Rewire 2026

Emberek állatmaszkokban; egy megfeszült test, ami a magasba emeli a kezét; eltorzult arcok, megkötözött végtagok és testi nedvek felbuggyanása. Ez nem a 2026-os, hágai Rewire fesztivál egyik estéjének leírása, pontosabban mégis: a Xiu Xiu előadása során a fentebb leírt képsorok köszöntek vissza a hatalmas vászonról az Amare koncerthelyszín Danstheater terméből, ami aztán mind zenei, mind vizuális szempontból a fesztivál legkimagaslóbb élményévé vált – de ne szaladjunk ennyire előre.

Amikor a barátaimnak említettem, hogy idén megyek a Rewire-re, a hardcore szakmabelieken (zenei újságírók, fesztiválszervezők, Rewire-ön már játszott zenészek) kívül jóformán senki nem tudta, miről beszélek, így egy gyors ismertetőt érdemes megejteni. A Rewire egy 2011 óta létező, évente megrendezésre kerülő zenei fesztivál, ami előszeretettel book-ol komplexebb, összetettebb, kísérletibb zenéket (“festival for adventurous music”, ahogy ők fogalmaznak); ugyanakkor rendre láthatunk a fesztiválon nagyobb, ismerősebb, vagy talán kimondhatjuk: legendás neveket, illetve klubzenés DJ-ket és gitáros előadókat. A fesztivál emellett otthont ad számos délutáni eseménynek is: vannak itt panelbeszélgetések, kiállítások, könyvbemutatók, installációk, listening session-ök, filmvetítések, sound walk-ok, és még ki tudja, mik. Az egyébként kedves tőlük, hogy ezekre a délutáni eseményekre nem kell fesztiválbelépő, ingyenesen látogathatók.

Idén tehát 15. alkalommal került megrendezésre a Rewire, ha pedig a fenti leírásból az UH Fest-re asszociáltok, az nem véletlen: mindketten tagjai voltak a 2025-ben lezárásra került SHAPE+ platformnak, illetve valóban, zeneileg is érezhettek hasonlóságot a két fesztivál között. Más szóval, ha jól érzed magad az UH-n, akkor esélyes, hogy a Rewire is be fog jönni.

Ami mindenképp különbség, hogy a Rewire több mint 25 helyszínen van jelen elszórtan Hága belvárosában, több mint 200 eseményt (koncert + egyéb nem-zenei program) vonultat fel, mindezt pedig 4 nap leforgása alatt; idén ez április 9 és 12 között volt. Az UH-hoz képest ez lényegesen sűrűbb és masszívabb pár napot jelent, ami már azelőtt feltűnik, hogy egyáltalán megérkeznék a fesztivál (valamelyik) helyszínére. A hágai barátaimmal hosszú tízperceket töltöttünk mindegyik nap a napi bontásos prospektusok felett, mire kitaláltuk, hogy mikor-melyik előadóra menjünk. Az UH lineáris szervezésével (ami alatt azt értem, hogy egy adott időben csak egy előadó zenél) szemben a Rewire-ön 17 koncerthelyszín van, legalábbis én ennyit tudtam összeszámolni. És habár értelemszerűen nem mindegyiken zajlik folyamatosan koncert (vannak szünetek, átállások), azért még így is az a helyzet, hogy ha egy adott időben egy valami mellett teszem le a voksom, akkor az azt is jelenti, hogy 8 másik dologra fixen nem jutok el. Ez az itthoni viszonyokat ismerve a nagy fesztiválok esetében is természetesen így van, itt most csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az experizés ellenére a Rewire abszolút egy nagy fesztiválnak számít, amire annak megfelelően érdemes felkészülni: sok ember, sorbanállás, gyorsan megtelő helyszínek. Ne essetek abba a hibába, mint én, hogy a péntek 22:15-kor kezdődő Drew McDowall-ra 22:15-re mentek oda, mert az embermennyiség miatt épphogy fogtok csak tudni bejutni – és ez minden koncertre igaz.

A 2023-as Le Guess Who? feszthez képest egyébként sokkal tolerálhatóbb volt a tömeg jelenléte, illetve eloszlása. Nem érződött túlzónak a közönség mérete, aminek oka valószínűleg az, hogy több helyszín volt, mint az utrechti fesztiválon; illetve hogy úgy tűnik, elég pontosan fel van mérve, hogy mennyi embert bír el a fesztivál. Ezzel minden bizonnyal összefüggésben már hónapokkal az idei első nap előtt sold out volt a feszt; illetve az utolsó nap után nem sokkal bejelentették, hogy elérhetőek a 2027-es évi fesztivál bérletei.

–

A csütörtöki nyitónapon olyan szinten sikerült elkövetnem a fenti, Drew McDowall példájával említett hibát, hogy Caterina Barbieri szettjének időpontjakor még csak a bérletkiváltásért álló sorban álltam. Vicces adalék, hogy miután ez megvolt (nem volt sok idő amúgy, 20-30 perc),  a szekusok tudtomra adták, hogy ha be akarom vinni a fényképezőmet, akkor ahhoz külön photopass kell (jogos), szóval mehettem vissza az eligazítópulthoz photopass-ért (megkaptam). M. haverommal, miután megállapítottuk, hogy 10 perc lenne hátra Barbieriből (valami nagyzenekaros projektjével), ezért jobb lenne nem rohangálni, úgyis ő lesz a következő fellépő is (a szóló projektjével), így kint maradtunk egy sörre, és szemügyre vettük az Amare épületét.

Az Amare egyfajta Müpa- és Magyar Zene Háza-jellegű intézménynek tűnt, ami azonban a kettő kombinációjánál is nagyobb. Több szintjével és három termével ez volt a központi helyszíne a Rewire-nek, ahol a “nagyobb” nevek is felléptek a fesztivál során. Igényes és profi helyszín, ingyenes volt a csomagmegőrző, a későbbi napok során pedig a szekusok is kedélyesen köszöntek és jó munkát kívántak, akárhányszor megláttak a fotóstáskámmal.

Caterina Barbieri koncertje szép volt, tűpontosan hozta a rá jellemző minimalista, elementáris hullámformákkal operáló zenéjét, aminek az alapjait már a legelső albumánál lefektette, azóta pedig tovább csiszolta. Kimért kompozíciókat épített fel, finoman dolgozott az egyes rétegekkel, a szettjének utolsó harmadában pedig a korábbi, ismertebb tételeinek újradolgozását prezentálta (pl. Fantas). Fellépőszettnek valamilyen bizarr exoskeletonnak vagy lovagi páncélnak tűnő külső egységet viselt a jobb karján, amelyet virágok díszítettek. Barbieri-ősfanoknak ez bizonyosan nem meglepő, van a youtube-on 3 évvel ezelőtti videó, amin szintén ezt viseli – különösebb jelentősége nem tudom, hogy volt-e, már azon túl, hogy tényleg cool-an nézett ki. Ha egy kritikát mondhatok, az talán az lenne, hogy ha az ember hallotta már egyszer valahol Barbierit, akkor sokadik alkalommal már kevésbé magával ragadó, kicsit talán kiszámítható is, ez pedig most sem volt másképp.

Az utána következő Suzanne Ciani & Actress közös koncert sok szempontból ellenpontja volt Barbieri előadásának. Sugárzott belőle a vad, nyers hozzáállás; sokszor kaotikus, improvizatív hatást keltett, ami inkább a szabadzenére vagy a freejazzre jellemző. Felszabadító volt látni két olyan zenész közös alkotását, akik már több évtizede vannak a pályán, és mégis, a megvalósuló zenében bőven volt helye a keresésnek, a váratlan hangoknak, illetve az óvatosan kibontakozó struktúráknak.

A laptop-zenész mindig gyanús, jutott eszembe Bertók Márton három évvel ezelőtti cikke, miközben másnap igyekeztem Jim O’Rourke és Eiko Ishibashi koncertjére. A Bertók által leírt bolognai információsűrűséggel és örvénylő hangfoszlányokkal szemben ezen a hágai estén inkább az olyan finomabb, lágyabb váltások domináltak, amelyek az amerikai minimalizmus főbb alakjainak kompozícióira emlékeztettek. Elnyújtott témákkal dolgoztak, amelyek alkattól függően vagy zavarta a hallgatót, vagy meditatív, időtlenségbe úsztató figyelembe kísérte el.

Magyarországon nem elterjedt, hogy templomokat nem-szakrális célra világi zenészek, kulturálisan elhivatott szervezők környékezzenek meg, és ott tartsanak elektronikus (vagy bármilyen, nem-vallási) koncertet vagy eseményt. Az eddigi, messze nem reprezentatív tapasztalataim alapján a katolikus templomok teljesen elzárkóznak ettől, más felekezetek viszont engedékenyebbek. A Fasori Evangélikus Egyházközség templomában már volt Jazzaj; a Kiscelli Múzeumhoz tartozó, egykor trinitárius templomban nemrég volt EXILES esemény (mondjuk az a helyszín templomként már nem üzemel); illetve rémlik, hogy a Deák téri evangélikus templomban is voltam már valami elektronikus dolgon. Ezek mind kivételek és egyedi esetek, Hollandiában viszont nagyon is gyakori, hogy turnézó zenekarok, vagy adott esetben a minden évben szervező Rewire nem egy, hanem három templomot is igénybe vegyen a Hágától  rendezvényhelyszínként. Ami tehát nekem újdonság, az a helyi közönségnek már, túlzás nélkül mondhatjuk, átlagos.

Ilyesmiken morfondírozva jutottam el, ahogy már említettem, rossz időérzékkel Drew McDowallra a Grote Kerkbe (Nagytemplom), ami Hága legnagyobb (protestáns) temploma. Kicsit komikusnak is hat, hogy a thehague.com kibérelhető “conference centre”-ként és “meeting centre”-ként hivatkozik rá, ami annak 2200m²-ével és 2230 fős befogadóképességével ideális bankettek, koktélpartik, értekezletek és egyéb társasági események befogadására. Ilyen ez a showbiznisz, a lényeg, hogy Drew McDowall-ra is nagyszerű volt: hosszú drone-ok, staccato pengetősök szólaltak meg a csodálatos vertikális vizuhoz, amiben több ponton 2001: Űrodüsszeiát idéző színfolyam hipnotizálta a közönséget. Maga a zene egyébként nekem kissé oldschool cinematic ambient volt, én McDowall-tól indusztriálisabb és sötétebb zenére emlékeztem. Jó kérdés, hogy vajon a helyszín mennyire befolyásoló tényező egy adott zenész koncepciójához: a Grote Kerkben adott az organikus és megkerülhetetlen cathedral reverb, ami a nagyívű, teátrális hangzáshoz jól jön, sok más (pl. ritmikus) zenéhez viszont kifejezetten problémás tud lenni. A fentebb linkelt Unnatural Channel csattogásaihoz és feszítő, fémes ritmikáihoz képest nekem kicsit csalódás volt ez a hosszú nyújtásokat és zúgásokat bemutató koncert, még ha a vizuál páratlan is volt. Ekkor már két napja tartott a fesztivál, a Grote Kerkből kifelé pedig úrrá lett rajtam egy rossz érzés: nagyon erős az ambient jelenléte a fesztiválon, de úgy egyébként máshol is (pl. a budapesti események, fesztiválok koncertfelhozatalában), ennek szubszegmenseit látom megjelenni nagyon sok helyen. Ez vajon egy általános tendencia, egy Zeitgeist, ami reflektál korunk zaklatott jelenére, amely a hallgatók megnyugvást kereső eszképizmusát kívánja kiszolgálni? (Érdekesség: már két és fél éve is ezen vekengtem egy-két mondat erejéig). Nem én vagyok a legnagyobb ambient-kedvelő a városban – szerintem gond az, ha több koncerten sincs konfrontáció a hallgató és a zene/előadó között egy “adventurous music” fesztiválon. A hallgató legrosszabb esetben semennyi kihívással nem szembesül, a zene pedig könnyen válik háttérzenévé, még koncertek során is – az ambientet pedig sokszor egy elég pacifista, neutrális zsánernek érzem. Mindezen pedig nem segít, ha a vizuál erősebb ingereket vált ki, mint a zene, de ez már tényleg egy másik téma lenne. A lényeg, hogy az ezt követő napok szerencsére eloszlatták az ekkor még bennem keringő félelmeket (i.e. nem csak ambientet bookolt a Rewire).

McDowall után 15 percem volt átérni Oneohtrix Point Neverre, vissza az Amare koncerttermébe, ami ha a két helyszín közti távolságot nézzük (1km): ideális; ha viszont figyelembe vesszük, hogy még a bejárati forgóajtónál is sorbanállás volt: kevésbé. Lóhalálában estem be tehát OPN-re, a holland tűpontosságra való hajlam viszont szerencsére találkozott az amerikai lezserséggel 10 perc csúszás formájában, így a koncert kezdésére már bőven a kamerámmal a kezemben vártam Daniel Lopatin érkezését, akit (már sokadjára) Freeka Tet kísért el mint élő-vizus alkotótárs.

Vadság, kollázsok, szintetikus tobzódások, tagoltság, zenei dinamikák megtolása, illetve azok szándékos túltolása. OPN, talán kijelenthetjük, a Tranquilizer albumát turnéztatta, amibe az előző két kiadványához hasonlóan az igazán korai albumainak (Rifts, Returnal, Replica), illetve a vaporwave-es esztétikájának retrofuturista hangzásai köszönnek vissza. Tudom, hogy a következő előadó kapcsán is Lynch-et fogom emlegetni, de OPN-nél is van értelme: Lopatin zenéjében érzem azt, annak fényes, csillogó Y2K esztétikai, atmoszférikus szintiakkordjaival és vibráló arpeggióival együtt, hogy úgy alkalmazza a giccset, ahogyan az például a Blue Velvet kisvárosi idilljében is visszaköszön: jelen van, kicsit elhisszük, de közben látjuk, hogy mindez túl szép, hogy igaz legyen: a happy ending-et kifejező vörösbegy valójában egy ember-mozgatta bábmadár.

A koncert számok szerint tagolódott, kis szünetekkel, és voltak benne improvizatív megoldások; az új albumról trekkek; régebbi, ismertebb számok (pl. Still Life, Along, a 13 évvel ezelőtti R Plus Seven-ről); de játszott egészen új zenéket is, amik akkor még ki sem jöttek (azóta már igen). Minden átvariálásra került, és habár nagy újdonságot nem hozott a koncert, a már ismert OPN-világ egy másik perspektívából való megközelítését láthattuk. Mégsem távoztam elégedetlenül: a masszív basszus-groove-okkal megtámogatott, ismerős dallamokra és szintinyalábokkal teletűzdelt, sosem volt jövőhöz írt űroperás tételeit mindig szívesen hallgatom, még akkor is, ha a kiindulópont pont olyan, mint a Lynch-féle kék ég, zöld fű, frissen fehérre festett kerítéssel keretezve. Ha az ember türelmesen vár, a bagatell felszín mögül előbb-utóbb előjönnek a férgek.

Csúszómászók talán pont nem, de méhek, legyek, nehezen kivehető alakok és Daido Moriyamát idéző szemcsés, erős kontrasztú, fekete fehér képek és filmfelvételek annál inkább voltak az ezt követő, a bevezetőben már említett Xiu Xiu koncerten. A Xiu Xiu éppen 10 évvel ezelőtt mutatta be a “Xiu Xiu Plays the Music of Twin Peaks” c. lemezét, amit aztán élőben is játszott több alkalommal. A Twin Peaks, annak minden miszticizmusával, túlvilági tereivel és démonaival még mindig inkább egy viszonylag realista vagy mágikus realista világot mutatott be, ami visszaköszönt a sorozat zenéiben is: adott karaktereknek fix témái voltak; sokak fülében könnyen felidézhető, dúdolható zenei nyitány indította mindegyik epizódot; az egészet pedig Angelo Badalamenti zeneszerzői látásmódja fogta közre, Lynch iránymutatásai és olykor dalszövegei által. Ezt interpretálta Xiu Xiu a 2016-os lemezén, most pedig, 10 évvel később, ismét alámerülve a Lynch-univerzumban fut neki ezúttal a filmográfia első filmjének, az Eraserhead-nek.

Ha a Twin Peaks-ben kimunkált zenei atmoszférát mondjuk egy többszereplős, grandiózus festményhez hasonlítjuk, akkor az Eraserhead zenei világa egy többszörösen satírozott, durva vonalakkal vésett, szétkent grafitból kirajzolódó, mosolygó pálcikaember képéhez mérhető. Az emlékeimben kutatva nem is jutott eszembe, hogy lenne filmzenéje ennek az 1977-es horrornak, pedig van: talán pontosabb “soundtrack albumnak” nevezni a ‘82-ben kijött LP-t, amelyen összesen két szám van, az “A oldal” és a “B oldal” (a zenét Alan Splet, és személyesen David Lynch szerezte). Mindenféle zúgatások, ipari süvítések és egyéb DIY, karcos, nyomasztó, gerjedő búgások kaptak helyet ezen a lemezen. Néhány kivételes perc volt csak, ami nem ilyen volt: egyrészt az ismert “In Heaven (Lady in the Radiator Song)” c. tétel, amit Peter Ivers írt; másrészt pedig az ilyen-olyan orgonajátékok a háttérben, Fats Waller előadásában.

Ennek futottak neki Xiu Xiu-ék, kivételes érzékenységgel, a műsor címének pedig stílszerűen az Eraserhead x Xiu Xiu-t adták. Zakóban és fehér ingben ült az asztalhoz Jamie Stewart és Angela Seo, mintha csak egy zongora négykezeshez készülnének; merev arccal mentek a gerjedő feedback-ek és drone-ok, fel-fel bukkantak a kedélyes, harmonikára emlékeztető gyermekded dallamok; közben pedig peregtek a háttérben a feszült arcizmokat, lepusztult ipari telepeket, vagy éppen a Lynchi cikkcakkot mutató képsorok. Amit igazán eltalát a produkció, az a borzalom és humor közti egyensúlyozás: határozott magabiztonsággal ment a zajshow, ahol Seo és Stewart különböző lehetetlen, bemikrofonozott eszközöket szólaltatott meg: műanyag csöveket, fogorvosi fúrókat, sípszerű izéket és körtemuzsikát. Elementáris avantgarde élményként maradt meg bennem, amely olyan volt sokszor, mint egy rádiójáték: Seo “SHUT UP” üvöltése, a sample-ként bejátszott csirkehangok, Stewart hordozható tekerősriasztója vagy a kakofón szintizések mind hihetően hozták az Eraserhead-re jellemző borús, sötét, nyomasztó és ipari hangnemet, melyet a Jack Nance által alakított főszereplő komikusan riadt tekintetén keresztül szemlélünk mi, nézők; illetve hát jelen esetben, hallgatók is.

A műsor vége előtt öt perccel Seo bekapcsolta a gyerekszintijén az orgona presetet, rákezdett egy akkordmenetre, Stewart pedig a maga megtört, remegő, drámaian falzett hangján előadta az In Heaven-t, az egyetlen konvencionális dalt, ami az este alatt megszólalt. Stewart ezután egy hatalmas bottal a kezében odaállt egy bemikrofonozott kuka mellé, és teljes erőből elkezdte túrni, bökni, kavarni és kotorni a rengeteg fémes, üveges törmeléket ami benne volt, éktelen zajt generálva és egy határozott pontot téve ezzel a show végére. Miután befejezte, kiállt a nézőtér elé, kinyújtotta a kezét; Seo felállt, odament hozzá, kézen fogták egymást, és mindketten meghajoltak.

–

Odafele a reptéren kb. 26 előadót írtam fel, akiket meg terveztem nézni, ebből nagyjából tízet sikerült – vagy azért mert dolgok azonos időben történtek, vagy mert hulla fáradt voltam, és nem értem oda helyekre. Persze olyan is volt, hogy nem terveztem valamit megnézni, vagy nem tudtam róla, és mégis ott kötöttem ki: ilyen volt Rian Treanor, az aszimmetrikus pattogtatásairól ismert angol úr, akiről az első MMN cikkemet is írtam – őt például azért nem vettem észre korábban, mert a lineup-ban a “C” betűnél kellett volna keresnem (ti. Cara Tolmie-val közösen lépett fel). Szuper volt még Kim Gordon és Moor Mother & Sumac is, de hozzájuk kevésbé van meg a nyelvi eszköztáram, szóval maradjunk ennyiben.

Utolsó nap, április 12-én M.-mel és az összes aznap éppen Hollandiában tartózkodó magyarral leszavaztunk a Van Stolkpark En Scheveningse Bosjes-béli Leonardo Royal Hotel Den Haag Promenadban. Szép, fancy hely volt, simán ment minden, utána pedig korzóztunk egyet a parton. Érződőtt egyébként, hogy a vasárnap itt fesztiválszompontból szellősebben, hangsúlyosan zárónapként van kezelve: sokkal kevesebb esti fellépő volt, mint a korábbi napokon. Este 9-kor beültünk a Lutherse Kerk-be Thomas Ankersmitre – megembereltük magunkat, megfogadtuk hogy nem nézünk élő közvetítéseket és híreket a választási részeredményekről, és tisztességesen meghallgatjuk a Serge Modular analógszintin bravúros, mesteri érzékenységgel zenélő művészt. Ezt nagyjából fél óráig bírtuk ki (pedig nagyon tetszett), 21:30-kor pedig megdöbbenve olvastuk a luteránus templom kopott padjaiban a félhomályban és nyers analóg hullámformák közt, hogy “Orbán Viktor gratulált Magyar Péternek”. Ezt követően még benéztünk az Einstürzende Neubautenre, de annyira be voltunk zsongva, hogy inkább hazamentünk Partizán élőt nézni.

A Rewire egy nagyon alaposan kurált, up-to-date fesztivál, ahol nem csak a weirdo zenéket kedvelők, hanem mindenki megtalálhatja a számítását, akármilyen közhelyesen is hangzik ez. Klubzenében is rengeteg jó booking volt, amikről most nem is beszéltem (pl. Blawan elektró szettje, vagy JASSS & Batu b2b-je); és nyilván számos olyan előadó is volt, akiket én nem vágtam, de zeneszerető ismerőseim ajánlották, pl. Ouri, DeForrest Brown Jr., vagy Moritz von Oswald (egyiket se láttam). Ami fontos, hogy nem szabad vakon odamenni, azzal a felkiáltással hogy “majd csak látok valami jót”. A bőség zavarában, az időszűke és a helyszínek közti (nem nagy, de azért tényezőként jelen lévő) távolságok adta korlátokban el lehet veszni, ha pedig nem tervezi meg az ember előre, hogy mit-hol szeretne megnézni, akkor könnyű lemaradni a koncertekről.

Fotó: Gabor Nemerov