Do I know Squarepusher? Shobaleader One @ Bálna

Időpont: 2016. október 10.

Helyszín: Bálna (FB)

Az NVC „leányvállalata”, a Selected Sounds a CAFe Budapest Fesztivállal kollaborálva hiánypótló IDM szezont nyitott a Bálna gyomrában.

Izgalmas, ha akár értetlenkedések árán is de összeölelkezik egy éjszakára a műgyantapadlós-fehérfalas, tűzközeli Hochkultur a normális, földalatti dolgokkal. Ez azt feltételezi, hogy van átjárás.

Vajon mennyire maradhat intelligens és/vagy tánczene az általam ismert Tom Jenkinson aka Squarepusher zenéje egy elektro-akusztikus bandaformációba ültetve? Ezen spekulálva mászkáltam a tervezői Bocskai kétsorosokat kínáló üzletek előtt, a terrakotta (valószínüleg spanyol) csempéket követve. Ez egy pláza. Bár a gépzene jelentősen kikezdte már a koncertkultúrámat, azért azt éreztem, hogy legalább annyira vagyok tájidegen a fehér kanapékon, mint Kas Oosterhuis acél-üveg munkája a rakparton.

A térnyomó bemutatja önmaga feldolgozását, kapunyitás, szesz. Squarepusher presents Shobaleader One. A hangosításnak hála itt is hagytam pár frekvenciát magamból. Ja, szar a hang. Felvezetésül valaki kedvenc gay-bepop nótái szóltak, cédéről. Hamar megtelt a kijelölt terület.

Különösebb antré nélkül felálltak a tagok, akiknek a nevei nem relevánsak (hype), féltem, hogy az elején zabigyerek klimpírozásokkal indít a műsor. LED. Elég elidegenítő, nem túl trippy, a komplett Watergate a zenészek fején (ahogy a telefonnal videózás sem), egy amúgy is világos teremben. Első húsz perc: acid nosztalgiák a funk LED-fényű liftjében. Néhol egészen érdektelen témák, rendkívüli bravúrokkal végigjátszva, (a dob uralt mindent), kiugró „személyes” pillanatokkal tarkítva. LED.

A szorgos, helyeslő bólogatás a zsánerre jellemező rovarszerű rángássá iramodott. Repetatív témák, már-már gépi tökéletességgel, tátott száj, kalap le. A program vége fele szólózgatásokba botlottunk, big band szájíz. Vastaps, visszataps. A hajrában matekos jazz, poszt-metálközeli kiszakadások, riff-viharok, katarzis.

Nem tudom, mennyire érdemes ezt a zenét (újból) lefordítani, átültetni? Bár ugyanez a törekvés például jól sült el az Amon Tobin – London Metropolitan Orchestra kollaborációban.

Mindenesetre sok munka van a koncertben, mindent értékelni kell, azonban az egótlanításhoz számomra elég lett volna maszkok helyett pár kapucni, színpad és fények nélkül egy laza jam. Szóval, akik mondjuk a súlyos jegyárak miatt kimaradtak volna a „braindance klasszikusok impozáns környezetben feldolgozva” estélyből nyugodt szívvel dőlhetnek hátra és tehetik fel a régi Warpokat és Rephlexeket, várva a következő potenciális élményt.

Mindjárt Autechre.