Egy zine, ami kinőtte magát

A kollektíva egyik kulcsfigurája, Terry Farley a nyugat-londoni Kensingtonban töltötte gyermekkora nagyobbik részét, később kisajátítások miatt kénytelenek voltak családjával az agglomerációba költözni, Slough városába. Barátait a környéken ismerte meg, a közös nevezőt a kocsmázás, a futball és a northern soul műfaj szeretete jelentette. A társaságból Farley és Andrew Weatherall bizonyultak a leglelkesebb zenegyűjtőknek, ők már ekkoriban elkezdtek DJ-zni.

Farley fejében született meg a gondolat 1986-ban, hogy el kellene kezdenie egy fanzine-t. Konkrét inspirációjaként meg is nevezett egyet, a liverpooli kiadású The End nevű lapot, amelynek szatirikus hangvétele, gonzós hozzáállása nagy hatással volt rá annak ellenére, hogy igencsak ellenszenvesek voltak számára az északi emberek. A The End elsősorban a futballos közeghez szólt (Farley és cimborái jócskán kivették a részüket a casualből) de gyakran szerepelt a lapban szépirodalom és politikai kommentárok is. Nagyjából ugyanebben a stílusban szeretett volna írni, csak londoni kontextusban. Farley és társasága már ekkor is kívülállónak számított, hiszen nem köteleződtek el igazán egy szubkultúra mellett sem. 

A csapat hamar összeállt: Farley volt az ötletgazda, Andrew Weatherall a szerkesztő, Cymon Eckel felelt a vizuális megjelenésért és Steve Mayes fotózott. Ezzel megszületett a Boy’s Own zine. Azért választották ezt a nevet, mert Farleynek nagyon tetszett az azonos című, 19. századi brit ifjúsági magazin esztétikája, valamint a casual megnevezés széleskörű elterjedése előtt „boys”-ként hivatkoztak a köznyelvben a meccsekre stílusos ruhákban járó futballszurkolókra. A probléma leginkább az volt, hogy Terry Farley saját bevallása szerint az alapvető helyesírási szabályokkal sem volt tisztában. Itt jött be a képbe Andrew Weatherall. Ugyan ő is munkásosztálybeli családból származott, de a Sniffin’ Glue, Ripped & Torn és a korszak egyéb DIY szemléletű zine-jeit olvasva rájött, hogy nem szükséges oxfordi műveltségűnek lenni ahhoz, hogy valaki újságírásra adja a fejét. Ekkoriban már Audrey Witherspoon művésznéven számos zenei lapba írt szabadúszóként. 

Elindult a zine gyártása, ami az alacsony költségvetésű lapokra jellemző technológiai eszköztárral zajlott: írógéppel, Letrasettel és Pritt ragasztóval. Az első lapszámból 500 példányt nyomtattak, később kiadásonként 2-3 ezret. A terjesztési hálózat legalább olyan sokszínű volt, mint maga a tartalom: a focimeccsektől kezdve a kocsmákon és klubokon át a King’s Road-i ruhaboltokig mindenhol fellelhető volt. Pillanatok alatt megtalálták a közönségüket, és nagyon széles kapcsolati hálóra tettek szert.

A Boy’s Own magazinnak kezdetben nem volt kifejezetten célja, hogy krónikása legyen az éjszakának. Aki zine-eket gyártott, az nem azon gondolkodott, hogy mi éppen a jó niche, és leginkább magasról szart arra, hogy miről ír az NME vagy a Melody Maker. Mindenről szó esett, ami érdekelte a csapatot, és simán bevállaltak olyan témákat is, amelyekkel kapcsolatban azt érezték, hogy más zine-ek nem mernék, vagy kevés róla az ismeretük. Egyszóval mindenáron el szerették volna kerülni, hogy tematikus kiadványként tekintsen a lapra a közönség. Így az objektivitással nem igazán vádolható zine-ben állandó téma lett a művészet, a foci, a divat és természetesen valamilyen szinten a politika is. Nem aktivizmusra kell gondolni, de aki az alternatív kultúrához kötötte magát a 80-as években, annak szinte minden állításában volt valami Thatcher és establishment-ellenes, ehhez punknak sem kellett lenni. Már az első lapszám hűen tükrözte a zine sokszínűségét: volt benne interjú egy folkénekessel, egy Trouble Funk koncert kritikája és egy hosszabb írás a Factory Records Festival of The Tenth nevű punkünnepéről. Weatherall a következőképpen fogalmazta meg egyszer a zine küldetését:

„Nem szeretnénk beskatulyázni az olvasóinkat, de elsősorban azokhoz a fiúkhoz és lányokhoz szólunk, akik egyik nap még a lelátón állnak, egy másik nap a lelküket is kitáncolják a klubban, harmadnap pedig otthon ülnek Brendon Behan-t olvasva, miközben Run DMC-t hallgatnak”.

A 80-as évek második felében sok más csapathoz hasonlóan a Boy’s Own is elzarándokolt Ibizára, hogy élőben is megtapasztalja, hogy mi az a balearic. Sokan a mai napig abban a hitben élnek, hogy a balearic mindössze tengerparti hangulatú 4/4 zenét jelent, amiben sok a konga brék, de ez már egy modern interpretáció. A műfaji megnevezés azon angoloktól származik, akik akartak egy külön szót arra, amit DJ Alfredo a szettjeiben művelt: ugyanis hajlamos volt ugyanazon estén játszani italot, new beatet, David Bowiet, acidot, de akár ambientet is. Ez ebben az időszakban nagyjából mindenkit megihletett, Danny Rampling elindította a Shoom esteket Londonban, valamivel később pedig Paul Oakenfold a szintén acid fókuszú Spectrumot. Akkora hatással volt az acid house és a Second Summer of Love jelensége a Boy’s Own tagokra, hogy egyre többet kezdtek foglalkozni a témával a zine-ben. Ennek az egyik csúcspontját jelentette az 1988 tavaszán megjelent, Paul Oakenfold által jegyzett, de név nélkül publikált „Bermondsey Goes Baleric” (sic!) című írás, amelyben Oakenfold az új hangzást méltatta. Nagyon érzékletesen bemutatta az ibizai nyarat, és felvázolta, hogy hiába Chicagoból jött a house, a brit klubélet és zenei színtér alakulására közvetlenebb hatást gyakorolt Ibiza.

A projekt hamar kinőtte magát, és sokkal többé vált egy zine-nél. A Boy’s Own tagokat mindenhol tárt karokkal várták DJ-zni, mielőtt 1988-ban elindították a saját bulisorozatukat. Karma Collective néven rendeztek raveket az angol vidéken, ezek a bulik valahol félúton voltak egy freerave és egy kerti parti között. Andrew ’Wiz’ Winston, akire a Brit Filmintézet az egyik legnagyszerűbb angol videokliprendezőként hivatkozik egy Boy’s Own bulin forgatta az első rövidfilmjét. Érezték, hogy hiába játszanak sok rave kompatibilis zenét, az ő terepük sokkal inkább a klub, a nagy mezei bulikat hamar hanyagolni kezdték. Eközben a zine-ben meghatározó témává vált a bulikultúra, a közéleti aktualitásokkal és a futballal kapcsolatos cikkek kezdtek a háttérbe szorulni. Az túlzás, hogy elköteleződtek volna a balearic mellett, de közel állt hozzájuk az eklektika és szívesen hirdették a zine-ben azokat a klubokat, amelyek még nem álltak át teljesen a rave-re a növekvő kereslet hatására. Minél jobban bevette magát a köztudatba az acid és a warehouse rave-ek annál többet élcelődtek írásaikban a „tudatlan bulizó” archetípuson. Nem tagadták, hogy sznobok. A batikolt, tarkaruhás bulizókat kiröhögték, sokat adtak a tudatos zenehallgatásra és a stílusérzékre. Gatekeepeltek, mert a műértőknek szánták a bulijaikat. Nem mindenki vette jó néven a szigorú face controllt, egy alkalommal West Ham huligánok törtek be egy klubestjükre, aztán pedig a kiérkező rendőrök ellopták a kassza bevételét. 

A sok londoni bulit követték a nyári, ibizai Boy’s Own kitelepülések, de a szuperklub korszakkal már nem tudtak mit kezdeni. Lehetetlenné vált megválogatni a közönségüket az eleve kommerszebb élményt kereső ibizai turisták közül, így ‘92 körül már alábbhagytak a szervezéssel. Tizenkét szám után, 1992 tavaszán kiadták az utolsó zine-t. Úgy érezték, hogy elmondtak mindent, amit szerettek volna. Weatherall az utolsó lapszámban bejelentette írói alteregója, The Outsider halálát (egy stóc King Tubby lemez mellett fekve találtak rá). A Boy’s Own zine az underground berkekben kultikus státuszt elérve vonult vissza. Stílusmagazinok generációit inspirálta a Boy’s Own látásmód. Belsős poénjai, szófordulatai szállóigévé váltak, volt olyan, ami külföldi zeneszámot is ihletett.

A fókusz átkerült az időközben megalapított kiadójukra. A Boy’s Own Productions gondozásában a saját zenéiket is kiadták, mint pl. a Weatherall-lal, Farleyvel és a csapathoz később csatlakozó, szintén Shoom DJ Peter Hellerel közösen jegyzett, eklektikus Bocca Juniorst. Szintén a Boy’s Own Productions színeiben jelent meg a Farley és Heller nevéhez köthető, houseközpontú Fire Island. A megannyi kevésbé ismert house maxin, közreműködésen és remixen kívül a később nemzetközi karriert befutott Chemical Brothers is a Boy’s Own-ról indult útnak. Az 1991-ben alapított, Terry Farley és Steven Hall vezetésével működő Junior Boy’s Own kiadványain már érzékelhető volt egy valamivel piacérzékenyebb megközelítése a zenének, valahol a klub és a popzene határán mozogtak. Igaz, megmaradtak tánczene-orientált kiadónak, de a korszak legnagyobb neveivel dolgoztak együtt Kylie Minoguetól kezdve a New Orderen át egészen Björkig, produceri és remixer minőségben. A Junior Boy’s Ownon 1994-ben már Underworld album jelent meg, amivel egyértelművé vált, hogy eltávolodtak a londoni undergroundtól, és betörtek a nemzetközi színtérre. 

Mindeközben Andrew Weatherall egyre inkább kezdett a szólókarrierjére koncentrálni, a többiekhez hasonlóan ő is jobbnál jobb produceri lehetőségekhez jutott, így 1992-ben kiszállt a Boy’s Own-ból. A Sabres of Paradise trióval három albumot adtak ki a Warpon. A bristoli nagyokhoz hasonlóan ő is jócskán hozzájárult a trip hop mint önálló műfaj kialakulásához. Erre jó példa a Beth Orton Trailer Park című albumán végzett produceri munkája. Olyan szintekig jutott, hogy a zenéi egy adott ponton már autóipari reklámfilmekben csendültek fel. Ennek ellenére élete végéig megmaradt egy igazán önazonos underground figurának. Az NTS-en hat éven keresztül vezette saját műsorát. 

A Boy’s Own közel tízéves fennállása alatt a fanzine-jén, bulijain és zenei produkcióin keresztül nemcsak a brit zenei szcénát formálta, hanem a ‘80-as, ‘90-es évek fiataljainak tömegeire volt nagy hatással, amia mai napig tetten érhető. Következetesen elutasították azt, hogy bárki bekategorizálja őket, hiszen minden, amit alkottak, több szubkultúrát is megszólított egyszerre. Víziójuk jócskán meghaladta korát, ugyanis manapság a divat és kreatívipar szereplőinek többsége ugyanerre a hozzáállásra törekszik, a Boy’s Own-nal ellentétben jobbára üzleti megfontolásból. Bebizonyították továbbá, hogy a kozmopolita életmód és a kultúra ugyanannyira lehet a külvárosi melós fiúké, mint a Mayfair-i elité.