Megjelenés: 2016. január 7.

Kiadó: Piss Crystals

Az év magyar rocklemeze itt van már köztünk
több mint fél éve, de sajnos csak most vettem észre.

Na igen, Szily Ferinek és Bíró Marcinak annyi zenekara van külön-külön (Sote, Berosszulás, Karak stb.) és együtt is (Oddds, Norms stb.), hogy a világegyetem minden pillanatában kihunyó és születő csillagok sokaságának hasonlata megkísérti az embert – de miért kezdődne egy idióta hasonlattal a Piss Crystals januári lemezéről szóló szöveg. Valószínűleg pont azért.

A Piss Crystals harmadik tagja Tóth Vili, ő basszerozik, Szily dobol, Bíró gitározik és különféle hangmintákat használ, koncerteken pl. gabbert játszik be számok között. Se Szilynek, se Bírónak nem ez az elsődleges hangszere, előbbi általában gitározik, utóbbi többnyire dobol.

Mindebből és egy 400 szavas szövegből összeállhat egy felületes kép arról a hozzállásról, amelyet ez a pár ember képvisel, illetve arról a fontos dologról, amit ezek az emberek és az általuk itt képviselt, több emberből álló alkotói közösség – nevezzük színtérnek – létrehoz, és amelynek a rögzített hangfelvétel általában inkább amolyan mellékterméke, de legalábbis nem elsődleges célja.

A Piss Crystals pár éve rakosgat ki felvételeket, viszonylagos hírnevét a koncertjei alapozták meg. Az, hogy a kiabálós punk csak kiindulási pont, és önmagában nem elégíti ki a tagok közt gerjedő dinamikát, az mondjuk, hogy meg is határozta a Piss Crystals öntörvényű zenei világát, amely az idei Túl nagy felelősség című lemezen érte el a legkarakteresebb formáját. Csak azért nem nevezem érettnek, mert biztos megbántódnának. Mindennek a legszimbolikusabb pillanata az anyagot záró Amon Düül II feldolgozás, az Égő nővér, a Yeti nyitószáma nyomán. A PC dolgozott fel ugyan egy Fáraó-számot korábban (Elég), és kurvajól is, de azt tudjuk be az eredeti dal klipjének ironikus internetes reneszánsza okozta spontán inspirációnak. A TNF dalain minden korábbinál inkább és mélyből mutatkozik meg a pszichedelikus rock és a kraut hatása, mindez úgy, hogy azért még mindig eszünkbe juthat a Fugazi is.

 

 

De a legfontosabb az, hogy a lemez, azon túl, hogy kurvajól szól, de mégse kevésbé zajos, elképesztően erős témákkal van tele – azaz lemezként is működik, sőt, egészen lenyűgöző, hogy mennyire okos, szellemes és zsigeri utat jár be a feszesen akadozó noiserock-felütéstől
(Deformities) a Killing Joke korai világvége-punkját idéző harcos zakatolásokon (Túl sok szar, Túl sok felelősség) és a belassult doom-stoneren (Arrythmia, az a szintihipnózis az elején!) keresztül, az egészen súlyos pszichedelius-zajos-delejes nyolcperces csúcspontig (Lekvár), amely egyrészt természetének látszólag ellentmondva az egyik legerősebb riffjét is tartalmazza a lemeznek, és amelyet aztán, kvázi kiáltványszerűen, a német kozmikus rock egyik legjobb lemezének első riffjei követnek és zárnak le.

Így talán ott is hagyhatom azt a szar kozmikus hasonlatot az elején.