Artist_Jon Hopkins
Title_Singularity
Label_Domino
Release date_2018, May 4

A nagykönyv szerint egy kritika nem is csak feltétlen ítéletet, vagy bírálatot tartalmazhat, hanem egyfajta értelmezési mankót is a befogadónak a mű felé. Jon Hopkins legújabb ‘Singularity’ című lemezénél ez nem annyira nehéz, teljesen tiszta, érthető a koncepció, amit a cím felhoz; a technológiai őrület, a túlhajszolt élet, az urbanizáció van az egyik oldalon, a másik oldalon a természet, a fák, az univerzum, és egyéb nyalánkságok; és a kettő a végén egybeér, és ugyanazzal a hanggal végződik majd a lemez, ahogy kezdődött.

Ahogy a koncepció, úgy a megszólalás is hasonlóan okos, átgondolt, minden hang a végletekig kidolgozott, kimunkált, nincs benne véletlenül semmi, minden apró részletnek pontosan megvan a célja. Ilyen szempontból Jon Hopkinst hallgatni olyan mint valami Rollys Royceben utazni; bár elvileg az történik itt is, mint az összes többi elektronikus zenében, van szub, kick, szintik, kiállás, pörgés, szállás, stb, de olyan elképesztő precizitással van összerakva, hogy nem kell feltétlen hozzáértőnek lenni, hogy már az első pillanattól érezzük, hogy most jóval a szokványos minőség fölött utazunk. Elképesztő, hogy a fickó ugyanazt az Abletont használta, mint minden magányos szobaproducer, de mégis olyan sound designeri mestermunka az egész, hogy még az se lenne túlzás, ha mindenki letenné egy kicsit a lantot, és elgondolkozna azon, hogy hogy lehet ezt a szintet megugrani.

Már a kezdő, címadó szám rárúgja az ajtót a hallgatóra, és szembesíti mindazzal, aminek Hopkins a mestere; egy mennydörgés hang kígyózik a felismerhetetlenségig, amiből lassan hömpölygő, vészjósoló arpeggiók törnek elő, egyre jobban növelve a feszültséget, fokozatosan építkezik, majd egyszer csak a berobbanás helyet valami sokkal okosabb történik; a szám minden elemével találkozhatott már az, aki jobb viszonyt ápol az elektronikus zenével, de ebben a formában mégis az esze áll meg, mert nem pont azt kapja, amit megszokott, hanem majdnem ugyanazt, csak máshogy tálalva, ügyesebben kidolgozva. Ilyen lehet, amikor egy michelin csillagos szakács tojásrántottát csinál. Hát még, amikor komplett vacsorát: túlvezérelt dobok, hatalmas dinamikai különbségek, brutális, eltúlzott váltások, látszólag minimalizált hangszerelés, de valójában hihetetlenül kidolgozott, gyönyörű zenei megoldások, amik gyakran csak bujkálnak a háttérben, a figyelmes hallgató csak úgy kapkodhatja az érzékeit. A lemez első fele a tökéletes esszenciája a Jon Hopkins életműnek, az első szám, a törtebb ütemeivel még akár az Opalescentre is ráférhetett volna, az ‘Everything Connected’ elégikus technója pedig mintha csak az Immunityről csúszott volna le – és tényleg.

 

Első hallgatásra talán úgy tűnhet, hogy mintha ezúttal a lemez második fele, a ‘Feels First Life’-vel kezdődő ambientes rész nem lenne annyira erős, mint a technós oldal, és még sokadik hallgatásra is lankul a figyelem a záró ‘Recovery’-re, de alighanem ez is egy tudatos, kiszámolt cél lehetett, hogy amolyan ébredés szerű érzéssel zárjuk a lemezt. Ahogy a már emlegetett ‘Feels First Life’-ben beúszik a kórus, és eggyé válik az elektronikával, majd teljesen átveszi a helyét, az már-már a Brian Eno – An Endingjének a párja, pedig az minden idők egyik legszebb ambient alapvetése; és ezek nem pusztán csak nagy szavak. A másik csodaszámba menő mutatvány, ahogy a Luminous Beings burjánzó basszusmenetéből szó szerint kinő egyfajta optimista derűlátás, már-már vidámság; ilyenkor érhető tetten a legjobban, hogy Hopkins nem csak hangszín gyártásban jeleskedő kurzortologató, hanem igazi zenész, aki ezúttal tudatosan tartotta magát távol a zongorás, dalszerkezetes, akusztikus dalírástól (pedig abban is jeleskedik, elég a King Cresote-val közös lemezét meghallgatni, gyönyörű, és azt talán kevesen tudják, hogy egyébként a pop sem idegen világ számára, Coldplaytól Natalie Imburgián – ! – át egészen London Grammarig producerkedett), és ez a picinyke apróság, hogy itt a leghátul kullogó akkord menet, vagy egy egyszerű dobfill is annyi tudatossággal, és zeneiséggel van leöntve, ez az, ami a Rollys Roycen az ezüst angyal; van aki észre se veszi, van akinek nem számít semmit, viszont van akinek ez az emberi szellem örök szárnyalását szimbolizálja. Mint Jon Hopkins zenéje.