrel, technikai apparátussal és koncepcióval készülnek zenék, ami elidegenítő lehet, főleg, ha valaki nem gyakorlott zenehallgató. Ezért is tartom szép koncepciónak, hogy az Átlátszó Hang fesztiválon a legújabb kortárs darabok mellett a történeti avantgárd mérföldkőnek számító műveit is bemutatják, és szó van a darabok kontextusáról, struktúrájáról, vagy akár konkrétan arról, hogy amit hallunk, az milyen zeneszerzői szándék eredménye. Ez az edukáció fontos, főleg azért, mert nem a zenehallgatás első, de még csak nem is második-harmadik lépcsőfokán értelmezhetőek jól ezek az újzenei darabok.
Ezzel a fajta átláthatósággal magam is sokat kísérletezek akár koncept munkákban, improvizáció során, vagy szervezőként: transzparens a folyamat és a koncepció a közönség szempontjából, vagy csak a hallható eredménnyel találkozik a hallgató, és teljesen rá van bízva az értelmezés és a befogadás?
Nagyon sokat zenélsz, improvizálsz másokkal. Ebben a kontextusban, amikor azt hallgatod, hogy ők éppen mit játszanak, hogyan merülnek fel ezek a kérdések?
Abban a helyzetben irreleváns számomra, hogy az adott hang hogyan jön létre. Sőt, a Kamon Kardamommal koncepció, hogy nem tervezünk meg semmit előre és nem is kommunikálunk egymással másként, csakis hangokon keresztük. Ez egy nagyon erős, fókuszált állapot: figyelned kell a közös hangzásra és az általad hozzáadott rétegre is. Döntesz arról, hogy belemész-e az épülő közös hangzásba, vagy kimaradsz belőle és csak hallgatod, vagy éppen átveszed az irányítást és radikálisan más irányba viszed a többieket is. Semmi nincs előre megtervezve, minden az adott pillanatban dől el. Ez a mély koncentráció állapota, amelyben csak az adott pillanat létezik. A pillanatnyi hangzásra irányuló figyelem határoz meg mindent, ami egy gyönyörű helyzet és tapasztalat. Emiatt szeretem különösen az improvizációt, viszont az utóbbi időben elkezdtek érdekelni a kompozíciók és a kutatás alapú, konceptuális zenei projektek, vagy akár az irányított kompozíciók is.
Miért jött ez a másik irány: zenészként hiányzott az, hogy kompozíciókkal foglalkozz, vagy az elméleti érdeklődés vitt erre?
Elsősorban az elméleti érdeklődés. Már régóta megvan bennem ez az igény, de most érzem úgy, hogy van rá időm, valamint határozottabbak az elképzeléseim, és hasonló gondolkodású partnereket is találtam. Az improvizációnál az adott pillanatban hozol döntéseket, reagálsz a többiekre, és nagy szerencse, ha ebből kialakul egy zenei forma, struktúra, de leginkább utólag tudod realizálni, hogy ez megtörtént-e. Másrészt az improvizáció számomra egy érzelmi folyamat és érdekel a tudatosabb, akár konceptuális hozzáállás is és a kidolgozott, finom struktúrák. Jó átmenet lehet a grafikus kottákkal való munka, ami ad egyfajta keretet, ugyanakkor nagy szabadságot is enged az előadónak.
A Regős Benedek fotográfussal készült Konstrukcióban a zenészek (köztük Kaincz Orsolya) fotografikus partitúrát interpretáltak
Sokszor előfordul nálad, hogy az emberi hang is része az improvizációnak: a Makay Annával közös koncerteden, a Kamon Kardamom Ida Bövel készült második lemezén stb. Ez mennyire jelent másfajta helyzetet, hozzáállást?
Az emberi hang jelenléte mindig nagyon erős. Nemcsak érzelmi töltete miatt, hanem azért is, mert ez által megjelenik a nyelv és a fogalmi gondolkodás a zenében. Emellett önmagában is egy nagyon gazdag hangzás. Szeretem a tiszta emberi hangot, ami nincs effektezve, mert szépen jelenhet meg mellette az elektronika, amelyben egyébként fragmentáltan, textúraszerűen – a nyelvi jelentéstől eltávolítva – magam is sokszor használok emberi hangot. Sokféle koncepcióban előfordul a nyelv a zenei projektekben. Egy új kollaborációban például egy esszével fogunk dolgozni, ahol az emberi hang hangzásbeli aspektusát tekintve kicsit laposabb, szinte már felolvasás lesz. Érdekessége viszont a szöveg zenei környezetbe való beemelése, majd az egész dekonstruálása mind a jelentés, mind a zenei összetevők szintjén.
Míg egy elektronikus zenei textúrának általában nincs önmagától adódó jelentése, de lehet neki adni a zenében, addig az emberi hangnál pont fordítva van: eleve tulajdonítunk neki valami jelentést, amit az előadó is esetleg szétszedhet – pl. amit Ida Bö csinál az ismétlés által.
Ezzel egyetértek. Sokkal könnyebben kapcsolódik az emberi hanghoz egy érzet, egy jelentés, amit utána nagyon izgalmas megváltoztatni azzal, hogy más kontextusba helyezed, valamit párosítasz mellé, vagy akár a hangot magát transzformálod. Annak, hogy az emberi hanggal kapcsolatban sokkal könnyebben megjelennek asszociációk, megvan a veszélye is: túl direkt is tud lenni. A zenében éppen az a szép, hogy egy nyelven túli, a közvetlen fogalmaink által meghatározott jelentéseken túli dolog, és ebbe az emberi hang újra behozza a fogalmi, nyelvi gondolkodást és kommunikációt. Pont ezért izgalmas ezeket elválasztani egymástól, vagy lebontani a nyelvet, hogy a zene ne nyelvi eszközökkel legyen értelmezhető, fogalmakon túli maradhasson.
Van egy rádióműsorod is, az Exit. Ez hogyan kapcsolódik a többi zenei tevékenységeidhez?
Az Exit egy tisztán zenei műsor, melynek célja hasonló, mint ami az Átlátszó Hanggal közösen szervezett koncerteké is, azaz a kortárs komolyzene és az underground szabadzene közötti átjárásokat keresem. Nagyon elkülönültnek érzem a két világot: az egyik egy akadémiai hátterű, intézményesített struktúra és gondolkodásmód, a másik egy alulról szerveződő, autonóm színtér. Ugyanakkor rengeteg hasonlóság előfordul esztétikailag, gondolkodásban, kompozíciókban és az improvizatív elemek szintjén is. Engem mindkét színtér mélyen érdekel. Ezért is tartom fontosnak az Átlátszó Hang jelenlétét, ahol szintén megjelenik az akadémiai hátterű zene határainak erős feszegetése, és a nyitottság az alulról szerveződő kezdeményezések felé. Mindenesetre van bőven tere annak, hogy mind a közönség, mind az alkotók közeledjenek egymás felé.
Akkor ezek szerint az Exitnek van egyfajta edukációs jellege, mint ahogy az Átlátszó Hang családi programjainak is, nyilván másként.
Igen, bár az oktatás nemcsak kinyitni tud, hanem bezárni is. Az edukációs folyamat alapvetően minden területen megvan a gasztronómiától a képzőművészetig: kontextusba kell helyezned – történetileg is –, tapasztalatot, tudást kell gyűjtened és trenírozni az érzékeid ahhoz, hogy egyre szofisztikáltabban tudd befogadni az adott dolog lényegét. Mivel a zenével való találkozás nagyon közvetlen és erős az érzelmi hatása, emiatt könnyebben azt gondolják az emberek, hogy amit ezen a szinten értenek belőle, az egy érvényes értelmezés. Például a képzőművészetnél gyakrabban lehet azzal a reakcióval találkozni, hogy „én ehhez nem értek, de érdekes, szívesen megérteném jobban”. Zenénél nagyon gyorsan kimondják az emberek azt, hogy ez ilyen vagy olyan, és a leegyszerűsített benyomásukkal lezárják a tapasztalatot ahelyett, hogy tovább mennének a megértésben.
A Kamon Kardamommal kapcsolatban éreztem azt, hogy alkalmas lehetne akár amolyan bevezetőnek is az improvizáció világába. Talán azért, mert érezhető a felvételeken is egyfajta játékosság; a legutóbbi lemezen akár még viccesnek mondható részek is vannak.
Valószínűleg azért érzed játékosnak, mert sok különböző hangulatú és dinamikájú felvételt hallasz. A lemezeken hallható számok hosszabb, kb. 40 perces folyamatokból kivágott apró részletek. Sokat próbálunk, zenélünk együtt, majd kiválogatjuk, hogy mi az, ami „trackként” is megállja a helyét. Mivel sokat váltogatjuk az eszközeinket, folyamatosan kísérletezünk – és persze más hangulatban is vagyunk minden alkalommal –, ezért az albumok sokrétűek, vagy ahogy te mondod, játékosak. De a zenei gondolkodásunk alapvetően nem négy percben sűrűsödik. Az improvizációt tipikusan élő dolognak tartom, teljesen más egy albumra szánni zenét. A Kamon Kardamomnál ez egy érdekes helyzet.
A shape-es rezidenciára Ursula Sereghy popzenét is hozott. Ez kihívást jelentett neked?
Hát igen, jelentett kihívást, az egy tőlem távolabb álló munkamódszer volt. Egyébként pont 2022 végén határoztam el, hogy jövőre szeretnék rezidenciaprogramokra menni, így szép megerősítés volt január másodikán a felkérés. Bár nem az történt, amit előzetesen elképzeltem, de izgalmas szituáció volt. Fontosnak tartom, hogy a művészek kapjanak eszközt, teret, figyelmet és szabadságot, hogy tudjanak dolgozni. Itt mi ezt megkaptuk: mivel hárman voltunk és egy közös fellépést kellett létrehozni, ki kellett alakítani egy olyan munkamódszert, nyelvet, amiben mindenki tudott gondolkodni. Nagyon sokat lehetett ebből a folyamatból tanulni és rajta keresztül új tapasztalatokat szerezni.
Az interjú az UH Fest, a Shape+ és az MMN Mag együttműködésében jött létre.