Az új zene sem mentes a gyarmati gondolkodási struktúráktól: az új zenei diskurzusok létrehozzák saját "hitelesség" koncepciójukat. Sophie Emilie Beha a posztkoloniális új zenéről szóló esszéjében azt vizsgálja, hogy miért kell megkérdőjeleznünk ezeket a fogalmakat, a kortárs zene jelenlegi helyzetét és azt, hogy miként lehetne a zenét dekolonizálni.

Ez a szöveg egy közeledésre tett kísérlet. A posztkolonializmus és dekolonializmus témája éppoly összetett, mint amilyen sokrétű, nehezen megragadható és polarizáló. Ösztönözhetnek, de rombolhatnak is a posztkoloniális utóhatások az egykori gyarmatokon, az erre való különböző reflexiók, valamint a gyarmati gondolkodás, és érzések és cselekedetek mindennapi életünkre gyakorolt folyamatos hatása. Az erről szóló viták már rég elérték a kortárs zenét. Fesztiválok, koncerttermek, együttesek és szimpóziumok különböző módokon foglalkoztak a kérdéssel. Ilyen például a Deutschlandfunk rádió Új Zenei Fóruma, az esseni NOW! fesztivál, a donaueschingeni Zenei Napok (Musiktage) vagy a MaerzMusik. Az új zene már sok helyen sokszínű, nyitott és toleráns – még ha nem is mindenhol egyformán. A Neue Zeitschrift für Musik már 1980-ban közölt egy cikket John Rockwell tollából, amelyben a diverzitást az amerikai zenei kurátori munka fontos irányzataként mutatta be. Ez a szöveg azonban nem a múltra, hanem a jelenre fókuszál, és a dolgok jelenlegi állását vizsgálja. Ebben az összefüggésben nem lehetséges a posztkoloniális és dekolonialista mechanizmusok teljes körű bemutatása. Nem is a teljesség igénye a cél, inkább csak néhány olyan pontra kívánok rámutatni, amelyek számomra és a főszereplők számára különösen fontosak voltak. Célunk, hogy kíváncsiságot ébresszen és további kutatásokra bátorítson.

Kezdjük kronologikusan: a posztkoloniális tanulmányok az 1980-as években jelentek meg – leginkább Edward Said 1978-as "Orientalizmus" című könyvére hivatkozva. A perspektíva azonban régebbi – a második világháborút követő időszakban Mahatma Gandhi, Frantz Fanon és Aimé Césaire már megfogalmazott olyan álláspontokat, amelyek hasonlóan kritikusak voltak a gyarmati diskurzusokkal szemben. A posztkoloniális tanulmányok rendkívül interdiszciplináris megközelítést képviselnek, sokféle irányultsággal. Paula-Irene Villa Braslavsky, a müncheni Ludwig-Maximilian Egyetem (LMU) szociológia és gender tanulmányok professzora a következőképp magyarázza, hogy mi köti össze a különböző alcsoportokat: "Minden különbség ellenére elmondható, hogy ami a ‘posztkoloniális’ címke alá tartozik, az vagy művészi vagy kutatási alapú politikai vizsgálat arra vonatkozóan, hogy egy létező valóságot –függetlenül attól, hogy milyen keretek között alakult és jött létre– hogyan kell megérteni és fejleszteni egy posztkoloniális vagy még mindig gyarmati jellegű szituáció értelmében."

Ez egy korlátozott, szűk látásmódja annak, hogy mi a kortárs zene, amely nem tükrözi és nem reprezentálja annak teljességét és összetettségét, ami valójában történik – Harald Kisiedu

A "posztkoloniális" kifejezés használatakor gyakori félreértés, hogy időben értik – mintha a gyarmatosítás vége utáni időszakot vagy a függetlenség napját írná le, amikor egy ország felszabadult az idegen uralom alól. Bár a legtöbb volt gyarmat a háború utáni időszakban –legtöbbjük az 1960-as években– állami szuverenitást kapott, Mozambik és Angola csak 1975-ben, Hongkong pedig csak 1997-ben nyert állami önállóságot. A politikai dekolonizáció azonban nem vetett egy csapásra véget a gyarmati kapcsolatoknak. Számos függőség, például a gazdasági szférában, folytatódott, és az 1960-as évek óta neokolonializmus címszó alatt tárgyalják őket. Ráadásul számos újonnan függetlenné vált államban a társadalmi elit olyan politikai irányt folytatott, amely alig különbözött a gyarmati korszak politikájától. A posztkoloniális tehát nem korlátozódik egy időbeli "utána"-ra; a szó elsősorban a központi előfeltevések dekonstruálására és megdöntésére irányul. A gyarmati diskurzusok, hatalmi struktúrák és társadalmi hierarchiák elemzéséről és megkérdőjelezéséről van szó.

Patthelyzetben vagyunk?

De mit jelent ez a kortárs zenével kapcsolatban? Sokféle válasz és nézőpont létezik. meLê yamomo világosan megfogalmazza a sajátját: "Ezen a ponton folyamatosan rájövök, hogy a kortárs zene nem kortárs zene. Ehelyett a nyugati zene fejlődésének zsákutcája. Azért zsákutca, mert a kortárs zene még mindig ragaszkodik ehhez az arroganciához. Még mindig része a gyarmati rendszernek, amely nem hajlandó más rendszereket egyenrangúnak tekinteni." meLê yamomo 1980-ban született Manilában, jelenleg Berlinben él. Zeneszerző, dolgozik színházzal, kurátor, és a hangok felfogását kutatja dekolonialista szemszögből. Még ha az ötvenes évek új zenéjének exportálási és evangelizálási törekvései időközben lefutottnak is tűnnek, az új zene továbbra is számos buktatóba keveredik, és napi szinten esik csapdákba. Az egyikük ráadásul láthatatlan. Dana Reason zenetudós és zeneszerző a "hiány mítoszának" nevezte el ezt a jelenséget. Harald Kisiedu zenetudós és szaxofonista George Lewis zeneszerzővel együtt éppen erről a témáról fog könyvet kiadni: "A kifejezés nagyon jól alkalmazható az afro-diaszpóra zeneszerzők hiányára – és arra, hogy a koncertprogramokban, a zenei történetírásban és a kortárs zenében az afro-diaszpórikus zene és annak története teljesen hiányzik."

Bár Kisiedu kifejezetten az afro-diaszpórikus zenéről beszél, a "hiány mítosza" kiterjeszthető minden olyan zenei hagyományra, amely nem felel meg az új zenei szcénán belül általánosan elismert hagyományoknak. Két konkrét példa: Tania León kubai zeneszerző 2021-ben nyerte el a Pulitzer-díjat, egy évvel korábban pedig Anthony Davis, 1951-ben New Jerseyben született zeneszerző és zongorista. Mindketten színesbőrűek. A Pulitzer-díj hasonlóan híres, mint az Oscar-díj, a vezető német média mégis alig ismerte el. Harald Kisiedu meg is döbbent ezen: "Ez egyszerűen a történelem elismerésének megtagadása és kiírása. Ugyanez vonatkozik a zenetörténeti tudományos munkára, ahol egyszerűen nem veszik figyelembe ezeknek az embereknek az eredményeit; kurátori munkára, hogy nem játsszák ezeknek a zeneszerzőknek a zenéjét, és még sok minden másra is. Ez egy korlátozott, szűk látásmódja annak, hogy mi is a kortárs zene, és nem ábrázolja és nem képviseli annak teljességét és összetettségét, ami valójában létezik."

Mindig ott van ez a félelem, hogy soha nem fogom megcsinálni, és hogy mindig kudarcot fogok vallani - meLê yamomo

Egy másik vakfolt ott van, ahová a nyugati történetírás nem ér el, de ahová a nyugati szemlélet, vagyis a nyugati kánon igen. meLê yamomo a Fülöp-szigeteken (az egykori spanyol és amerikai gyarmaton) nőtt fel. Zenei nevelésében csak a klasszikus nyugati kánont tanulmányozta – sajnos, ez gyakran a standard, nem pedig a kivétel. "Ez azt mutatja, hogy a gyarmatosítás valóban globálisan működik, mert a tudás termelésének és egy bizonyos esztétika megteremtésének egész története az, amit Európa mindig előtérbe helyezett. És ennek az örökségnek nagy része az egész világon lehorgonyzott." Tapasztalatai elbizonytalanították yamomót. Úgy érezte, hogy soha nem válhat igazi zeneszerzővé, mert a híres zeneszerzők mind azt testesítették meg, ami számára lehetetlen: fehérek voltak. meLê yamomo többet tud az európai kánonról és az európai zeneszerzők életrajzáról, mint hazájáról, a szomszédos országokról vagy bármely más kontinensről. A zeneakadémiák mindenütt ugyanazt a rendszert követik. "Mindig ott van ez a félelem, hogy soha nem fogom megcsinálni, és hogy mindig kudarcot fogok vallani" – mondja yamomo. Még ma is, annak ellenére, hogy sikeresen kurátorkodik fesztiválokon és koncertsorozatokon, esszéket publikál, darabokat fejleszt színházi produkciókhoz és performansz projektekhez.

Mit tanít az elfogadott kánon?

Más zeneszerzők, akikkel jelen szöveg kapcsán beszélgettem, a Fülöp-szigetekről, Indonéziából, Malajziából vagy Chiléből, hasonló dolgokról számoltak be. Az a tény, hogy az úgynevezett nyugati világon kívül oly sok embernek olyan erősen, szinte kizárólag az úgynevezett nyugati klasszikus zenével kell foglalkoznia, annak az uralkodó meggyőződésnek az eredménye, hogy a nyugati zene többet ér, mint a sajátjuk.

Túl könnyű lenne azonban ezt önmagában igazolásként felhasználni: különösen az olyan soknemzetiségű államokban, mint a Fülöp-szigetek, a klasszikus zene semleges szerepet is játszhat – például a nemzeti himnuszokban. Az európai klasszikus zene sokkal ártalmatlanabb, mintha például Indonézia a jávai, nem pedig a balinéz gamelán zene mellett döntene. Ráadásul a klasszikus zenei végzettséggel rendelkező zenészek könnyebben tudnak kapcsolódni az úgynevezett Nyugathoz, ami az egyén számára gazdaságilag mindenképpen kívánatos. Itt leselkedik azonban a következő buktató – figyelmeztet Sandeep Bhagwati, zeneszerző, tudós és kurátor, aki 1963-ban született a mai Mumbai területén; ma Montréalban és Berlinben él. "Egy kínai, koreai, japán vagy indiai hallgatót egy német egyetemen mindig megkérdezik: hol van a kínai, koreai, japán vagy indiai a zenédben? Velem is így volt ez. . És ebben a kérdésben benne van az a hallgatólagos tanács is: ha itt, a mi zenei szakmánkban akarsz érvényesülni, akkor jó lenne, ha a neved és a zenéd valamilyen módon, etnikailag is összekapcsolódna.".

Sok művész számára jól ismert helyzet, hogy az etnikai származására redukálják. Például a kínai zeneszerző Du Yun számára, aki évtizedek óta New Yorkban él. "Valaki azt mondta nekem a minap: szeretnék rólad írni egy cikket, és a kínai zenéről kellene beszélgetnünk. Erre énmondtam,  hogy nem csinálok kínai zenét. Nem lehetek Kína és a zenéjének szóvivője. Különben is, a "kínai zene" nagyon furcsa kifejezés. Fura diskurzus ez." Nem csak Du Yun-nak kell megküzdenie ezzel, hanem mindenkinek, akinek a származása nem sorolható egyértelműen az úgynevezett Nyugathoz. Végül is a művészetnek mindig lokalizálhatónak kell lennie.

Valóság vagy látszat? – Cedric Fermont

Egy másik esettanulmány: Cedrik Fermont, belga-kongói zeneszerző és zenész,  szakterülete az ázsiai és afrikai országok elektronikus, elektroakusztikus és kísérleti zenéje. A Syrphe nevű kiadójánál gyakran ad ki válogatásokat Európában ismeretlen művészekkel. Kollégái és barátai reakciói mindig meglepik őt: "Néhány újságíró és szakmabeli barát, de olyan hallgatók is, akik az ilyenfajta zenét szeretik, azt mondták nekem: remek, találkoztál ezekkel a művészekkel, és kiadtad a zenéjüket. Én még azt sem tudom felismerni, hogy Ázsiából vagy Afrikából jöttek, mert nincsenek jellemző hangszerek vagy dallamok. Az ilyesmi megdöbbentő számomra". 2021-ben Cedrik Fermont és Antye Greie-Ripatti a darmstadti nyári kurzuson tartották a Sonic Writing & Soundings workshopot, amelyet idén folytatni fognak. Hat ázsiai és afrikai országból érkező művész mutatta be egymásnak zenei gyakorlatát, és a végén több darabon dolgoztak együtt. Mindezt rendkívül eltérő kiindulópontokkal tették, a technikai felszereltségtől és szakértelemtől kezdve a működő internetkapcsolatig. A résztvevők szerint a projekt erősítette őket, új perspektívákat mutatott nekik és köteléket teremtett – az ilyesmi korábban szokatlan volt számukra.

A mindennapos rasszizmushoz és klasszicizmushoz hasonlóan a mai zeneiparban rendszeresen találkozunk posztkoloniális mechanizmusokkal is. Sandeep Bhagwati a következő példát hozza: "Képzeljük el, milyen lenne, ha egy indiai új zeneszerző azt mondaná, hogy a Donaueschingenben előadandó darabjába inuit énekeket és mexikói népzenét építene be. Akkor sokak reakciója az lenne: nem kéne, mert egy indiainak az autentikus nyelvezetét Indiából kell merítenie, és valamiféle párbeszédbe kell lépnie az új zenével. Más zene ne legyen benne, azt nem lehet!" Itt kezdődnek az identitásviták. A fehér emberek automatikusan kiváltságos helyzetben vannak. Nekik önmagukban nem jelölt identitásuk van, ami azt jelenti, hogy a világ minden tájáról meríthetnek anyagokat. A nem fehér emberek jelöltek –és ezért megbélyegzettek–, és mindig a jelöléseikhez és az attribúcióikhoz képest kell viselkedniük.

Egy konkrét példa 2021-ből is mutatja ezt: George Lewis az Ensemble Modern együttesével koncertet és szimpóziumot szervezett "Afro-modernizmus a kortárs zenében" címmel. A Frankfurter Allgemeine Zeitung utólag azt írta, hogy az esemény a "fekete hangzás" megtalálásáról szólt. George Lewis megjegyzi: "Soha nem állítottuk, hogy megpróbáltuk meghatározni a ‘fekete hangzást’. Egyszerűen csak bemutattunk hat fekete zeneszerzőt, akik zenét írtak. Tehát olyasmit csináltunk, amit az európai szcéna nem csinált. Ez a koncert az afro-diaszpórikus perspektívákat hozta össze Európából, a Karib térségből, az Egyesült Királyságból, az Egyesült Államokból és Afrikából, mindezt egyetlen koncerten"." Az, hogy a FAZ zenekritikusa mégis eljutott a fenti feltételezéséhez, annak köszönhető, hogy a közfelfogásban léteznek bizonyos tonális jelzők, amelyek alapján az ember úgy véli, hogy meg lehet tenni ezt a kategorizálást. A nem jelölt fehér zeneszerzők esetében azonban ezek a jelzők nem érvényesek. "Ez egy nagyon furcsa elképzelés az autenticitásról" – fogalmazza meg nagyon diplomatikusan Harald Kisiedu. 

Mivel minden diskurzus és minden találkozás kiváltságos helyének tekintjük magunkat, gyarmatosítunk – mondja Sandeep Bhagwati. A találkozásoknak ugyanis soha nem csak egymással, hanem mindig a másik emberrel kellene történniük. "Az új zene implicit módon úgy tekint magára, mint a bolygón létező összes zenélés legátfogóbb formájára" – mondja Bhagwati. "Ez azt jelenti, hogy minden más zenei forma valamilyen módon reprezentálható vagy feldolgozható az új zenében, míg más zenék ezt nem tehetik meg, mert akkor úgymond szennyezetté válnak. Ekkor már nem autentikusak". A kortárs zene tehát autenticitást követel más zenei kultúráktól – de önmagától nem. Alapvetően hibridnek és sokszínűnek tekinti magát. Ezért egyedül neki van joga hozzáférni minden erőforráshoz – minden másnak a saját erőforrásaira kell korlátozódnia ahhoz, hogy elfogadható legyen.

Armin Köhler, a donaueschingeni Zenei Napok egykori igazgatója egyszer azt mondta Sandeep Bhagvatinak, hogy nem tudja őt programra tűzni, mert ő egy "hibrid figura, egy határeset", és ugyanebben a beszélgetésben arra kérte, hogy javasoljon "nagyszerű, autentikus indiai művészeket" a donaueschingeni programba.Szerencsére ma már az igazgatók és szervezők fiatalabb generációja van jelen: a közelmúltban több zenei fesztivál is bemutatott ismeretlen zeneszerzőket, törekedett arra, hogy a sokszínűséget a programba illessze, és igyekezett posztkoloniális témákkal foglalkozni. Mindig fennáll azonban a tokenizmus veszélye, azaz az alibi: tényleg fontos nekem, hogy olyan zenészeket mutassak be, akiket nem ismernek ebben az országban, vagy vegyek be egy színes bőrű zeneszerzőt a programba, hogy a diverzitásra hivatkozhassak? Sajnos ez az alapséma gyakori, ami gyakran instrumentalizálja a meghívott művészeket.

A donaueschingeni Zenei Napok 2021-ben ünnepelte 100. évfordulóját a “Donaueschingen global” projekttel, amelyet szintén több kritika ért. A fesztivál négy kutatót küldött Dél-Amerika, Afrika, Ázsia és a Közel-Kelet különböző régióiba, "hogy a kortárs zenét a megszokott intézményeken kívül fedezzék fel". Egyikük a new York-i zeneszerző és előadóművész Du Yun volt, aki számára a konkrét cselekvés, a gyakorlati jelentőség sokkal fontosabb, mint az elméletalkotás. "Úgy gondolom, hogy az elméletalkotás helyett inkább az emberi körülményekre kell összpontosítanunk. Számomra végső soron arról van szó, hogy milyen új mű születik, és hogy ezen a munkán keresztül mélyebbre tudunk-e hatolni azokban a problémákban, amelyekkel mindannyiunknak szembe kell néznünk"."

Hogyan tudunk dekolonizálni?

A dekolonializmus célja a gyarmati viszonyok aktív leleplezése, feltárása és dekonstruálása – beavatkozás kutatás vagy művészet segítségével. Embereket vagy kánonokat épp úgy lehet dekolonizálni, mint intézményeket vagy egész társadalmakat. De mi a fontos itt? Az önismeret: először is tudatosítanunk kell magunkban mindazokat a buktatókat, hibákat, tévedéseket és tudatlanságot, amelyek a legkülönfélébb kontextusokban fellelhetők. És aztán? Harald Kisiedu szerint: "Arról van szó, hogy az emberek mennyire hajlandóak felismerni és beismerni nemcsak a vakfoltokat, hanem a tudatlanságukat is, és azt, hogy talán a saját esztétikai tekintélyük, amelyet maguknak állítanak, mégsem olyan átfogó. Arról van szó, hogy valami újat akarunk tanulni, és hogy ki akarjuk szélesíteni a perspektívánkat vagy a látókörünket."

Nem számít, hány elméletet ismerünk, vagy mennyit társalogtunk – a látókörünk mindig korlátozott. Pont ezért fontos, hogy posztkolonializmussal és dekolonializmussal foglalkozó fórumok jöjjenek létre. És hogy a hatalmi pozíciókról le kell mondani vagy el kell azokat venni, és az érintetteket különösen támogatni kell. Sandeep Bhagwati hozzáteszi: "A dekolonizáció feladata az új zenében: Szembenézni azzal a ténnyel, hogy semmilyen identitást nem szabad más emberekre erőltetni csak azért, mert egy bizonyos névvel vagy származással rendelkeznek, minden nyitottság ellenére."

Bhagwati szerint az etnikai identitás egy választás, akárcsak a nemi identitás. Ezért kell megengedni, hogy én magam dönthessem el, hogy milyen hatások mettől meddig hatnak rám és a munkámra, és hogy kihez vagy mihez kapcsolódom. Bhagwati még egy lépéssel továbbmegy: azt javasolja, hogy a kortárs, úgynevezett nyugati zenét ugyanúgy niche-ként kellene elismerni, mint az összes többi zenei kultúrát. Így azt mondhatnánk: "A fesztivált már nem az új zene fesztiváljának nevezzük, hanem a 40 évnél idősebb fehér zeneszerzők által írt zenék fesztiváljának. Így világos lenne, hogy mit kínálsz." Ily módon az új zene lemondana az univerzalitás igényéről. Megjelölné önmagát – és így egy lenne a sok megjelölt zenei hagyomány közül.

Ehhez be kellene ismernünk, hogy a saját zenei hagyományunk korlátozott – fel kellene ismernünk a saját látókörünket. "Senki sem vesz sértésnek egy ilyen  beismerést. Senki sem várja el egy hip-hop művésztől, hogy a következő lemezén jávai gamelán és jazz is legyen. Ugyanígy nem lehet elvárni, hogy egy új zenei fesztivál a világ összes zenéjét képviselje; meg kell változtatni a nevét, és ki kell mondani: nem az univerzális értelemben vett új zenét, hanem az adott kontextusból származó új zenét mutatjuk be. Nem kell mindenáron befogadónak lenni". Ezzel a megoldással Bhagwati szerint nincs szükség arra, hogy az új zene vezéralakjait lecseréljük. Csak az önmegjelölést.

Kérdéses, hogy ez valóban megtörténik-e. De mi lenne reális Németországban – egy olyan országban, ahol úgy támogatják a kortárs zeneszerzést és zenélést, mint sehol máshol, és amely a világ minden tájáról vonzza a zenészeket? Sandeep Bhagwati szerint az új zenét teljesen át kell szervezni; új döntéshozókra és új architektúrára van szükség. Bár ez gyakran rendkívül hosszadalmas és aprólékos, de szükséges: a struktúrákat diverzifikálni kell, a kapcsolatrendszereket még inkább nemzetközivé kell tenni, és velük együtt az intézményeket, bizottságokat, zsűriket, tanácsokat, kiadókat, beszámolókat – végső soron a kortárs zene egész szervezetét. Mégpedig minden szinten, hogy az oktatási programok vagy az olyan projektek, mint a Donaueschingen global, többé nem marginalitás, hanem a fő program. 

Vessünk egy pillantást Angliába: az Oxfordi Egyetem 2021-ben bejelentette, hogy dekolonizálni kívánja a zenei tananyagot. Ez többek között azt jelentette, hogy az afro-diaszpórikus zene a tanterv szerves részévé válik. Erre válaszul a Die Welt egyik kritikusa feltette a költői kérdést: "Tényleg egyszerűen [...] le akarjuk cserélni Pjotr Csajkovszkijt Miles Davisre?". Harald Kisiedu szerint ez a fajta gondolkodásmód a klasszikus zenei világ egy bizonyos részére, és bizonyára részben a kortárs zenei világra is jellemző.

Ezzel meLê yamomo is egyetért: "Amit problémásnak találok, az a diverzitás hiánya: szabványosítottuk, hogy milyen zenét engedünk be a koncerttermekbe. És azt is szabványosítottuk, hogyan hallgassuk a zenét". Ezért yamomo a zenehallgatás új formáját szorgalmazza. Hiszen mindenkit  befolyásolnak kolonialista normák, amelyek meghatározzák, mi az ismerős és mi az idegen, furcsa, egzotikus vagy különös.

A zenei műfajok –többek között a közfinanszírozás révén– általánosan elfogadott szétválasztása szórakoztató és komoly, könnyű és mélyreható műfajokra erősíti a zenei hagyományok közötti határokat és hierarchiákat, ami megnehezíti az egyenrangú eszmecserét. Mindazonáltal ezek a támogatások lehetőségeket is rejtenek, mondja Sandeep Bhagwati: "A közfinanszírozásra úgy is lehet tekinteni, mint közmegbízás. Ez egy olyan hozzáállás, amely egyre inkább elterjedőben van. Nem azért részesül valaki közpénzben, hogy a kedvenc projektjét megvalósítsa, hanem egyfajta társadalmi szerződést köt olyan eredmények létrehozására, amelyekre az embereknek valóban szükségük van." Ezt a lehetőséget kínálják az adófizetők által finanszírozott intézmények és projektek. "Hogy fel tegyék azt a kérdést is: ki profitál ebből? Elég embernek kedvez-e? És ha ez nem így van – tudunk-e tenni valamit, hogy több ember részesüljön belőle, mint korábban?"

Hogyan hangzik a dekolonizáció?

A különböző zenei hagyományokkal és posztkoloniális témákkal foglalkozó VAN Outernational online magazinban megjelent interjúban meLê yamomo arról beszélt, hogyan hangzik a gyarmatosítás. Nem tudtuk ezt már eddig is? Hiszen mindenütt jelen van – koncerteken, fesztiválokon, nagy felkiáltójelekben és apró részletekben. Szinte minden nap halljuk végtelen ciklusban. Nem sokkal fontosabb lenne megkérdezni: hogyan hangzik a dekolonizáció?

Az új zene olyan erőforrás, amelyet mindenki használhat – tehát mindenki számára egyformán hozzáférhetőnek kell lennie. Jelenleg azonban ez csak bizonyos csoportokra vonatkozik; mindenki másnak illeszkednie kell egy kívülről definiált regiszterbe. A szereplőknek fel kell ismerniük saját buktatóikat; fel kell hagyniuk a sokszínűség alibiként való alkalmazásával, és valóban komolyan kell venniük annak következményeit; ismereteket kell szerezniük és érzékenyíteniük kell magukat. Mindenekelőtt azonban arra kell használniuk erejüket, hogy láthatóvá tegyék azokat, akiket jelenleg láthatatlanná tesznek. Például tereket kell nyitni, fellépési lehetőségeket, megbízásokat és finanszírozást kell kínálni. Ez mindig interszekcionális lesz: a dekolonialista gyakorlatok összekapcsolódnak az antirasszizmussal, a feminizmussal, a gender-elméletekkel, a klasszicizmussal, az fogyatékosellenességgel és az antiszemitizmussal. Az összes művész, akivel ezen írás kapcsán beszélgettem, úgy érzi, hogy jelenleg paradigmaváltás folyik. A posztkoloniális munka és a dekolonizációban való aktív részvétel szükségessége egyre inkább tudatosul. Ez bátorító. Nem szabad azonban túl hamar vállon veregetnünk magunkat. Még hosszú út áll előttünk.

Sophie Emilie Beha különböző kontextusokban dolgozik, többek között a zene, szöveg, nyelv, kuráció, improvizáció, dramaturgia és költészet területén. Szerző és műsorvezető különböző közszolgálati műsorszolgáltatóknál, és rendszeresen ír újságoknak és különböző szaklapoknak is.

A cikket németről magyarra fordította: Szende Natalie.

Jelen cikk az EM GUIDE projekt keretein belül az NOIES által jött létre. Az EM GUIDE célkitűzése az európai független zenei magazinok támogatása, és underground zenei színterek erősítése. A projektről bővebben az emgui.de oldalon olvashattok.

Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.