Írta: crimsondavid

Az év végi, dj-zős listáim mellett egy ideje a “gitáros”, otthon hallgatós kedvenceimet is összeszedem rangsorolás nélkül, formátumtól függetlenül. A tavaly legtöbbet hallgatottakat összefoglalót elkérte a mmmnmnm, és pár mondattal ki is egészítettem. Előre szólok, hogy masszívan nosztalgikus a válogatás, és a kép se tévesszen meg, minden évben egy RS képpel mellékelem, bár még mindig nincs új Cure nagylemez. Így sem volt okom bánkódni, tavaly sokszor kisütött a Nap a szívem mélyén lakó nyomi popgótra. Leginkább ezekre hunyorogtam végig az évet:

Second Still: Second Still LP (Manic Depression Records)

A goth zsánernek vannak olyan paneljei, amik lelomboznak, és vannak, amiket nem tudok megunni. Például a holdfényben, sírbolton fésülködő királylányok, vagy a viktoriánus díszletek esztétikájában kimerülő képi világ, komoly feszengést okoz. Hálás vagyok, ha ilyesmik még egy rajongói videón sem jönnek elő, különösen nem egy ígéretes zenei produkció oltárán.

Azzal már tökéletesen ki vagyok békülve, ha a zenei tartalomban némi kreatív variáláson túl, a szándék nem több mint a tradicionális gothic/post-punk hangzásvilágot életre kelteni, akármennyire klisék garmadájával kecsegtet is. Ha az egyébként agyonhasznált minták, hatások szimpla összességét csak egy kicsit is képes meghaladni egy friss anyag, az maga a beteljesülés. A Second Still maga a tökély ebből a szempontból., A leginkább a Cocteau Twins Garlands-érájának dobgépes lázálmait idéző negyven perc hiába cseng ismerősen, egy pillanatig sem érzem ötlettelennek. Ebből és egyebekből, például az Xmal Deutschland, Siouxsie Sioux, John McGeoch, vagy éppen a Mephisto Walz örökségéből kevert elegy a kaliforniai trió kezében végre gyúlékony, veszélyes cucc. A lemezzel párhuzamosan rengeteg francia coldwave cuccot hallgattam, ami csak olaj volt a tűzre, és kurvanagy hajakkal, ködvágó cipőkkel álmodtam folyamatosan.

Death Bells: Standing At The Edge Of The World LP (Funeral Party Records)

A nagyon fiatalokból álló ausztrál Death Bells írt egy albumot, ami számos erénye mellett eleinte azzal szórakoztatott, hogy az anyag legjobb dalait Robert Smith hangjával is el tudtam képzelni. Erről idővel leszoktam és az maradt meg, hogy tulajdonképpen ez egy férfias dreampop lemez és ezt hallgatom a legtöbbet egy húzásra;

The Wraith: Shadow Flag EP (Death Shadow Reords)

A The Wraith izmosra gyúrt, korai Christian Death inspirálta deathrockból és a Killing Joke-ra hajazó gótos post-punkból ötvözött EP-je pont az a fajta rock’n’roll, amit már nagyon szerettem volna elhinni a Grave Pleasures dark panoptimumának is, csak sehogy nem ment.
A Wraith suttyó, direktebb slágereinek, zsigeri sötétségének egyszerűen felszabadítóbb nekivetkőzni. Nem tudom, hogy ez-e az igazi XXI. századi Los Angeles-i deathrock, de az biztos, hogy ez Davey Bales eddigi legjobb csapata.

Mode Moderne: MODE IV (singles) (Mode Moderne)
https://www.youtube.com/watch?v=cc6hGf9bZFU

A kanadai Mode Moderne szépen beosztotta egész évre a MODE IV-et takaró nyolc darab fanyar kislemezét. Ha a kritika képtelen is túllépni azon, hogy az énekes Morrissey, McCulloch, vagy Gahan variációi mennyire rányomják a bélyeget az egyébként is túlságosan a Smiths popjába oltott, vitathatatlanul fülbemászó dalaikra, én sokkal jobban szórakozom, mint a legtöbb, hasonló receptúra alapján működő kortársukra. Egyébként is sokkal inkább önmagukra hasonlítanak már, mint az emblematikus elődökre, de áttörést ez sem hozott a csapat ismertségében. Hogy ez, vagy más ok miatt, de az anyagot pár napja ígéretükhöz hűen törölték az oldalukról és a további sorsát illetően mély hallgatásba burkolóztak.

Ultrviolence: Forty Knives EP (Northern Lights Records)

A szintén kanadai post-punk egzisztencialista, a nagyon őszintén kiábrándult Ultrviolence egy EP-vel jelentkezett tavaly. Nate Jespersen énekes-szerző évtizedes projektje ezúttal az ACTORS darkwave csapattal bútorozott össze és írt hat nagyon erős dalt. Irdatlan dinamizmusuk a Bauhaus hipnotikus erejét idézi, de az anyag végső soron inkább a The Sound kibukottságával rokon. Szinte túlzásig tolt szomorúsága mögül néha mintha lenne valami kikacsintás, de nem mernék megesküdni rá.

Drab Majesty: Demonstration LP (Dais Records)

A Drab Majesty második albumának teátrális, kozmikus new wave-je nagyon feltüzelt az év elején. Bár van hiányérzetem a duó felállás miatt, élőben is nagyon szerettem, és még mindig lelkes vagyok. Talán nem tesz be nekik a hype, ami folyamatosan gerjed körülöttük, de úgy tűnik, a groteszk, bizarr megjelenés és kulisszák, leginkább a Cocteau Twins, a Japan és a Clan Of Xymox hűvösségét, bódultságát idéző textúráik a goth/wave szubkultúra határain túl is hatásosak.

Human Leather: Lazy Karaoke LP (Cercle Social Records)

Passive With Desire címmel 2016 egyik legjobb poplemezét hozta össze a Choir Boy. A név mögött álló Adam Klopp és a felvételen közreműködő Chez Costello alapították a nyolcvanas évek (dark) popja körül pörgő Human Leather duót. Ez az első albumuk. Az énekes Klopp meghatározhatatlan és felejthetetlen tónusú hangja miatt itt is előtérben van, de a szerzőként egyenrangú Costello tenorja sem véletlen a lemezen. A hallhatóan nagy beleéléssel készült anyag leginkább a korai Depeche Mode, a Tears For Fears és a Japanese Whispers korszakát élő Cure regiszterében mozog, és a kínos epigonság helyett a végeredmény nagyon felszabadult lett. Legalábbis én elég könnyen megadtam magam, ha már Twin Shadowt elvesztettük…

Choir Boy: Sunday Light 7” (Dais Records)

Minden bizonnyal a Dais legjobb húzásai között emlegeti majd, hogy leigazolta Adam Kloppot. Már náluk jött ki ősszel az idén megjelenő új album felvezetőjeként ez a kislemez. A dal elvileg a vallásos rituálék furcsaságain, templomi élményein kattogó kórista srác angyali himnusza, de én ott leragadtam, hogy váratlanul felidézte bennem, ahogy 8 évesen szörfölök az Mtv és Super Chanel között, hogy a Smalltown Boyról és a There Must Be An Angelről se maradjak le. És az egy szép emlék.

Slowdive: Slowdive LP (Dead Oceans)

Ariel Pink: Dedicated To Bobby Jameson LP (Mexican Summer)

Ezt a két lemez nagyon sok listán szerepelt, rengetegen és nagyon jókat írtak róluk. A kvázi hangos világsikert elért megjelenésekből ez a kettő akadt be nálam tavaly. A Souvlaki megjelenésétől datált Slowdive mániám amúgy is kiújult pár évvel ezelőtt, és a kisfiam megszületésére tetőzött, akkora már az új albumtól is hajtva. A nyolc dalnak a sajátommal kiegészült eufóriája már olyan dózist jelentett, hogy akkor sem tudnék mást tenni, mint lelkendezni, ha a lemez nem működne, ha rossz lenne. De egyszerűen tökéletes.

Látom, hogy nagyon sokat lehet rugózni Ariel Pink zsenialitásán, amihez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy lehetetlenül fogós dalai, amikhez képtelenség nem folyamatosan visszatérni, az ősz soundtrackjét jelentették nekem. A kisimultság és a hektikusság tökéletes adagolásával, hangulati hepehupáival remekül rímelt fantasztikus új életemre.