A cikk négy oldal terjedelmű, amik között minden oldal alján lehet navigálni.
Sziasztok, Puskár Splatter vagyok, és ez megint nem egy toplista, hanem 41 zenei pillanat-dolog-akármi, amit az Mnnmmmm-nek szedtem össze, és ami izgalmassá tette nekem az évet. És ami most épp eszembe jutott, illetve a lenti formátumban értelmezhető. Rangsor értelemszerűen nincs, mivel pedig Jackie Chan 1993-as filmjének magyar videóforgalmazóinál jobb címet úgyse tudnék adni, inkább kölcsönvettem, és egy elegáns textuális csuklómozdulattal aktualizáltam.
Rip Céh Off
A kedvenc magyar rockduóm feloszlott. Remélem kiteszik valamikor a lemezt, amit felvettek. Egy számot azért kiraktak róla, ami egyrészt kurvajó és a legjobb eddigi számuk, másrészt az év második legjobb zenés videója is.
Juçara Marçal & Cadu Tenório: Anganga (Quintavant)
Ez a kétéves lemez volt az első idei zenei élményem, miközben Balatonról autóztunk haza a második januári nap, sötétben a barátaimmal. Brazíliából hozták, Juçara Marçal énekesnő és Cadu Tenório zajzenész ötvözi rajta a tradicionális brazil dalokat a powerelektronika hagyományával, egészen egyedülálló világa és dinamikája van, nem nagyon eresztett az évben.
The Body koncert a Dürerben
Eléggé bírtam, hogy a Body egy szál kibaszott gitár nélkül állt színpadra. Az év legnagyszerűbb harsh noise koncertje kb. 20 perces volt és csodálatosan brutális.
Triglav #1-16
Kedvenc elektronikus szkeccseimet Triglav Soundcloud-oldalán hallgattam idén. Fent van két remek live is az elmúlt félévből, hogy sejteni lehessen, milyen a moduláris színzene élőben.
Scorpion Violente: The Stalker (Bruit Direct Disques)
Kíméletlen minimalizmus, kínzó monotonitás, a kedvenc francia szintiduóm a lassan lüktető és belülről égő önazonosság spiráljában. A lenti dal egy késről szól.
Norms: Hülye hardcore (Norms)
Eleve a Norms tagjaihoz és számtalan leágazásához köthető zenei közeg a leginspirálóbb számomra egy jóideje itthon. Ez pedig a zenekar eddigi legjobb anyaga: ahogy szól, ahogy színesedett, amilyen szellemes és indulatos stb.
Az pedig, hogy a tagok önmaguk hibáján kívül, ám a problémával önmagukat ennek ellenére szembesítve válnak részévé a társadalomba kódolt szexuális erőszak okozta globális válság alattomos áttételeinek (visszamondják az egy éve szervezett amerikai lemezmegjelenést és turnét a kiadós ember napvilágra került erőszakos múltja miatt), ez annak ellenére teszi az év legfontosabb és legjelképesebb lemezévé nekem a Hülye hardcore-t, hogy egyelőre kazettán jelent csak meg egészen limitált számban, és még a neten sem hallgatható meg teljes egészében. Keressétek meg. Jövőre kijön lemezen, saját kiadásban.
Ariisk: Man-Plus 7″ (Difficult Interactions)
Másfél éve írtam itt, hogy miért szeretem ennek a kaliforniai embernek a szikár biomechanoid pulzálásait. A Man-Plus című idei hétinches ezt sűríti két tökéletes indusztriális hipnózisba. Elég sokszor játszottam bulikban is. (Kijött amúgy idén egy lemeze is Fatal Errors címmel, de az nem olyan jó.)
Nadah el Shazly: Ahwar (Nawa)
Elvből nem rangsorolok, de ez az első három idei lemezben lenne, az tuti. Nadah El Shazly egyiptomi énekesnő csinálta a Dwarfs of East Agouzából (is) ismert Maurice Loucával és Sam Shalabival, illetve utóbbi montréali kollektívájával, a Land of Kush-sal. Ha egyetlen hosszú példával kéne megfognom, hogy mikkel varázsol el: ahogy a Barzakh végén a férfi kórus kísérőből dominánssá, majd egyedülivé válik, majd az azt követő Palmyra elején ahogy a körbe-körbeforgó delejes orgonatémát a feszes-lezser dobolás tartja egyben.
Palmovka live valami budapesti sörbolt pincéjében
Ha huszonötször nem láttam Palmovkát élőben játszani, akkor egyszer sem. Az elmúlt egy-két évben ez a májusi koncertje húzott be és ragadott el leginkább. Talán sosem éreztem ennyire fókuszáltnak és letisztultnak posztindusztriális hangképeit, lüktetéseit.
Cuntroaches koncert a Gólyában
Elképesztő erejű zajhc trió egy veszett kutyaként artikuláló női frontember-gitárossal. Nő szájából én még ilyen hangokat nem hallottam ilyen intenzitással. Az egyik legjobb élő zenekar, amit az elmúlt időkben láttam, ráadásul tökéletesen szólt.
De-Bons-en-Pierre: Crepes (Dark Entries) + Maoupa Mazzocchetti live az UH Festen
Beau Wanzer és Maoupa Mazzocchetti duójáról, illetve fantasztikus mutáns-prototech-wave lemezükről itt írtam korábban, nem ismételném magam, csak annyit tennék hozzá, hogy Maoupa Mazzocchetti kibaszott erős live actje az UH Festen azért is volt az év egyik legemlékezetesebbike, mert inkább ennek a lemeznek a szintipunkos energiáit hozta élőben. A lenti képet is ott csináltam a kézikészülékemmel.
Dehidratált Fejek: I’m Here
Tökjó a Fasiszta geci a kormány protestpopdal, és a DF egész Demó lemezét bírom és sokat hallgattam, de egyértelműen az I’m Here róla a kedvenc számom, sőt, év végére rájöttem, hogy a kedvenc idei dalom és dalszövegem. Állítólag ők kifejezetten unják játszani.
A Xeno & Oaklander eljátsza élőben a Spacemen 3 Losing Touch With My Mind című számát a Toldiban
Ehhez nagyon nem is fűznék hozzá semmit, Sean McBride ezt nyilván moduláris elektronikával tette, egy pár órával korábbi kósza ötlettől vezérelve. Azaz ott találta ki gyakorlatilag a színpadon. Amúgy ez volt az eddigi legjobb pesti X&O koncert.
Drew McDowall: Unnatural Channel (Dais)
Szép, okosan és dramaturgiailag tökéletesen felépített, apró katarzisokkal teli lemez a posztindusztriál fontos alakjától egy olyan műfajban, amelyet egyre többen művelnek, egyre unalmasabban, egy költői képzavarral élve: monokróm bohócsipkával a fejükön. Nem gyakori, főleg 2017-ben nem, hogy egy lemez első fele értelmezhetetlen legyen a második nélkül.
USA/Mexico: Laredo (Riot Season)
Fantasztikusan széttorzított, súlyos és jó poszt-poszt-noiserock trió Butthole Surfers és Shit and Shine tagokkal. Valószínűleg ez is benne lenne a top 3 idei lemezemben, ha nem lennék a rangsorolás ellen + a kedvenc idei lemezborítóm.
Cosey Fanni Tutti: Art Sex Music (Faber & Faber)
Még nem értem a végére, szép lassan olvasgatom, mert ráérek. Cosey Fanni Tutti nagy hősöm eleve, de abból nem kéne következnie, hogy az önéletrajza is jó. De az. Genesis P-Orridge-rajongóknak különösen tanulságos.
Wolf Eyes: Enemy Ladder videó
Idén is a Wolf Eyes csinálta az év legjobb zenés videóját. Egy kétéves számból.
The Goodiepal Equation
Megható, fontos és nagyon szórakoztató dokumentumfilm Goodiepalról, akinél kevés zenészt (?) lehet nehezebben körülírni egy összetett jelzős szerkezettel. Épp ezért érdemes ezt a filmet megnézni. Annak az egyébként kiváló kvalitásokkal rendelkező embernek is, akit annyira felbosszantott a decemberi koncertje (?), hogy legszívesebben megverte volna.
HSY: Bask (Buzz)
Ez is kétéves lemez, de idén láttam a zenekart egy bushwicki kocsmában, utána hallgattam meg, kurvajó posztpunk-deathrock cucc, váltott férfi-női énekkel, kicsit ilyen kiberpunkos beütéssel, utóbbi élőben jön ki inkább. Ráadásul ezen a vonalon nem is hallottam idén jobbat. (Beágyaztam, de megjegyzem, hogy rohadt idegesítő, amikor valaki úgy állítja be a Bandcamp-lejátszót, hogy nem az első számmal kezd. A többit szégyelli? Akkor minek tette fel a lemezre? Ez költői kérdés.)
Boy Harsher: Country Girl (Ascetic House) + az év bulija a hétfői Lärmben
A tavalyi Yr Body Is Nothing lemeze is egész jó volt (az azelőtti Lesser Mant én nem szeretem, középszerű), de a Boy Harsher idén érett be igazán.
Azon túl, hogy a Motion az év klubtrackje, a Country Girl ep-n az elidegenedett dekadencia érzékiséggel, történetmeséléssel, lezserséggel és nagyon szép témákkal áll össze, a duó ezen találta meg a saját hangját végre, a legjobb anyaga. És ez érződött élőben is, amikor az év buliját csinálták novemberben egy hétfői napon, a Lärmben.
Ellen Arkbro, Caterina Barbieri, Kali Malone: XKatedral volume III (Xkatedral)
Bár Arkbro és Barbieri más nagylemezükkel kerültek fel (gondolom) egy csomó idei listára, nekem ez a tavaly év végén megjelent, Kali Malone gitárossal közös kazettájuk sokkal meghatározóbb volt. Amennyire észrevétlen tucatdrone-nak tűnhet, annyira egyedülállóan szép együttműködés. Valószínűleg attól sem függetlenül ragadott meg és hallgattam meg sokszor, hogy a b-oldal Howard Shore Cronenberg Karamboljához készült zenéjére emlékeztet, ami meg az egyik kedvenc filmzeném (és filmem). Itt lehet meghallgatni.
Iron Steel: Demo 2016
Ha csak egyetlen zene maradna a világon, én igazából nem bánnám, ha ez a kazetta lenne az. Carl Sagan hülye rajza helyett az űrbe is ezt küldeném.
Pelada, Savfiúk és Jmono az Aurórában
Ezt az eseményt szerettem idén talán a legjobban, pedig nem mondom, hogy nem izgultam, hogyan fog ez vasárnap működni. A közönség összetétele és mérete, a live actek, az energiák, a flyer stb. minden tökéletes volt. Akar a faszom pénteki-szombati bulikat egy ilyen után (ld. még a “Boy Harsher hétfőn” szócikket).
Unknown Child: ID Check at Night
Az ID Check At Night új tónusokkal, színekkel, absztrakt formákkal mélyíti Unknown Child harmónia és diszharmónia határterületein hömpölygő-zakatoló poszt-americanáját. Zaklatottság és szemlélődés, megnyugvás a hiányban UC harmadik (koncept)lemezén.
Aaron Dilloway: The Gag File (Dais)
Aaron Dilloway az amerikai noise és elektronikus improvizáció kulcsfigurája, én amúgy Spine Scavanger néven kiadott cuccait szeretem a legjobban, de ez most teljesen lényegtelen, idei nagylemeze sokkal kompozíciószerűbb, hangminták tagolják, rövidebb egységekből áll, dramaturgiai fordulatokkal van tele, kicsit olyan, mintha a Maniac című filmnek csinált volna egy alternatív filmzenét.
Minél többször hallgatom, annál jobban behúz a világa, pedig elsőre nem is különösebben tetszett. Kicsit úgy visszonyul a kortárs drone-telítettséghez, és emelkedik ki abból, mint Drew McDowall idei lemeze a poszt-indusztriál túltermelésből.
400PPM: Fit to Purpose (Avian)
Shawn O’Sullivan úgy csinált funkcionális technolemezt, hogy ellentmondásos módon épp a techno gyökereinek antikomfortizmusát sikerült megragadnia: egyrészt egyenességével, amely az első pillanattól kezdve a kordivat fölé is helyezi, másrészt épp a struktúra mögött burjánzó-gerjedő-lüktető-elidegenítő analóg poszthumán hangzataival. Ezzel pedig épp a kortárs “underground techno” nyomasztó komformizmusára és ellentmondásaira mutat rá. De túlintellektualizált álprimitívségére is. A Fit To Purpose ugyanis nagyon zsigeri anyag. Az különösen szép, amikor a 4/4 épp úgy kezd hatni, mint egy drone.
Søs Gunver Ryberg: AFTRYK (Contort)
Technónak tűnhet, valójában egy elementáris erejű és lenyűgöző sűrűségű hangépítmény, aminek semmi köze a tánctérhez. Olyat is hallottam, aki szerint ez igazából rock. Amúgy tavalyi lemez.
La Sabotage: Mad / Rabengasse (Fettkakao) + Fanny Kaplan live
A bennem ordító ESG-rajongót idén a bécsi La Sabotage bemutatkozó hétinchese és a moszkvai Fanny Kaplan kurvajó aurórás koncertje csillapította. Mindkettő lánytrió, és a La Sabotage is játszott itt a nyáron, de arra nem tudtam elmenni.
Calum Gunn: Clipe (Baba Vanga)
Az év legjobb Lázár Gábor-Lorenzo Senni-lemezét Calum Gunn csinálta.
Bulk live az UH Festen
Kiss Raymond valami elképesztőt produkált a színpad sötétjébe bújva, és egy széken ülve: hipnotikus-repetítv-permutálódó gitárfutamaiból szónikus techgrind-blackmetal-drone offenzívát csinált, először és valószínűleg utoljára is. Ráadásul mindezt egy olyan (anti)performatív (és vicces módon: interpretációs) csavarral, ami kicsit a magyar Hype Williamsszé is tette félórára.
Din: Real Dirt (DKA)
Árad a játékosság és frissesség ebből az amúgy jellegzetesen amerikai módon nihilista poszt-wave-kiber-proto-house lemezből. Na ezt az ellentmondást hogy oldjuk fel.
The Necks a pozsonyi Next Festivalon
Nem láttam még élőben a Neckset, pedig már itthon is játszottak. Eléggé megviselt, mert 15 perc után gyakorlatilag folyamatos katarzisélmény volt, annak fizikai kihatásaival.
Big Debbie feat. Ciriza and Terror Apart: Dos Lados (Fantasy 1)
Egyedülálló ebm-deathrock-hibrid 12″-es a kaliforniai queerwave színtérből, van benne valami rituális-boszorkányos-hipnotikus, lehet hogy azért hat annyira felszabadítóan, amikor buliban játssza az ember. Azokat a felfedezéseket szeretem a legjobban, amiket úgy ismerek meg, hogy a kezembe nyomja egy itt játszó zenész. Máskülönben valószínűleg a büdös életbe nem jött volna szembe.
Jasss: Es Complicado (Mannequin)
Ez volt az a kislemez, ami miatt olyannyira vártam Jasss nagylemezét – utóbbiról aztán pont az a karakter hiányzott, ami ezt olyan lenyűgözővé tette. Két kiválóan megkomponált klubtrack a zaj, az electro, az industrialtechno szürkületi zónájából. Több intuíció, feszültség és ötlet van rajta, mint a későbbi nagylemezen. Azért a nagylemezt se írnám le, de ez a szöveg most másról szól.
Sote: Sacred Horror In Design (Opal Tapes)
Mestermű az iráni tradicionális elektroakusztika és az avantgárd elektronika absztrakt találkozásából. Szépsége és gazdagon rétegzettsége éppen organikusságából adódik, ugyanis nem két világot hallunk.
Meridian Brothers: ¿Dónde estás María? (Soundway)
Évekkel ezelőtt, amikor megismertem a Meridian Brotherst, értelemszerűen az a vidáman zaklatott és túlpörgetett kacatszintis világ ragadott meg benne, ami olyannyira egyedülállóvá teszi. Nem tudom, hogy elhangzott-e velük kapcsolatban a steampunk-cumbia összetétel, most ez ugrott be. Ezzel szemben idei lemezükön, ami meggyőződésem szerint az eddigi legjobb, ellentmondásos módon úgy sikerült ezt a karaktert megőrizni, hogy elhagyták róla azt a jellegzetes szintis hangzást és hiperaktivtást. A korábbiakhoz képest jóval letisztutabb, szinte tropicaliás hangszerelés, zenekaribb hatás, visszafogott struktúrák, nagyszerű dalszerzés, csodálatos dalok.
Dreamdecay: Yú (Iron Lung)
A seatte-i trió dekonstruált noiserockjából pár év alatt zajos pszichedelikus posztpunk himnuszok lettek. Ezen a leíró jellegű megállapításon túl nyilván azért szerepel itt, mert az év egyik legjobb lemeze a Yú.
Shackleton with Anika: Behind The Glass (Woe to the Septic Heart!)
Hát arra nem feltétlenül számítottam, hogy a digipoliritmikus poszttechnodub akárkije (ide be lehet helyettesíteni egy monarchikus vagy vallási rendszer vezető tisztségviselői pozíciójának megnevezését) a no-wave-kraut-dub imádnivalóan fahangú énekesnőjével (ld. még Exploded View, itt volt róla szó) csinál egy gyönyörű gótikus transzfolk lemezt, vagy nem tudom minek nevezzem ezt az elképesztő és valószerűtlen anyagot. Persze, utólag már mi sem természetesebb, hisz mi mást csináltak volna együtt. A Behind The Glass amilyen lenyűgöző, épp olyan kimerítő élmény is. Fizikailag viselt meg többször is.
Parasztok Atmoszférában
Az év egyik legizgalmasabb zenei vállalkozása volt népzenészeket, kísérleti-improvizatív zenészeket, képzőművészeket és, jobb híján mondjuk úgy, DIY-punk dalszerző-előadókat összeereszteni egy kassáki-bartóki koncepció mentén, többek között azért, mert minden szereplőjét arra kényszerítette, hogy kilépjen a komfortzónájából. Értelemszerűen, és hála istennek, a végeredmény is megosztó lett, az év néhány legmegrázóbb és legszebb pillanatával, tökéletlenségével.
Konvoj Bonton Bajkera: Tužiću te mami (KBB)
Karácsonyra visszatért a kedvenc belgrádi duóm két – hogy a barátom szavait idézzem – flexipunk megahittel. A második négy percre visszadta a hitemet a remixekben is.
Aymeric de Tapol: J’Ai Dansé Avec Elle / La Ronde Des Beaux Yeux 7″ (Lexi Disques)
Ezt a szuper hétinchest pedig Brüsszelben találtam ősszel, ahol az előadót élőben is láttam játszani, és amely koncertnek az égvilágon semmi köze nem volt ehhez a lemezhez, viszont szintén nagyon jó volt. Ezzel fejezném ki jókívánságaimat a következő évre.
