Artist – VA / Hidden Orchestra
Album – Dawn Chorus Remixes
Label – Tru Thoughts (Vinyl – TRULP353) 01.26.2018
Képek – Norman Ackroyd

Megboldogult hattyú koromban még azt hittem, hogy egy zenekar csak jó lehet, ha a nevében ott van az, hogy ‘orchestra’. Így, rútuló kacsaként azért már bonyolultabban látom, de attól még például a Joe Acheson által létrehozott Hidden Orchestra az egyik legfontosabb zenei inspiráció számomra mind a mai napig, sőt lassan ott tartunk, hogy a teóriám alapját letevő Cinematic Orchestrát is lekörözi. Pedig az orchestra mind a kettőnél inkább csak hangulati, mint mennyiségi elem, a Hiddennél élőben konkrétan csak négyen vannak a színpadon – a zenekar többi tagja rejtve bujkál a gépben, hangmintaként. Ráadásul a négy tagból kettő dobos; talán ez a leginkább markáns jegye a hangzásnak, az eszméletlenül okos, csúsztatott, gyakran kimondottan bonyolult ritmusképek amik a két dobnak köszönhetően élőben akkorát ütnek, hogy még az is bólogat rá, aki egyébként csak egész életében csak páros, négynegyedes, százhúsz bpm-es house-t hallgatott. Azt is csak az autóban az M7-esen, útban Siófok felé. Joe irigylésre méltóan ügyes producer; a jazzból és világzenéből hozott elemeket zseniálisan tudja ötvözni az elektronikával, úgy, hogy közben a különböző világok nem kioltják, hanem erősítik egymást, ami igen csak nagy fegyvertény, főleg, hogy ezt úgy tudta megoldani, hogy bár otthon, szobakörülmények között is működik, lásd:

De ami még fontosabb, élőben, zenészekkel együtt tényleg élővé tud válni, ezzel ügyesen megugorva az efféle ableton-mágusok ‘live act’-jeinek gyakori határait; nem csak gombnyomogatást lát az ember, hanem tényleges koncertet, ahol a vizualitás nagyon szépen és okosan simul az előadáshoz. Ebből a magyar nézők is ízelítőt kaphattak, legutoljára például tavaly októberben, már ha épp láttak az egészből valamit és nem estek áldozatul a ‘világ legjobb helyén’ gyakorta alkalmazott üzletpolitikának, amikor is háromszor annyi jegyet adnak el, mint amennyien ténylegesen beférnének. Mindenesetre az látható ebből, hogy ilyen komplex és látszólag egyáltalán nem kommersz zenével is lehet bankot, de legalábbis hajót robbantani, sőt. Mindehhez persze tizenöt év munkája (ugyanebben a felállásban 2006-ban jelentettek meg először egy számot, akkor még Joe Acherson Quartet néven) mellett az egységesen jó lemezek is kellettek; a harmadik, a tavaly megjelent Dawn Chorus még koncepcióban is mert egy kicsit újat mutatni: Joe-nak a világ különböző pontjairól összegyűjtött madárhang felvételei adták a számok alapjait, amik belesimulnak a kompozíciókba, hol alaphangulatot, hol akár tempót és ritmust is adva nekik (lásd pl. wingbeats). Ez a bizonyos Joe ráadásul dj-ként sem utolsó, folyamatosan rajta tartja az ujját az elektronikus zene ütőerén (hát igen, egyszer mindenképpen le akartam már írni ezt a szóképet, bármennyire is borzasztó), az általa készített mixtapek gyakran album minőségűek, sőt, az első ilyen munkája mindjárt a második helyre kerül az e sorok írója által valaha hallott legjobb dj mixek versenyében. És mivel ebben a versenyben a Northern Exposure 2 áll az élen, így azért elég magasan van a léc…

Ezek után nem olyan meglepő, hogy egy Hidden Orchestra remixlemezre is felkapja az ember a fejét, főleg, hogy az eddigi singlek helyett ez az első, amit nagylemezként is megjelentetnek, a három évvel ezelőtti, saját remixeket összegyűjtő Reorchestrations után. Akár átfogó képnek is vehetjük a Dawn Chorus Remixes-et a mostani elektronikus zenei palettáról, van itt minden, az egyik legizgalmasabb kiadó, a Project Mooncircle üdvöskéje a Nuage, aktuális és menő figura – Max Cooper, vagy a tavaly végre új lemezzel jelentkező, mindig izgalmas Throwing Snow, kultikus veteránként itt a jó öreg Herbert, majdnem konkurenciaként a hasonló cipőben utazó Skalpel, az elektronikus zene egyik legszimpatikusabb figurája, tettestársként és ha igazak a pletykák, labeltársként is aktuális Floex, az érdekes fúzióban utazó, már névben is sokat ígérő The Phsyics House Band, és hát persze a label pajtások, a kevésbé ismert, dubbos Wrongtom, és nagyobb név gyanánt a Nostalgia 77. Mindenki hozza a kötelezőt, bár például a Max Cooper remix nekem kissé langyosnak tűnik, a Floex remix után meg csak még jobban várom a végre idén talán tényleg megjelenő harmadik nagylemezt, a Throwing Snowé pedig egy tökös basszusgrúvra felhúzott, meglepően jól működő badass techouse, ha lehet ilyet mondani, a Phsyics House Bandtól pedig egy tőlük szokatlan pszichadelikus-karcos-epikus ambient szerűséggel jött, de érdekes módon az egyik legjobb dolgozat pont a saját magukat moduláris szintikkel felpörgető Joe munkája, ha ilyen lesz a következő lemez, akkor attól én padlót fogok fogni: