Képes beszámoló a 2023-as Fekete Zaj 2. Napjáról – Domján Júlia írása.
Augusztus 17-én, csütörtökön körülbelül 1 óra 15 perc autózás után a fővárosból megérkezem a Fekete Zaj fesztiválra a Mátrába, mert aznap 13:30-kor a Háttérzaj irodalmi felolvasáson veszek részt a Zabella Zine-t képviselve. Elvárások nélkül szállok ki az autóból, és nagyjából két másodperc alatt már rám is kerül a napijegy karszalag. Elbűvöl a környék és a Sástói kemping, annak tökéletes természetközelség – sterilség balanszával együtt.
A mi előadásunk az utolsó off, vagyis nem zenei program aznap a koncertek előtt. A kicsi színpad, ahol vagyok, Kacsatónia névre hallgat. Egy szigeten helyezkedik el, körülöttünk kacsák alszanak a parton, hesszelnek a vízben. Idilli, és jól passzolnak hozzá az ide szervezett programok. Tőlünk a mikrofont Pilot Voyager, azaz Karancz Ákos veszi át, és hív meg minket egy egyszerűbb setuppal (gitár és effekt pedál) drónos ambient utazásra, ahol olyan hangok születnek, amiktől egyből kellemes hipnózisba esünk. Kezdetnek nem is rossz – gondolom, és átszellemülve csapódnak le bennem a felolvasásunk energiái.
Hiába mennék körülnézni kicsit, Moriah Woods egyből beáll Ákos után soundcheck-re és úgy 10 perc után meggyújt két füstölőt maga körül, majd megszólaltatja a hangszereit: handpan, szintetizátor, elektromos gitár, bendzsó. A mikrofon állványon egy madártoll lóg. Zenéjében sokat kísérletezik folk, gót, alternatív rock elemekkel. Még az előadása előtt elmondja – és érezni is -, hogy nagy hatással volt rá Cat Power és Chelsea Wolfe. A hangja klasszul illik ehhez az alternatív milliőhöz, amit megteremt. A dalszövegei őszinték és sok utalást tartalmaznak az önismereti útjára. Amikor az előadásának vége, visszatapsoljuk, és eljátszik még egy számot a legújabb albumáról. Felocsúdok az erőből, ami megszületik körülötte, odamegyek hozzá, megköszönöm neki az élményt. Kérdezem a kis rituálékról, azon nevetünk, hogy végre egy koncert, ahol jó illat van, és reméljük, hogy még találkozunk.
Elhagyom a Kacsatóniát, a hang után megyek, a Shallov zenél a Fanyűvő nagyszínpadon. Megvárok pár számot ettől a szlovák, poszt-rock bandától, elég erősek, de aztán a kíváncsiság a nagyobb úr. Szétnézek a fesztiválon, bejárom a kempinget, a többi négy színpadot, megnézem azokon is a zenei felhozatalt. Elcsípem az Anchorless Bodies végét, aztán tartok egy gyors délutáni ebédszünetet. Wombät bagelt falva hallgatom a Delta színpadról Quelemant. Agresszív trap metál zene, addig esküszöm nem is tudtam, hogy van ilyen zsáner. Nem kimondottan tetszik, de próbálok nyitottan állni ehhez a szürreális stílus-keverékhez, amiből az egyik számnak a dalszövege szimplán annyi, hogy ADHD. Ami a leginkább meglep, hogy sikerül az egész koncertet úgy előadnia, hogy elhiszem neki.
A fesztivál nagyja már gyülekezik az Entrópia Architektúrára, én megnézem inkább Tripsánszki Dávid “Szeánsz” című kiállítását, lődörgök a tóparton és a kis szigeten, élvezem a fényeket, a fákat, a természetet. Tök jó itt lenni – konstatálom, mindenki kedves, nemcsak a fesztiválozók, a kiszolgálás is.
Végre színpadon a Puerta Negra, baromira vártam, egy spanyol duó, mindketten ordítva énekelnek, az alapok többnyire az ebm, industrial, post-punk, synthpunk jegyeit tartalmazzák. Elég jó energiák jönnek a színpadról, a végére befestik magukat fekete festékkel. Provokatív és szélsőséges, de közben elképesztően szerethető az az összesen négy szám, amit hallok, ugyanis valami technikai gikszer miatt, ennyit tudnak játszani. Marad is rendesen űr bennünk.
Utána megyek a Kilátó színpadhoz, ahol éppen kezdődik a Cryptic Bodies előadás. Teljesen véletlenül tévedek oda, bevonz a piros fény és a füst. Kelemen Patrik projektje ez, amiben Porteleki Áron felel a hangokért, és amiben négy táncművész hal meg, illetve születik újra, a belső démonjainkat megtestesítve. A táncosok nemcsak színpadon, hanem a közönség között is megjelennek, pár ember fel is adja, és inkább kisétál a műsorból. Nagyon erős jeleneteket kapunk el, amihez jól illik Áron zenei világa.
Lehet ez már a korral jár, de megint tartok egy kis mini-szünetet, Sylvaine-t hallgatva ücsörögök egy sörpadnál. Lecsekkolom, nincsenek felírva a listámra, pedig elég jó. Gyorsan utánaolvasok az interneten, kiderül, hogy egy ez egy szóló projektje a norvég Grammy díjas, metál multit-instrumentalista Kathrine Shepard-nek. Pár szám után megyek vissza a Kacsatóniához, kezdődik ugyanis Evicshen.
Evicshen a.k.a Victoria Shen egy amerikai kísérletező producer, sound artist. Az asztalán modulár, lemezjátszó, rengeteg kis mikrofon, hegedűvonó, fésű, ostor. Nemcsak előadás, hanem performansz is az övé. Az első perctől uralja a teret, kísérletezik, és a befogadhatatlant is befogadhatóvá teszi. Megszólaltatja a körmeit, a fák leveleit, mindent, ami elé kerül. Mozog végig, az asztalra mászik, felbukkan a közönség között és a legszürreálisabb helyeken. Az erőteljes zajok után mindenki átértékeli az életét.
Ránézek a jegyzeteimre, Neon Lies a következő fellépő, amióta lecsekkoltam a fesztivál előtt, őt várom a legjobban. Goran Lautar solo projektje odavonz ebm, gót, dark wave, post punk rajongókat. Egy kicsi, piros műanyag asztalon, ha jól látom, tape deck, szintetizátor és mikrofon vannak összekötve. Táncol, lötyög a közönség, táncol Goran is, megkér minket, hogy menjünk közelebb. Boldog energiák, néha fájó dalszövegek vesznek minket körül, de tényleg őszintén jól érzi itt magát mindenki ezen a pár négyzetméteren. Vége az utolsó számnak, szaladok a mörcs pulthoz, hogy vegyek tőle valamit. Kiderül, hogy semmit nem adott le, megyek vissza hozzá, még pakol, kérdezem, hogy hozott-e bármit? Csak kazetta van nála, amit boldogan megvásárolok. Hálás, mert én voltam az egyetlen, aki kérdezte. Hozzáteszi, hogy októberben jön majd Budapestre az Instantba. Reméli, ott is találkozunk.
Már fáradok eléggé, de az élmények egyben tartanak. Belehallgatok a Háttérzaj csapat DJ szettjeibe, bolyongok még, de érzem, hogy már nehéz befogadni bármit is. Szükségem lenne valamire, ami azt tudja, mint a gyömbér két sushi között vagy a kávéba szagolás a következő parfüm megillatolása előtt. 2:30-ig mászkálok, aztán indul a transzferbusz Budapestre. Útközben nézem vissza a videókat, és csak erősödnek bennem az érzések, hogy ez egy jó fesztivál, jófejek azok a szervezők és a fesztivál dolgozói, akikhez volt szerencsém, jók nagyon az előadók, tetszik a helyszín, és bárcsak a napijegy helyett bérletem lenne.
Fotók: Bands Through The Lens