Koncert: Soft Shell #2 @ Müszi (FB)

Fenti kép forrása (feliratok nélkül): Dis Fig Boiler Room

Minden párolog. A beton falak, az enyhe piros fény, a padló, az emberek és egyéb lények is a levegő sötétjébe lökik ki magukból a felgyülemlett ammóniáikat. Eleven, élő szövetként lüktetnek az ütemesen robajló hangáradatra. Szemek forognak, mintha egy koponyába ékelt körhintán ülnének. Néhány apró tükörben megszilárdul az enyhe fény. Hátul állok; a várakozás homályában is gyorsan rohannak a percek. Három hete nem ettem már rendes joghurtot. Pedig azt hiszem, van otthon, bár nem vagyok benne biztos. Mindig a hűtő legalsó polcán tartom. Az epres a kedvencem. A hozzám legközelebb ácsorgó kárhozott lélek szájába paszírozom magam, és úgy kérdezem tőle: aztán joghurt van-e nálad? – Nem felel. Látom a szemgödreiben, hogy élvezi a csöndet, amit adhat nekem.
Minden él. A beton falak, az enyhe piros fény, a padló, az emberek és egyéb lények is szemérmetlenül és minden leplezést mellőzve életben vannak. Micsoda pazarlása ez egy ilyen jó lehetőségnek. Már nem a kárhozott lélek szájában vagyok, hanem a pultnál. Túl drága a sör; asszem joghurt sincs, de a pultos kedvesen nem beszélte a nyelvemet. A padló dobálja a testem; úgy játszik vele, mint negyedikes gyerekek a labdával nagyszünetben. Néha a plafonról lógó fülekbe üvöltöm a nevem. Nem kapok választ, de két gyűrött fecni csúszott ki a fülek közül, rajtuk lila váladékkal írt telefonszám. Ha lenne telefonom, akkor biztosan boldog lennék.
Minden adidasz. A beton falak, az enyhe piros fény, a padló, az emberek és egyéb lények is kényelmetlenül adidasz. Három csík szorítja körbe az itt várakozókat. Az első csík; a világ folyamatos lüktetése. A második csík; a létezés alapvető értelmetlensége. A harmadik csík; a nem létező igazság.
Minden táncol. A beton falak, az enyhe piros fény, a padló, az emberek és egyéb lények is mániákusan ránganak, mintha az 1518-as táncoló pestist próbálnák újraélni. A karjaim kígyóként tekerednek a levegőben szétszóródó enyhe fényekre. A terem üressége megtelik a többi világból érkező hangokkal; mozgásom monoton, de tudásom elég hozzá, hogy megtörténjen. Minden az érzés. A levegőben a fények forogni kezdenek; megjelennek végre a túloldalról érkező árnyak.
Meghaltak, de mégis állnak előttem. A túloldalról érkezők eljöttek hozzám. Árny testükben lassan megtelepszik a hús. Nyelveik csattognak a padlón, ajkuk törékeny porcelán. Rájuk dobom a fényt; remegni és hörögni kezdenek. Beleolvadnak a táncoló kárhozottak sokaságába.
Meghaltak, de mégis állnak előttem. Eres szemeik megtörik az enyhe fényt; a tükrök kiszabadulnak megkeményedett rabságukból. Kígyó karjaim körbetekernek mindent, ami párolog. Kígyó karjaim körbetekernek mindent, ami él. Kígyó karjaim körbetekernek mindent, ami adidasz. Kígyó karjaim körbetekernek mindent, ami táncol.
Meghaltak, de mégis állnak előttem. Testvéreim a túloldalról, ahol nincs térerő. Együtt dobál minket a padló; játszik velünk, mint falusi gyerek a karikás ostorral. Csapódunk falról falra; a plafonon fülelő fülek csak hallgatják a nagy eseményt. A zsebembe gyűrt telefonszám kiszakad belőlem, majd elveszik a sötétség sűrűjében.
Meghaltak, de mégis állnak előttem. Csontjaik kemény gránit oszlopok. Fogaik az idő fogai. Hajuk lágy pókfonál. Remegnek, hörögnek, szüntelenül csapkodják szilárd végtagjaikat. A sötétben osonok. Közelségük reményt ad. A padló dobálását leküzdve az egyik árnytestét miattam elhagyó holt lélek szájába vetem magam, és úgy kérdezem tőle: aztán joghurt van-e nálad?