A kreativitás szigetei felé

Amikor Litvánia fővárosában, a vilniusi Kortárs Művészetek Múzeumában jártam, szinte azonnal felfigyeltem erre a könyvre. Az ezüstös bevonatú, tükröződő borító és a békés magabiztosságot sugalló kék betűk láttán kedvem támadt levenni a polcról. A könyv eszmevilága szerencsére fejezetről fejezetre is ugyanígy magával tudott ragadni. 

Matas Petrikas a könyv fülszövege szerint a Balti-tenger partján elhelyezkedő városból, Klaipedából származik. Ifjúkora óta zenélt kisebb-nagyobb kihagyásokkal, leginkább elektronikus hangszereken. A ma már mindenki által ismert Soundcloud egyik alapító tagja volt, ma appok és okosjátékok létrehozásával foglalkozik és mindemellett elektronikus zenei producerként is tevékenykedik.

Madártávlatból

A könyv külső és belső formaelemei mindenütt önreflexióra késztetnek – elgondolkodtató, hogy nem is könnyen tudod lefotózni anélkül, hogy a kamerád ne tükröződjön a borítón.

A rövid fejezetek közötti fotók egy kicsit segítenek megállni a gondolatok között – kicsit mintha egy pszichológiai önsegítő könyv mechanizmusát juttatná eszembe, amit nem érdemes hamar befalni – a jó flowba rendezett ötletek miatt azonban nehezen letehető könyv is volt számomra. 

Petrikas már a könyv elején tesz egy érdekes feltevést: elmélkedései és az ebből született gyakorlatok jórészt nem a stúdióban végzett munka közben rohanták meg, hanem leginkább a Soundcloud fejlesztése és a zenetechnológiai fejlődés megélése során felmerülő ötleteket gyűjtötte itt össze nekünk, amiket litván és német természetjárásai során felmerülő belső monológokként ír le. A szerző reménye, hogy sok fiatal zenekészítő megoldást talál jó néhány alapvető problémájára a könyv olvasásán keresztül, abszolút nem hiú ábránd. 

A fejezetek könnyen érthetőek és rövidek, a mondatok az egyszerű nyelvezet miatt követhetőek (egy angol nyelven középszint alatti tudású egyén is könnyen megértheti őket). Annak ellenére, hogy valószínűleg olvasási nehézségekkel vagy figyelemzavarral küzdő emberekre is gondoltak a könyv szerkesztésekor, az mégsem veszít sokat kifejezésének mélységéből. 

A szöveg nincs teletűzdelve előadók és kiadók hosszas enciklopédikus listájával sem, viszont kellemes meglepetés volt olvasóként, hogy néhány különleges megjelenés (a hidegháborús számsorokat sugárzó rádióállomások felvételei, vagyis a Conet Project) és zenei innováció (a minimal dub pionírjai: a német Rhythm & Sound vagy a minimalizmus és szintén dub elemeket használó finn duó, a Pan Sonic) mind-mind engem is ugyanúgy lelkesített az utamon alkotóként, ahogyan a szerzőt. 

Elkezdeni könnyű, befejezni nehéz

A zenész Petrikas már a fejében, a hangszerekhez nyúlás előtt "hallja a zenét", a zenekészítőnek (music maker) azonban csinálnia kell a zenét ahhoz, hogy hallhassa is azt. 

Petrikas mégsem kíván rangsorolni alkotók és produktumok között. Egy music maker személyiség ugyanúgy alkothat tökéleteset – még akkor is, ha az csak egy eltűnő pillanat volt, amit akár nem is kell rögzíteni. 

A könyv segít eligazodást nyújtani az alkotó személyiségének és hanggal kapcsolatos élményeinek különböző rétegei között. Ez egy polarizált világon át tárul elénk: milyen lehet sok vagy éppen kevés hanggal dolgozni, vagy elmerülni a hangokra helyezett effektek világában? Milyen megmaradni az álomvilágban, ahova behúzott minket a múzsa, és milyen lesz kiszabadulni onnan? E két világot a személyiségünk különböző rétegein át éljük meg: a gyermeki énünk tör felszínre, amikor elvarázsolódunk, és a felettes énünk mozgat minket a művek befejezése és kritikája felé.

Mindezeken az élet-zene utakon tökéletes hangélmények tökéletes pillanatai, érdekes észrevételek, és persze rengeteg küzdelem rejlik saját magunkkal szemben: a szerző megállapítja, hogy minden kreatív ember felépít egy felfedezhető és fejleszthető habitust, de még az ilyen rutinosság megtalálása után is igencsak nehéz befejezni egy művet. Szerinte ezt a helyzetet a legújabb digitális eszközeinkkel sem tudjuk megkönnyíteni.

Érzéki rétegek, zen 

A könyv tagadhatatlanul sokat merít a zen-meditációból, önreflexív eszmefuttatásokon és jelenre fókuszáló mindfulness technikákon át próbál választ találni azokra a kérdésekre, néhol kérdésekkel, néhol pedig konkrét instrukciókkal, amik sok 21. századi elektronikus zenei alkotó lelkét nyomják. Ugyanezzel a lendülettel arra bátorít minket, hogy nyugodtan gondolkodjunk másként egy alkotási folyamatban felmerülő szituációról, emlékezzünk meg érzékszervi élményeinkről, például hogy hogyan érezzük jól magunkat egy fejhallgató vagy egy keverő megérintésekor. Megnyugtató látni, hogy a tutorialok és azonnal elérhető megoldások ígéreteinek világában ez a könyv sokkal többre vállalkozik, és szinte állandóan szabadon hagyja az olvasót abban, hogy mit fogad meg vagy minek szegül ellen az adott tanácsok közül. 

Annyira örökérvényűen és jól vannak körüljárva a problémák néhol, hogy egy zenealkotással nem foglalkozó embernek is szórakoztató és elgondolkodtató élmény lehet olvasni ezt a könyvet – meg merem kockázatni, hogy a színpad túloldalán lévő hallgató is jobb hozzáállással és több megértéssel közelíthet a könyv elolvasásával az elektronikus zenei alkotókhoz. 

Eredmény  vs. élmény – vagy mindkettő

A szerteágazó mikrokozmosz jellegű fejezetek ellenére (a legtöbb rész alig tölt be 2-3 oldalt) nem szóródik szét a figyelmünk a gondolatmenetek között. Talán azért, mert Petrikas fegyelmezetten marad azokon a vizsgálandó területeken, amiket kijelölt magának és az olvasónak. Amikor a szerző bemutat bizonyos social media trendeket (pl. hogy néz ki egy stúdió, vagy mi az, amit minden elektronikus zenész elmond gyakorlatáról), akkor azokat hashtagek alapján gyűjtött posztokkal, vagy interjúkra, videókra mutató QR kódokkal is szemlélteti. Majd mikor ezekkel a trendekkel kapcsolatban tesz egy-egy kritikai megállapítást, akkor egy kicsit passzívan megpróbál minket letéríteni a trendek figyeléséről is. Az előttünk vagy mellettünk járó alkotók trendjeinek ismétlésétől való félelmeket is eloszlatja azzal a kérdéssel, hogy a social médiában megjelenő alkotói trendeknél sokkal fontosabb, hogy mi lehetne a Te történeted. 

A trendeknek is kibontakoznak rétegei, ahogy megfigyeljük őket. A bennünk meglévő játszó gyermeki létállapot is pont az egyik "komolyabb" elektronikus hangszer (analóg moduláris szintetizátor) példájánál kerül elő. A zenei játék élménye a szerző szerint nem (csak) üres, önmagának való élvezet, hanem egy transzformációs élmény, melyben a testre és a vadabb, zsigeribb ösztönöket előhozó "állati", vagy a teremtő és varázsló "isteni" létmódjaink is megjeleníthetők. 

Amiről azonban kevés szó esik, az a csapdák elkerülhetősége – pedig ha nem szabadulunk ki belőlük, a könyv gyakorlatainak nagy része nem tud igazán működni. Ezek a csapdák sokunk számára ismerősek:

• hangszerparkunk apró "tökéletesítése" egy-egy új eszköz megvásárlásával – Petrikas szerint ez az "út a pokolba"
• a végtelen számú sample csomagok és pluginek elérhetősége (és a "megszerzés" vadászösztönlény-rétegre felépülő marketing-világ, ami kiöli belőlünk a kreatív lényünket)
• a képernyő és a benne megjelenő virtuális világ személyiségünkre káros hatásai 

A könyv annyira tele van az alkotók örömteli kísérletező felfedezőútjáról szóló ösztönzésekkel, hogy szinte alig vesszük észre ezeket a fent összefoglalt intelmeket – a szerző talán nem akart túl didaktikus lenni, de mégis fontos lett volna jobban kiemelni, hogy nagyon nehéz ezekből a helyzetekből kiszabadulni, amikor a körülöttünk változó világ a több-kevesebb hatalommal bíró szereplőivel együtt lépten-nyomon az ellenkezőjét várja el tőlünk, alkotóktól. 

Tapasztalataim szerint minél több ilyen egészségesebb gondolat hajt ki a fejekben (olyanok, mint amiket a könyvben is számtalanszor megtalálunk), a hiperkapitalista kreatív ipar-gépezet annál keményebben büntet meg minket érte (gondoljunk csak arra az alkotóra, aki háttérbe szorul egy másikhoz képest a közösségi médiatérben, mert bohóckodó magamutogatás nélkül akarna valamilyen zenei tevékenységet folytatni). 

A könyv ugyanígy nem kimondottan kritizál semmilyen privilegizált társadalmi helyzetet, viszont szerencsére egyáltalán nem is romanticizálja a kelet-európai alkotók hátrányos helyzetét sem. Petrikas idealizmusával a zeneművészet emelkedettségét állítja szembe az ínséggel: a művésznek, akinek semmi sem jutott, végül nem marad más, csak a találékonysága és alkotói világa, ami kiemelheti őt a gondból. 

A szerző ezt Lubomyr Melnyk ukrán származású zongoraművész példáján keresztül mutatja, akit sem az intézményrendszer, sem pedig a piac nem tartott fenn jó ideig. Éhezve ugyan, de végül mégis átjutott egy másik világba. Egy pillanatra itt elgondolkodtam, hogy Melnyk miért gyakori referencia az elektronikus zenészek világában (talán a bizonyos értelemben vett szekvenciális hatású minimalizmusa miatt), de nekem az is eszembe jut, hogy hasonló helyzetben lévő elektronikus zenészt nem nagyon találni a mai digitális világunkban – legalábbis a szoftveres eszközök univerzális hozzáférhetősége szempontjából biztosan nem. Petrikas az érintőképernyős zene-appok kora előtti évszázadban féltve őrizte a szintetizátor-magazinokat, boldogságát a képzelete tartotta fenn, miközben 2 rossz gitárja, 1 mikrofonja és 1 magnója volt csak. 

A könyv olvasásakor eszünkbe juthat, hogy ennek a kapitalizmusból kibomló technológiai fejlődésnek köszönhetően alkotóként bizonyos értelemben túl jó dolgunk lett. Érdekes rész, amikor a szerző az újabb generációk számára már csak képzeletben átélhető 2000-es évek eleji "zenetörténeti" pillanatra is utal: hirtelen mindenkinek szinte korlátlan hozzáférése lett ugyanazokhoz a (már feltörhető) DAW-okhoz, így Szibériától az Egyesült Államokig relatíve egyenlőbbek lettek az alkotói esélyeink. 

Feledés, képzelet, redukció

A könyv egyik nagy előnye, hogy ugyanolyan gonddal ábrázolja valaminek a képzeletbeliségét és meg nem történtségét, mint amennyire megismerhetjük belőle a praktikákat is. Az egyik kedvenc fejezetem az On Imaginary Studio Heaven lett, amit olvasva izgulva vártam, hogy a szerző végül megépítette-e stúdióját, vagy ez örökre álom maradt. Ennek a fejezetnek sokkal összetettebb tanulságai vannak: igazolja, hogy alkotói képzeletünk működése már eleve egy jó és egészséges dolog, és az alkotói vágyak be nem teljesülése sem tragédia, csak vegyük észre a tetteink és gondolataink irányát!  

Talán pont azt szeretné láttatni velünk a szerző, hogy az érzéki figyelem és annak felosztása sokkal fontosabb feladat, mint hangszerek és stúdióeszközök beszerzése – ehhez a belső célhoz egy reduktív lelassulás szükséges, amin keresztül felfoghatjuk és tudatosíthatjuk érzékeink és az elénk kerülő tárgyi világ rétegzett hálózatát. 

A fejhallgatók, keverőpultok vagy szintik hang nélküli érintése vagy "viselése" mellett újra és újra megjelennek az "üres" állapotok meditatív megtapasztalását szorgalmazó leírások. A stúdióberendezések zajainak, a hangzó terek (szobák, templomok, stb.) különös valós vagy virtuális felfedezésében, vagy akár egy olyan track megtapasztalásában, ami egyetlen darab hangminta processzállásával készült, mind-mind ezek a redukció alapú meditációk köszönnek vissza. Petrikas strukturált, játékos és izgalmas látásmódot kíván adni nekünk – mindehhez azonban elengedhetetlen a megállás, a jelenlét és nem kevés lemondás is. Bátorságra van szükségünk, amikor olyan kérdésekre kell válaszolnunk, mint hogy "melyik két stúdióeszközödtől válnál meg" vagy “mi lenne az egyetlen szintid, amit megtartanál” – sőt, “mit szólnál ahhoz, ha egyszer-kétszer el se mentenéd, amit csinálsz, még akkor is, ha nagyon tetszik, amit hallasz”?

A szerző amellett, hogy nem fogalmaz meg nyílt kritikát a fennálló társadalmi renddel szemben, jó látni, hogy azért kizár mindenfajta alkotói hierarchiát is. Így a legtöbb esetben a közönség tagjaként induló music maker, vagy a digitális vagy analóg hangszereit maga készítő DIY-zenész között sem feltételez rangbeli különbségeket (utóbbi épphogy rendeltetéséből adódóan tökéletlen, de nagyon sajátos világot hoz létre, ami szintén jót tesz a személyiségnek). Stúdiónk felépítésében is egy másfajta politikai alapvetésre bátorít minket: egy számítógép-centrikus "autokrata" stúdió helyett az elektronikus alkotóknak "a kreativitás szigeteit" érdemes létrehozni, amit azzal a példával is igyekszik megvilágítani, hogy sokféleképpen lehet "országot is vezetni".

Ahogy a szerző a könyv végére a zeneművek befejezésének nehézségét taglalja, úgy itt számomra is nehezen akaródzik befejeznem az ismertetést. A Joy of Electronic Music kiválóan hasznosítható könyv a gyökeresen megváltozott korba és újabb generációkba született elektronikus zenei alkotók számára – mindezt úgy sikerült elérnie a szerzőnek, hogy nyugodtan mondhatom, hogy az idősebbek is derűsen és ihletett állapotba kerülve fogják olvasni.  Felróhatnánk a szerzőnek, hogy sok témába helyenként pár mondat erejéig épp csak belefog (ilyenek többek között a zene fenomenológiája, a művészetfilozófia, az elektronikus zene kultúrantropológiája vagy a média és tömegkultúra és azok politikai aspektusai). De az olvasmányélményemet ez sem igazán zavarta, mert a könyv láthatóan nem ilyen céllal íródott. Talán elfért volna a végén egy olvasmánylista azoknak, akik tovább kutatnának egy-egy témában. A Joy of Electronic Music-ot olvasva ezektől a hiányosságoktól eltekintve is megtalálhatjuk a koordinátákat a kreativitás szigeteihez, amelyekhez ugyanakkor egyre nehezebb út is vezet manapság.

Matas Petrikas: The Joy of Electronic Music 

2024.

Harmadik magánkiadás

139 oldal

Jelen cikk az EM GUIDE projekt keretein belül jött létre. Az EM GUIDE célkitűzése az európai független zenei magazinok támogatása, és underground zenei színterek erősítése. A projektről bővebben az emgui.de oldalon olvashattok.

Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.