Artist: Parra For Cuva
Label: Self Release (Awal PFC 001)
Title: Paspatou

Van egy huszonhét éves kölni fiatalember, Nicolas Demuth, aki egyike a számtalan német (szoba)producereknek; bőven merít a berlini vonalú deephouse-technós csattogásból, az egyre trendibb downtempós-chilles világzenéből úgyszintén, sőt, mer arcpirítióan kommersz lenni, néha konkrét nyálas szövegű, fátyolos hangú popdalokig is elmerészkedik. 

Látszólag tehát sehol semmi eredeti, mégis szépen kapaszkodik felfelé: huszonegyévesen már van top10-es kislemeze, huszonkét évesen debütáló albuma, aztán egy másik producerrel közös duóprojekt a ‘Darwiš‘ már az utóbbi idők egyik legmenőbb kiadójánál, a Project: Mooncirclenél jelenik meg két évvel ezelőtt, idén ősszel pedig saját maga adja ki a harmadikat. Egyre nagyobb rajongó tábora van, körbeutazta a fél világot, (a Pure Lustnak köszönhetően nemrég nálunk is járt) a világhíren talán még innen, de az ismeretlenségen már bőven túl van; ismertebb nevén ő Parra for Cuva.

A titok, mint annyiszor, most is a részletekben van; PFC azon kevesek közé tartozik, aki képes olyan okosan egyenesúlyozni a stílusok és hangzások között, hogy egyszerre lesz könnyen fogyasztható, mégis ízléses, néha kimondottan izgalmas a végeredmény, és mindezek mögül néhol mintha már kezdene derengeni valami védjegyszerű, saját sound.

Nézzük meg hogy sikerült mindez a harmadik lemezén, ami ‘Paspatou’ címet kapta. Érdekesség, hogy bár a ‘paszpartu’ francia szónak is lenne bőven kapcsolódása a zenével (lásd), egy interjú szerint a cím mégis a Verne féle ‘Nyolcvan nap a föld körül’ inasának, Passepartou nevének az egyszerűsítése.

Az életművet ismerő-szeretőknek az tűnhet fel, hogy eddig ez a legegységesebb PFC lemez, képes arra hogy majd egy órán át lekösse a hallgatót, tulajdonképpen minden szempontból a debütáló ‘Majouré‘-n elindult vonal tökéletesítése. Akinek az tetszett, ez pláne fog, és bár sokkal populárisabb és ‘dalszerűbb’, mint a Senoyal közös Darwiš, viszont az onnan örökölt gitárcentrikus-pszichedelikus hangzást ügyesen integrálta ide is, a végeredmény pedig az eddigi legjobb munkája Nicolasnak.

Más kérdés, hogy az egyszerű hallgatónak még így is leginkább olyan lehet, mintha egy eddig ismeretlen Bonobó lemezt hallgatna, ennek minden előnyével és hátrányával; a chillout-downtempó műfajtól elvárható módon viszonylag konfliktusmentes zenék szólnak, nagyon kiugró, vagy kiemelkedő pillanatok nincsenek, hiányzik az átütő katarzis, ami mind az elektronikus, minda kvázi popzene oldalról kiemelné a mezőnyből, és bizony nem kell feltétlen rosszindulatúnak lenni ahhoz, hogy az ember néhol azt gondolja, hogy ez lehetne bárki más produkciója is.

Pedig ez a fránya saját sound ott bújkál azokban a bizonyos részletekben, csak figyelmet követel, hogy elcsíphessük; főleg a ritmikai játékokban, zörejekben, dob használatban, ritmus váltásokban van valami nagyon ‘Parra For Cuvás’, illetve a sokszor meghökkentő, okos harmóniákban-váltásokban; szinte mindegyik szerzeményben van valami olyan csavar, amire elismerően csettinthetnek az ínyencek.

Az egész produkció lenyűgözően profin van tálalva, nagyon magabiztosan és jól szól ez a lemez, simán oda lehetne tenni a legutolsó Bonobó mellé, pedig a költségvetésük közötti különbség alighanem messziről látható összeg – bár a fene tudja. Apropó költségvetés és magabiztosság; bár saját gondozásában jelent meg a lemez, egy rakás, látványos videóval támogatta a megjelenést, ráadásul pont a három legerősebb dal kapott klippet: talán az egész lemez legjobb pillanata a Cupa Cupa kalimbás lüktetése (ha már ennyit emlegettük Bonobót, akkor ez szinte konkrétan a Cirrus folytatása), a videót pedig pont a szomszédban forgatták, ez a dácsiás balkán romantika sokunknak ismerős lehet:

A nyitó-címadó Paspatou előző lemezről itt maradt gitársoundja, és az izgalmasan lepiccselt-szétszabdalt vokálja szintén egyike a legjobb pillanatoknak, nekem mondjuk a szexi lányos videó nem állt össze, de ez legyen az én bajom:

És kisfilmet kapott a May-al közös Cleopatra is, ami eddig talán a legkiforottabb PFC dal, bár a videó részemről itt se tesz hozzá sokat az élményhez:

Vannak még erős pillanatok, például a Cupa Cupa kalimbás hangzását tovább fűző Of Wonder, vagy az azt bevezető, meglepő tempóváltással operáló Temperature of Travelling; és hát van kínos is, részemről főleg a rettenetesen nyálas Miss is Ou, és a While You Sleep is elsőre olyan mintha Portishead lenne, csak hát ugye nem az – megint csak ízlés és hozzáállás kérdése hogy ez kit mennyire zavar. Bár az ízlés és a zeneiég már most nagyon kiforott, és részletekben ott van az egyéni íz és sound is, de egyenlőre pont az a legnagyobb hibája a produkciónak, ami az előnye is; hogy túlságosan ismerős.

Persze még így is üdébbnek és őszintébbnek tűnik számomra, mint mondjuk a legutóbbi Simon Green lemez, viszont a dervises pszihedelikusabb, kísérletezőbb vonal nekem szimpatikusabb volt, és mint producer, remixekkel, kislemezekkel tud izgalmas lenni (nemsokára külön adásban is foglalkozunk majd vele a Lahmacunon/Bambusz rádió), remélem legközelebb bátrabban mer új utakon járni, és nem lesz belőle egy örök második Bonobó.