Szenteste premierel a Értő Hallgatás 200-adik epizódja. A rádióműsor kimeríthetetlen koncepciója: a műsor házigazdái, Fefi és Viktor (akik a szakavatottaknak a Norms zenekarból és számtalan más projektből ismerősek lehetnek) beszélgetnek punkról és egyebekről. A 9 éve futó podcast-sorozat eredetileg a Mixcloudon, 6 éve pedig a Lahmacun rádión hallható kéthetente. (Minden igyekezetem ellenére) nem-punkként is váratlanul behúzott annak idején a műsor, ami máig különleges helyet foglal a szívemben, úgyhogy a 200-adik epizód alkalmából felkértem beszélgetni a párost.

MMN: Először is gratulálok ehhez a kerek számhoz! Éreztek ezzel kapcsolatban valahogy?

Fefi: Nyilván nem ugyanolyan a 200-adik, mint a többi. Minőségben mondjuk lehet, hogy ugyanolyan lesz, vagy még olyan sem. De a 100-adik is egy fordulópont volt, meg is hívtuk Bokor Petit, hogy hülye kérdéseket tegyen fel. Szóval én kitüntetett módon tekintek rá.

Viktor: Tényleg? Én annyira nem látom a végét, ezért ezzel nem is nagyon foglalkozom, csak mindig azzal, hogy a következő adás milyen lesz.

F: Azzal foglalkozol sokat? Én egyébként szeretem ezeket, a szülinapokat, ünnepeket. 

V: Amikor ajándékot kapsz. 

Beavatnátok az olvasókat (és engem) az eredettörténetetekbe? Honnan fakad ez a sok téren gyümölcsöző barátság?

V: Szokták mondani, hogy nem érdemes részegen emaileket írni, de néha bejön. Mielőtt minden a Web 2.0-ra költözött, volt egy (már inaktív) fórum a Punk Portálon, ahol megjelent a Fefi akinek volt egy ilyen híre, hogy mindig addig bulizik, amíg el nem ájul.

F: Mindig ezt mondtad, már akkor is, de ez egyetlen egy alkalommal történt meg, és akkor is csak leesett a vérnyomásom. 

V: Néha ennyi is elég. Szóval volt ezen a fórumon egy topic, ahova beküldték az emberek, hogy éppen mit hallgatnak, és Fefi olyan zenéket írt be, amik tetszettek. Én ekkoriban épp szerettem volna csinálni egy hardcore zenekart, ez végülis a Norms eredettörténete. Fefi épp akkor érettségizett, én meg költöztem el otthonról, úgyhogy akkor egy ideig lakótársak is voltunk. 5-6 évvel később jött a podcast ötlete.

Miért kezdtetek bele a podcastbe? 

V: Én előtte már rádióztam, a Civil Rádióban volt egy Walk Together, Rock Together című műsorom, interjúkat készítettem, meg olyan adások is voltak, amikor csak zenéket játszottam le, és azokról beszéltem. Gyerekként a rádió az egy nagyobb intézménynek tűnt annál, minthogy engem annak a közelébe engedjenek, úgyhogy a műsornak és a podcastnek is az volt a motivációja, hogy úgy beszélgessünk ott nagyjából, mint ahogy szoktunk egymás között is. Nem beszéltünk meg koncepciót, csak így alakítottuk.

F: Valamennyire azért de, megbeszéltük például, hogy ne tegyünk úgy, mintha nem ismernénk az embereket, akikről a műsorban beszélünk. Sőt, nekem egy olyan beszélgetés is rémlik, hogy mivel addigra már egy ideje nem laktunk együtt, és csak zenekari próbákon találkozunk, hogy legyen arra alkalom, hogy dumáljunk ezekről a dolgokról.

V: Valamennyire a tudásátadás is cél volt, hogy betekintést nyújtsunk a kulisszák mögé, mert azért elég sok dologgal foglalkozunk – koncertszervezés, zenekarozás, ilyesmi –, amik valamiért titokzatosan vannak kezelve. Illetve az is volt bennem, hogy ez azért kevésbé melós, mint mondjuk egy fanzinet elkészíteni, aminek az átfutási ideje is hosszú. Ha most nekiülnék leírni, hogy milyen mikro-konfliktus volt valami al-al-alszíntéren, azt ha fél év múlva elolvassa valaki, akkor nem fogja érteni, hogy ez most mégis mi, ki a faszról van szó? Most pedig gyorsan tudunk reagálni a dolgokra.

Nekem az a tapasztalatom, hogy vannak a zenélő, író meg beszélő egyedek, és ezeknek a közös halmazai nagyon kicsik. Ti viszont minimum kettőbe, de inkább háromba is beleestek, Viktor írt korábban az MMN-re is például.

F: Én is csinálok néha fanzine-eket, de szerintem ez nem abból adódik, hogy mi ketten ilyen különlegesen tehetséges vagy sokszínű emberek lennénk, hanem ennek a szubkultúrának egy sajátja. Amikor mi úgy a rádióban, mint a fanzine-ekben megnyilatkozunk, az inkább a rajongó énünk, mint a zenész. Alapvetően sokkal inkább vagyunk zenerajongók, mint zenészek. Tudunk valamennyire hangszeren játszani, de egy igazi zenész talán ezt még hangszeres tudásnak sem nevezné, ami nekünk a birtokunkban van. Nem az van, hogy a zenészből leszel beszélő meg író ember, hanem zenerajongóból, ahonnan az átjárás talán logikusabb.

V: Vannak olyan elképzeléseim, akár a rádióműsorral kapcsolatban, vagy ha az MMN-re írok egy cikket, hogy annak azért valami hatása csak lesz, legalábbis remélem, hogy amiről én gondolkodom éppen, arról talán mások is elkezdenek gondolkodni. Másrészt benne van a szakmázgatás, hogy azok felé akarsz kommunikálni valamit, akik szintén zenét írnak, szerveznek, jelen vannak, amiben te is. Az már más kérdés, hogy miután ez kijött belőlem, már nem érdekel, hogy tényleg lesz-e bármi hatása annak, amit mondtam vagy írtam. Illetve ez talán a punknak egy sajátossága, hogy abban is van egy csomó érték, ha valaki évekkel később megtalál valamit, ami a maga idejében senkit sem érdekelt, de neki most sokat jelent. Ugyanúgy örülök annak, ha 20 év múlva megtalálja három gyerek ezt a műsort, és azt mondják, hogy azt a kurva, ilyen létezett? mint ha most leszólítanak a KÖKI-n, hogy nem én vagyok-e a Szemkilövető Feri.

F: A rádióban is gyakran elhangzik, ami szerintem nekünk is valamilyen szinten mottónk, azt már ‘77-ben megfogalmazta a The Desperate Bicycles zenekar, amikor azt énekelte a The medium was tedium refrénjében, hogy könnyű volt, olcsó volt, menjél, és csináld meg te is. Ezt próbáljuk szajkózni, hogy ha két ilyen hülyének megy, mint amilyenek mi vagyunk, akkor bárkinek menne.

Akkor mindenképpen életben kell tartani a Lahmacun szervereket, mert ezen a ponton átvinni az egész archívumot a Mixcloudra elég macerás lenne.

F: 20 évig még legalább.

V: Vagy felrakjuk az nCore-ra az epizódokat.

Egy rádióadást lehet, hogy nem nehéz elkészíteni, de most már 6 éve kétheti rendszerességgel csináljátok a műsort, ehhez azért kell elhivatottság, idő, energia. 

V: Hasonlót érzek a párkapcsolatokkal kapcsolatban is, mondjuk nekem abból is csak egy van, meg elég hosszú ideje, de akkor működik jól, ha nem nehéz, ha van kedved hozzá, jól érzed benne magad és nem gyilkoljátok egymást. A műsor is ilyen, mindig kedvem van hozzá, ezért nem nehéz. Az elején még voltak nagy tervek, ezekkel a hangmanipulációkkal és össze-vissza vágással szeretett volna kicsit művészeti projekt jellege lenni a műsornak, tudom is én, szó volt róla, hogy lehetne egyszer egy hangjáték is, viszont ha ehhez tartjuk magunkat, biztos egy ponton ráununk. De azóta kialakult egy olyan munkamódszer, ami kényelmes és egyszerű. Kedvünk is van hozzá, és nem is fárasztó.

F: A kevésbé pátoszos válasz az, hogy egészen addig, amíg le nem ülünk, nagyon-nagyon kevés energiát rakunk abba, hogy miről fogunk beszélni. Amikor egy barátoddal találkozol, akkor sem gondolod át az odavezető úton, hogy miről akarsz majd beszélgetni. Néha felírunk dolgokat, de legfeljebb azért, hogy ne felejtsük el. Illetve ugyan felvételről megy a műsor, de a felvétel vágatlanul, szerkesztetlenül kerül lejátszásra. Belehallgattam az első részbe, és az a szétszerkesztés, amit ott csináltunk, számomra egy kicsit önbizalomhiányosnak hatott, hogy nem gondoltuk azt, hogy tudunk értelmesen, folyékonyan beszélni. Ezt egyébként mondjuk jól gondoltuk.

Érzitek valaha, hogy bár ne lenne nyoma ezeknek az első próbálkozásoknak az interneten? Letörölnétek, csak elvből nem teszitek?

F: Én akkor 23 éves voltam, és ahogy visszahallgattam, azért éreztem, hogy most már talán kevésbé vagyok hülye, mint akkor voltam. De a műsor akkor sem volt radikálisan más. Tök oké amúgy, nem akarnám letörölni. Néhol persze kicsit kellemetlen, de mostanában is van olyan, hogy mondok valamit, és leállítom a felvételt, és elgondolkodom, hogy fú, ezt a hülyeséget most mégis miért mondtam.

V: Azon gondolkodtam, amikor bejöttek a Google-szemüvegek meg hasonlók, hogy ha valaki szemüveges, akkor az egész életének minden pillanatát rögzíteni tudja, és hogy milyen fasza lehet visszanézni az összes traumádat meg a legkínosabb pillanataidat aztán. De hogy ilyen pátoszos maradjak, önfejlesztő-tréningnek is jó, nagyon sokan mondják, hogy gyűlölik visszahallgatni a hangjukat, na ez engem egyáltalán nem zavar már. Ez zenefelvételeknél még jobban jön, hogy ne alkotóként, hanem hallgatóként tudd hallgatni.

F: Ami szerintem még fontos, hogy egyáltalán nem gondolunk bele, hogy ezt más is hallgatja. Ha valaki odajön személyesen, és felidéz valamit a műsorból, az mindig nagyon meg szokott lepni.

V: Az nagyon bizarr, ha valaki idéz valamit a műsorból, mert persze értelmileg felfogom, hogy ezt bárki meghallgathatja, de azt érzem akkor, hogy ezt te honnan a faszból tudod, hisz nem is veled beszéltem erről. Ez nem csak egy szak-műsor, magunkról is beszélünk benne egy csomót, és amikor valaki felhoz egy ilyen témát, aki nem is annyira közeli ismerős, akkor fura, hogy ezeket a dolgokat tudja rólam. Közben meg persze nagyon jól esik, ha érdekli az embereket. 

Milyen hatással volt rátok a projekt Mixcloudról Lahmacunra költöztetése azon túl, hogy kétheti rendszerességű lett a műsor?

V: Hogy cipőben vesszük fel.

F: Viktornak ez a distinkciója, hogy amit cipőben vesznek fel, az rádió, amit zokniban, az meg podcast. De mi sokáig a Lahmacunra is otthon vettük fel az epizódokat, egyszer Viktornál, egyszer nálam, aztán rájöttünk, hogy a stúdió pont félúton van kettőnk között.

V: Kicsit levetkőztük a szétfolyást, igyekszünk figyelni a műsoridőre, van rendszeresség, lett egy struktúra.

F: Tartalmilag viszont nem változott szerintem semmi.

V: Identitásban nekem sikerült átbillentenem, én már rádióműsorként tekintek rá. Ami mostanában a podcasteknek a velejárója, hogy videófelvétel is legyen hozzá, arra például egyáltalán nem vágyom. Szerintem szórakoztatóbb lehet az, hogy nem tudják elképzelni, hogy hogy nézhetünk ki, vagy hogy ha először látnak, akkor összekevernek minket, meg ilyesmi. Ezek ma már anakronisztikusnak hatnak, mert hat különböző platformon tudhatsz meg mindenkiről belsőséges információkat.

Lenyűgöző az epizódok képeinek kulturális-politikai-filozófiai sokszínűsége. Vannak kedvenceitek?

F: Nekem nagy kedvencem egy 2020-ból, amin webkamerás fotók vannak rólunk, merthogy a Covid alatt csináltunk, és Viktor bevágott minket a Partizán műsorába valami kretén leírásokkal, középen meg ül a Gulyás Marci. Na ezt elküldtük a Bokornak, mire ő azt mondta, hogy “ez kurva jó, nagyon vicces, de ki ez a faszi középen?”. Van egy másik Partizános, amikor Gulyás Marci és Csintalan Sándor ülnek egy kutyával, és alá bevágtunk magunkat, ahogy ülünk Viktor kutyájával, a Totyival.

V: Sokszor úgy vagyok a dolgokkal, amiket csinálok, hogy fura, hogy ezek létezhetnek. És ilyenek ezek a képek is sokszor, hogy fura, hogy ilyen találkozások megtörténhetnek. De van, amikor csak ilyen yin és yangozást csinálunk, például amikor kivágtuk Uj Péter western-csizmáját Gulyás Marci edzőcipője mellett. Ez igazából csak egy viccnek egy olyan hosszú újrapörgetése, hogy már csak azért is vicces, hogy annyiszor mondod.

Szerintetek Gulyás Marci vagy Gyurcsány Ferenc szerepel többször az Értő Hallgatás képeken?

F: Fú, ez jó kérdés, meg kéne számolni. Ezeket amúgy csak küldözgetjük egymásnak a hét folyamán, és amikor elkészül az adás, akkor kiválasztunk egyet. De nekem másokkal is vannak olyan beszélgetéseim, hogy csak elküldenek egy képet, amin két ember van. Legutóbb például azt kaptam meg valakitől, hogy Pogány Judit és Pogány Induló állnak egymás mellett.

V: Az ő volt? Azt hittem, hogy a nagyanyja. Amúgy ez az egész egy Inzane Johnny meme-nyúlás. 

Mi ma a punk funkciója? Hogy viszonyul a jelenkor punk-szellemisége a ‘70-es, ‘80-as évekéhez?

V: Mindig is rengeteg alszíntér, motiváció, hozzáállás, módszer volt, mi ennek csak egy szeletét képviseljük, úgyhogy nem is mennék bele, hogy ez mitől más, mint a többi, vagy hogy melyik mitől jobb vagy rosszabb, mert negatívan egyik sem hat igazán a másikra. Ami a nagy közösségnek fontos lehet, az az, hogy a szubkultúra kialakított egy olyan infrastruktúrát, ami rengeteg lehetőséget ad a részvételre, ami aztán be tud szivárogni máshova is. Ha mi nem a punkzene irányából jövünk, akkor nem biztos, hogy ilyen magától értetődőnek vettük volna azt, hogy egy rádióműsor elkezdéséhez csak akarat kell (meg egy mikrofon). 

F: A magam részéről nem nagy túlzás azt mondani, hogy minden, amit az életben csinálok, az valahogy vagy innen ered, vagy köthető hozzá. Nem tudom például, hogy lennék-e szociális munkás, ha tinédzser koromban nem találkozom ezzel a jelenséggel, a művészetekben megjelenő társadalmi érzékenység alapvetően ezeken a zenéken keresztül jött be az életembe. Aztán lehet, hogy jött volna máshogy, könyveken keresztül, később.

V: Vagy sikeres üzletember lennél, aki szarik erre az egészre.

F: Ja, lehet. Mindenesetre tényleg minden, amit csinálok, az valahogy a punkhoz kapcsolódik. Az, hogy ennek van-e össztársadalmi hatása vagy relevanciája, az számomra mellékes. Amit Viktor is mond, hogy ennek az értékei, akár gazdaságtana, hogy ez a nemzetközi DIY hálózat működik, az példaértékű. Az lehet egy különbség a ‘80-as évekhez képest, hogy ma már nem annyira szubverzív ilyen zenét játszani, mert már mindenféle zenét játszottak, és már a legextrémebb extremitást is ásítva hallgatja meg a nagyanyád is.

Nemrég voltam egy Steve Goodman (Kode9) talk-on, ahol kifejtette, hogy a zenének manapság nincs ellenálló szerepe. Úgy hangzik, mintha számotokra is másodlagos lenne ez az aspektus, inkább praktikus és személyes dolgokat emeltetek ki, mintsem politikai ideológiai szempontokat.

V: Szerintem az a félreértés, hogy ez az ellenállás ne valósult volna meg. Megvalósult, és ez így néz ki. Ez egy zenei műfaj, és a zene a keretein belül teljesen képes egy alternatívát kínálni a zeneipari piaci működésnek. Ha elmész egy punk koncertre, akkor a termék jellemzően nem a zenekar, hanem a szubkultúra, az érdekel mindenkit, a zenekarok is csak a szubkultúra részei. És az ingyenmunka az lelkesedésből történik, és nem egyenlő a kizsákmányolással. Sok esetben persze azt csináljuk, amiről álmodnak a piaci szereplők, hogy semmi pénzért kurva sok melót rakunk bele, de itt nincs senki, aki a hasznokat zsebre tenné. Ezért úgy tekintek rá, hogy az infrastruktúra létezése maga az ellenállás mert nem úgy képzelem az ellenállást, mint egy folyamatos bozótharcot, hanem hogy éljük az életünket a saját szabályaink szerint. Mi valószínűleg már most többet játszottunk külföldön, mint mondjuk a Beton.Hofi valaha fog. Egy idő után ezek teljesen magától értetődő dolgok, de könnyű elfelejteni, hogy ez nem mindenkinek adott. És ez egy folyamatos munka eredménye.

F: Persze van egy ilyen trend, hogy a kapitalizmus bekebelezi a saját ellenállását, és újra eladja termékként, és ez nyilván megtörtént a punkkal is mint mozgalommal és esztétikával, de közben nem volt olyan pont a történelmében, amikor ez az alulról szerveződő közösségi hálózat ne működött volna. Azok szerint bukott el társadalmi projektként a punk, akik azt gondolták, hogy egy zenei műfaj meg tudja változtatni a világgazdaságot, ami nyilván egy tévedés.

V: De dolgozunk rajta, hogy megírjuk ezeket a számokat. 

Hogy van a magyar punk-színtér?

F: Szerintem szuperül. A budapesti színtérnek (annak a punk-színtérnek, amihez nekünk közünk van) egy fordulópontja volt, amikor lett saját helyünk. Amikor elkezdtük csinálni a Kriptát, azt tapasztaltuk, hogy egészen megváltozott a közösség viszonyulása is, amikor nem csak egy vendég vagy egy másik helyen, hanem az önkénteskedésen keresztül egy kicsit a sajátod is. Ami pedig a nagyon szép, hogy elkezdtek jönni azok a gyerekek, akik most annyi idősek, mint amennyi én voltam, amikor elkezdtem belépni ebbe a színtérbe, és belépnek a Kripta önkéntesei közé. Ez, amennyire tudom, más európai városokban nem mindenhol történik. 

Vidéken sajnos nem ez a helyzet, régen voltak olyan vidéki városok, ahonnan akár egyedi hangzások is jöttek, de ez az utóbbi nagyjából 5 évben teljesen eltűnt. Zenekarok jönnek onnan Budapestre, de koncertek, helyi közösség nem nagyon van.

V: Ennek ellenére alapvetően folyamatosan fejlődik, jó dolgok születnek, és nemzetközi elismerésük is van. 

F: Amikor megyünk turnézni, akkor majdnem minden este odajön valaki, aki ismeri név szerint a Kriptát vagy a kiadómat (Szégyen Kazetták - a szerk). Múltkor, amikor Bécsben játszottunk, odajött valaki, és megkérdezte, hogy ismerem-e ezeket a budapesti zenekarokat, és elkezdte sorolni az én zenekaraimat. Mondtam, hogy hát ismerem, és teljesen kikészült.

Mitől jó egy punk zene?

F: Amikor a technikai tudás és a vágyott eredmény között van egy kis differencia, és ezt a kicsit, ami hiányzik, a lelkesedés pótolja ki. Elő szokott fordulni, hogy berakunk egy zenét, és teljesen egyértelmű, hogy ezek gyerekek, akik össze-vissza kalimpálnak, és ordítanak, mint a barom, és egymásra nézünk, hogy azt a kurva, ez nagyon jó.

V: Az én kritériumom, hogy konfliktus legyen benne, és minél érdekesebben dolgozzák fel ezt a konfliktust, annál jobb. 

Létezik instrumentális (énekmentes) punk?

V: A zene az egy szónikus és nem egy verbális műfaj, de a magyar zenében sokszor van, hogy azért mondanak egy zenekart jónak, mert jó szövegeik vannak.

F: Példákat! Öntsd ki a teát.

V: Hát nem tudom, Szabó Benedek? Meg most kijött a Telex 100 Legfontosabb magyar lemez könyve, és ennek kapcsán elkezdtem Hiperkarmát úgy hallgatni, hogy mi lenne, ha nem értenék magyarul, mennyire lenne érdekes csak a zene. És érdekesebb volt, mint amire számítottam, de azért annyira nem volt érdekes.

F: A MAXIMUM ROCKNROLL alapítója  mondta, hogy akkor szabad valamiről írni, ha van benne dob meg ének. De a Black Flagnek például van a The Process of Weeding Out albuma, ami instrumentális. Én arra gondoltam, hogy azt könnyebben elfogadnám, hogy egy punk zene nyelvmentes, mint hogy énekmentes, tehát hogy szavak nincsenek benne.

Mi egy átlagos budapesti punk-zenekar várható élettartama?

F: Jó kérdés, nem nagyon tudok erre válaszolni. A Norms jövőre lesz 15 éves, ami durva, ez majdnem az életem fele. De nem jut eszembe más zenekar, ami azóta is létezik. 

V: Jó, de mi hosszútávfutók vagyunk. Ez a műsor is megy 9 éve.

F: A Norms esetében is, az fix, hogy torzított gitárok, kiabálás, gyors dobolás, és az egész szarul van felvéve, de sok minden változott. Megcsinálhattuk volna ezt a zenekart 3 különböző néven.

V: Ja, más az, hogy valakik meddig zenélnek együtt, meg hogy egy adott zenekar meddig létezik.

Mi egy átlagos budapesti punk-zenész párhuzamosan aktív zenekarainak száma?

V: Hát nekem is van 3 zenekarom, a Fefinek nem is tudom, 3-4?

F: Ki számolja. 

V: 2-3 szokott lenni azért az embereknek.

Említettétek ezt a 15 évet. Ha lesz rendszerváltás, akkor megszűnik a Norms?

F: Azta, tényleg, ebbe bele sem gondoltam még. Hát figyelj, ha ez az ára. 

V: 2014-ben jött ki az Orbán népe négyzenekaros split lemez, ekkor még úgy voltam vele, hogy baromság aktuális politikusokról elnevezni lemezeket, mert jönnek-mennek, pár év múlva senki sem fog rájuk emlékezni. De szerintem lesz akkor is elég problémánk, amikor Orbán Viktort elüti a villamos.

F: Kétlem, hogy a mi életünkben létrejönne valami utópisztikus kánaán Magyarországon. Az, hogy a Norms zenekar tagjaiban marad politikai feszültség, szerintem borítékolható.

V: Töprengtem azon a kérdésen, hogy egy lakatlan szigeten lehetne-e punk zenét csinálni. Lehet, hogy ha megszűnne a gonoszság a világon, akkor nem lenne punk. Közben meg én tényleg ezt szeretem hallgatni, és az, hogy én üvöltözök, meg hogy sípol a Fefi gitárja, az nem csak egy szelep, hogy a politika keltette feszültséget kiengedjük. Magát a zenét is szeretjük, és így szeretjük, és hiába feszült vagy ideges a zene, úgy is szeretjük hallgatni és játszani, ha éppen nem vagyunk feszültek vagy idegesek. Szóval nem csak azért ilyen a zene, mert baj van, hanem mert ez tetszik. Számomra például ugyanúgy probléma, hogy minél többet gitározok, annál jobban tudok – én szarabbul szeretnék gitározni, mert a szarabb gitározást jobban szeretem hallgatni.

Még mindig utáljátok az elektronikus (tánc) zenét? 

F: Nem utálom, csak nem tetszik. Utálni a nácikat utálom.

V: A hittantanárom mondta, hogy nincs olyan, hogy szeretsz egy ételt, az Istent szereted, az ételt meg megeszed.

Bónusz: Be nem válogatott Értő Hallgatás epizódkép-galéria