Charli XCX új albuma, annak minden szatirikus és cool vizuális megjelenésével papírforma szerint uralja a social médiát, mémeket, pozitívan nyilatkozik róla a nemzetközi sajtó és látszólag nagyobb vizet tudott kavarni mint az előző, tradicionálisabb számszerkezeteket és tipikusabb popstruktúrákat követő Crash. Az albumot felvezető single-ök klipjeiben van féktelen őrültködés, sorstársakat felvonultató girlpower erőstatuálás, illetve a (zenei) közegét megerősítő, annak tagjainak kiszóló, összetartást kifejező csapathimnusz. Ami dominálja tehát az albumot az a minden bizonnyal virálisnak célzott és aszerint is működő, faék-egyszerűségű borító; a celeb cameók és a hírnévvel járó témák (irigység, feszélyezettség, kapcsolat más szakmabeliekkel, jövőkép a popkarrierben stb.). Ez pedig teljesen rendben van, izgalmas elmélyedni a brat szövegkönyvében; amiben viszont hiányosságot érzek az album kapcsán, az a zenei részek megvalósítása – amiket itt hallunk, úgy gondolom nagyságrendekkel szikárabbak és vékonyabbak, mint amiket korábban megszokhattunk Charli XCX-től.

A 360-ban én borzasztóan unatkozom azon, hogy ugyanaz a 4-bar loop ismétlődik újra és újra, nem is téve ezáltal érdemi különbséget refrén és verze között. A Club classics-nél (de a Von dutch-nál is) olyan érzésem van, mint az új Billie Eilish album L’Amour de ma vie trekkjének hallgatásakor, ahol a szám utolsó 2 percében sajnos megjelenik egy house-ra, vagy talán trance-re hajazó betét: ami nem más, mint dzsentrifikált rave, ahol kortárs, a mainstream-be tartozó popelőadók idézik meg 2 perces számokkal és sokmilliós hallgatottságokkal a 90-es évekre jellemző drum and bass, techno és egyéb, hagyományosan underground-nak tartott tánczenei műfajokat; ettől pedig úgy érzem magam mintha egy Katz’s Pastrami szendvicset kérnék, helyette pedig egy Happy Meal menüt kapnék.

Kis kitérő: A klubkultúra beemelése a mainstream popzenébe egyébként nyilván nem egy borzasztóan új jelenség, és nem is mindig marad hiányérzetem ilyenkor, léteznek működőképes példák. Shygirl-nek konkrétan van már egy Club Shy-ra hallgató alteregója, Troye Sivan tavaly nyáron hozott ki egy house-pop számot (melynek klipjében olyan útvonalon megy haza, mintha a Berghainból távozna). De nem is kell messzire menni példákért: a magyar, egyelőre továbbra is hiphop-dominálta mainstream popszíntéren is egyre több olyan trekket hallani, amelyek azt az érzést keltik, mintha az előadó nemcsak egy fergeteges arénakoncertet akarna adni, hanem egyúttal egy befoglalt gyárépületben összehozott klubélményt is (lásd Pogány Induló – Afro Beat, Beton.Hofi –Bagira, Holnap Megállnak az Órák). No de, vissza a brat-re.

Az album első 6 száma egyenként 1:49 és 2:44 perc között mozog, és jellemzően egy, max két zenei témára épülnek. Ennélfogva villámgyorsnak érzem a lepörgésüket, szinte zéró maradandó hatást okozva. Rövidek, monotonak, repetitívek és mivel baromi magasan van nálam a léc Charli XCX-nél, nem érzem azt a pluszt, hogy miben mutatnának újat az eddigi anyagaihoz képest. Hogy kicsit még fokozzam a dolgokat: A Rewind-ban teljesen hidegen hagy, hogy négy felfelé lépkedő hangból áll a szám egészét alkotó loop; untat, hogy ismét nincs különbség verze és refrén között (nem innovatív, hanem kényelmes megoldásnak érzem); és az egyik legenerváltabban felénekelt, legegyszerűbb szövegnek érzem azt, hogy “Sometimes / I just wanna rewind”. És még a clap is bénán szól.

Az album közepe-végefelé aztán egyre több szám tartalmaz egyre részletgazdagabb, építkezőbb szerkezeteket (Everything is romantic), tényleg kreatív és fun elemeket (A.G. Cook zongora-sample szólója a Mean girls-ben), és a számomra leginkább működő klubos trekket, ami a B2B. Ebben Gesaffelstein működött közre, minden bizonnyal az ő keze nyoma kellett itt ahhoz hogy egy stabilan lüktető, néhány egyszerű témára épülő, basszusnehéz trekk ne érződjön se laposnak, se túl rövidnek, se kevésnek. Nálam talán ez pörgött a legtöbbet az albumról.

De a két csúcspontja az albumnak valójában két balladába, vagy legalábbis kifejezetten lírai irányba kanyarodó szám: a So I egy nagyon őszintén, bátran valló szám a 2021-ben elhunyt SOPHIE-ról. Fantasztikus hallani, hogy Charli nem (csak) a kötelező “zseni volt, odavagyok érte” sablonokat dobja be itt, hanem betekintést enged kettejük korántsem szoros, inkább távolságtartással teli kapcsolatába. A trekk egyszerre visszhangozza SOPHIE szavait, mentalitását és szakmai perszónáját, Charli akkori feszült, bezárkozó attitűdjét – “You would say, ‘Come on, stay for dinner’ / I’d say, ‘No, I’m fine’ / (Now I really wish I stayed)” – és a jelenben megszólaló Charli bánó, bűntudattal teli hangját.

Az I think about it all the time pedig szintén egy végtelenül intim témát hoz be a gyerekvállalás tervezésével, gyönyörű képeket felrajzolva a dalszövegben. A szikárra és eseménytelenre vett hangszerelés itt a maga texturális, kattogó szintijeivel és neutrális ritmikájával kifejezetten előnyére válik a számnak, teret engedve a történetmesélésnek, és annak Charlira gyakorolt hatásaira.

“[I’m] playing demos on my iPhone / I went to my friend’s place, and I met their baby for the first time […] She’s a radiant mother, and he’s a beautiful father”

Az ezekben a számokban megjelenő törékeny, lírai hangnem és lágyabb instrumentális részek emlékeim szerint nem voltak jellemzőek Charli XCX eddigi munkáira, tehát a brat egyik nagy erényét és előremutatását az életműben én ezekben a számokban érzem.

Ahogyan azt egy tavalyi cikkemben írtam: Charli XCX első élesebb zenei váltására (a kommerszebb tucatpopból a radikálisabb zenei világok felé a PC Music-kal együttműködve) 2015-16 körül került sor, az akkori, szkeptikus sajtó pedig látványosan nem tudott mit kezdeni a helyzettel. A Pitchfork akkor 4.5-re értékelte a Vroom Vroom EP-t, hogy aztán 5 évvel később számot vessen önmagával, és felhúzza az értékelést 7.8-ra. Én személy szerint 2020 óta követem Charli XCX-et, a Vroom Vroom-ot egy hibátlan EP-nek tartom, odavagyok a Number 1 Angel és Pop 2 mixtape-ekért, a How I’m Feeling Now első száma a 2020-as évek egyik legjobb albumnyitása, és még sorolhatnám az XCX fanok ítélőszéke előtt, hogy tényleg mennyire vártam a brat-et. Az viszont tény, hogy szerintem zeneileg, struktúrákat és sound design-t tekintve egyáltalán nem lett erős a brat, több korábbi Charli XCX szám és album messze túlszárnyalja ezeket a számokat; illetve az is tény, hogy az egyszeri zenei újságíró sokszor nem lát a fülétől.

Anthony Fantano review videója alatt szól úgy az egyik komment, hogy “oké, egy 10/10-es pontozást látni egy Charli XCX albumra tényleg elég szürreális, de mi vagyunk a történelem jó oldalán”. 10-et azért még így is túlzásnak érzek, de rendben, így legyen – ilyenkor szerencse, hogy mi nem osztogatunk pontokat az MMN-en.

Fotó kredit: Harley Weir

Jelen cikk az EM GUIDE projekt keretein belül jött létre. Az EM GUIDE célkitűzése az európai független zenei magazinok támogatása, és underground zenei színterek erősítése. A projektről bővebben az emgui.de oldalon olvashattok.

Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.