Itt a tavasz már egy ideje, mindjárt beköszönt a Taurus-szezon, ilyenkor pedig eszembe szokott jutni mindenféle nosztalgikus, obskúrus és idejétmúlt dolog, nem feltétlenül a régen-minden-jobb-volt szellemiségében, hanem inkább csak pusztán önnön gyökereim, identitásom és temporális elhelyezkedésem pozícionálásaként. Mindemellett tény, hogy mostanában többet nyomkodok 25 meg 30 évvel ezelőtti hangszereket, szívesebben veszem elő a Warp/Rephlex/Planet Mu hagyatékából ismert, pl. az Artifical Intelligence iskolához kötődő lemezeket, és túrok bele a digitális könyvtárhalmazom azon szegleteibe, amik eddig rejtve maradtak előttem, de hát ez van, c’est la vie.

Ahogyan korábban is említettem már, hogy szerintem ugyanannyira fontos régi, de ismeretlen zenéket bemutatni / rájuk bukkanni, mint újakra, úgy ez az álláspontom egy évvel később sem változott. Ennek örömére pedig álljon itt egy ajánló 4 remek lemezről a varázslatos 90-es évekből, amiből kettőt már ismertem, kettőt pedig mostanában fedeztem fel.

Jega – Spectrum (1998)

Aphex Twin féltesója, Raczynski unokaöccse, a harmadik Autechre tag és Mike Paradinas szaktársa az építészeti karon, tulajdonképpen mindegy hogy nevezzük Jega-t. Ez utóbbi állítás egyébként pont igaz, ahogyan az is hogy az Autechre-s srácokkal is turnézott annak idején, illetve nyakamat tenném rá hogy benne volt a Gescom kollektívában is. Egy-két Skam-es EP-t követően a Spectrum pedig Jega első debütalbuma: a fő fókusz az ámen- és egyéb brékeken van, de aztán ezek még összeütköznek miriádnyi más gerjedéssel (Musical Chairz), keserédes hullámzással (Mai) vagy hip-hop kiáltással (Pitbull). A legszebb amikor ezek a szónikus mutációk kerülnek a fókuszba (Unity Gain eleje), de a Spectrum összességében is egy szívmelengető dalcsokor, a mai napig frissnek ható kompozíciókkal (kivéve a Bikini Ski Boat trekket).

Biosphere – Patashnik (1994)

Biosphere-t én valamikor 10 évvel ezelőtt ismertem meg, leginkább a Substrata és Shenzou lemezeivel, amelyek a személyes kánonomban az Eno-i és Robert Rich-i hagyomány mellett abszolút beépültek az ambient alapkövei és megkerülhetetlen szereplői közé. Nemrég olvastam vele ezt az interjút, és amin leginkább megakadt a szemem (már a stúdiójának meleg fényei és az ablakból táruló gyönyörű látvány mellett) az az, hogy az interjú első részében milyen eszközöket kezd el sorolni, amelyekkel dolgozott a 80-as években. TR-808, TR-606 dobgépek, MC-202 szekvenszer, SH-101 és Korg Poly-61 szintik: csupa olyan eszköz, amelyek egyrészt az elektronikus tánczene meghatározó, ikonikus eszközeivé váltak az évtizedek során, másrészt olyan karakteres hangszerek, amelyek elsősorban ritmikai, tempósabb zenék létrehozására “alkalmasak”, semmint atmoszférikus, soundscape-es dolgokra (persze, valójában mindenből lehet mindent csinálni, igazatok van). Ettől függetlenül kíváncsivá tett a cikk, és úgy döntöttem hogy pótlom az elmaradásom és utánanézek, hogy mikben volt Biosphere a Substrata előtt.

Ezen felfedezés első lépésére kiváló döntés, a fenti hangszerpark illusztrálására pedig valóban kifejező példa a 94-es Patashnik, ahol a harmadik számban egy egészen figuratív, lassú bassline, majd egy cinekkel kísért ritmusszekció adja a gerincét a számnak. De számomra még ennél is nagyobb meglepetés volt hallani a Novelty Waves 4/4-elő lábdobjait és house-os lüktetését, ami még egy 95-ös Levi’s reklámban is felbukkant Michel Gondry rendezésében. Tele van tehát az album meglepetésekkel, többet nem is lőnék le, inkább pörgessétek, jó merülést!

Autechre – Anti EP (1994)

Rob és Sean a Lego Feet-es idők után 93-ban debütáltak Autechre-ként az Incunabulával, ezt követő két stúdiólemezeik pedig a 94-es Amber, majd pedig a 95-ös Tri Repetae voltak. Ezen albumok közt megfigyelhetőek mind érzelmi, mind hangesztétikai elmozdulások (későbbi nyilatkozataik alapján az Amber világára meglehetősen rányomta a bélyegét a stúdió nyomása, elvárása), ami viszont még érdekesebb, hogy a 93-as és 94-es stúdióalbumok közt megszületett az Anti EP, az Autechre eddigi egyetlen, nyíltan politikai töltettel és üzenettel rendelkező kiadványa.

Az EP egy protest-nyilatkozat a “Criminal Justice and Public Order Act 1994”-ra keresztelt brit törvényre, melynek elsődleges célja az illegál rave-ek és bulik felszámolása volt. A törvény szövegezése megkísérelte körülírni, hogy pontosan milyen zenékre is szeretne irányulni, a megfogalmazás pedig végül a “repetitív ütemek egymást követő folytonossága” formájában került a parlament, illetve a DJ-k és producerek elé.

Ennek megfelelően az Anti EP csomagolásán egy matrica/nyilatkozat várta az azt kezébe vevő felhasználót, ami mindent elmond magáról, ezt a szöveget pedig most szabad fordításban közöljük is.

Figyelem. A ‘Lost’ és ‘Djarum’ trackek ismétlődő ütemeket tartalmaznak.

Azt javasoljuk, hogy ne játssza le ezeket a trackeket, amennyiben az 1994-es Büntetőjogi és Közrendi Törvény érvénybe lép.

A ‘Flutter’ úgy lett programozva, hogy egyetlen szekció sem tartalmaz egymással azonos ütemet, ezáltal lejátszható az előterjesztett törvény érvénybelépésekor mind 45 és 33 RPM sebességeken.

Ettől függetlenül azt javasoljuk a DJ-knek, hogy minden esetben legyen jelen egy ügyvéd és egy muzikológus a track lejátszásakor, hogy igazolni tudják a zene nem-repetitív jellegét rendőri razzia esetén.

Fontos.

A matrica felnyitásával Ön teljes büntetőjogi felelősséget vállal a termék használatából következő bárminemű tevékenységért, miután ezen zenék lejátszása az 1994-es Büntetőjogi és Közrendi Törvénnyel szembeni szembeszegülésként értelmezhető.

Vérbeli Monty Python-i fájdalom és valóság.

Stilisztikailag egyébként szép átmenet és gyújtópont az EP, egyszerre mutatja fel az Incunabula érzékenységét, az Amber atmoszférikusságát, illetve az ugyanebben az évben létrejövő Gescom rave-szellemiségét.

Végezetül pedig álljon itt a Flutter 33 1/3-os verziója, ami digitálisan elég kevés helyen érhető el, CD-n ugyanis a 45-ös verzió jelent meg.

Need for Speed III: Hot Pursuit OST (1998)

Az évtized elejére abszolút kiforrt a Detroitból, Chicagoból érkező techno és house, a 90-es évek végére pedig ezek a stílusok aztán különböző irányokat vettek, újabb és újabb alzsánerek és platformok formájában.

Ennek kifejtésébe most nem is mennék bele, az viszont tény hogy ehhez nagyban hozzájárultak a mára már olyan megkerülhetetlen tech- és szórakoztatóipari óriások mint pl. a Sony, amikor 1994/95-ben kiadta a Playstation-t. A játékkonzol, és ezzel együtt az ehhez kijövő játékok megjelenésével a fókusz elsősorban és kezdeti szinten értelemszerűen a játékokon volt és van is a mai napig, viszont ahogy teltek-múltak az évek a kiadást követően, úgy szivárogtak be a játékok zenéibe és hangi esztétikájába a bekezdés elején említett stílusok különféle izgalmas variánsai. Ami pedig igazán szép ebben a jelenségben az az, hogy sokszor nem újrafelhasznált, már meglévő producerek munkáit vonultatták fel ezek a játékok, hanem a zenei közeg előtt kevésbé ismert, leginkább a játékfejlesztő csapathoz tartozó zenészek trekkjei voltak azok, amik aztán egy-egy adott játék teljes zenei ökoszisztémáját alkották.

Ezen zenék közül is különösen közel áll a szívemhez a címben említett 98-as Need for Speed, ahol nyilvánvalóan szögletes autókkal kellett nagyon gyorsan menni másik, szintén szögletes, nagyon gyors rendőrautók elől. A játékot az Electronic Arts kanadai részlege készítette, a zenéért pedig ugyanennek a fejlesztői csapatnak a zeneszerzői feleltek: 23 számért összesen 6 producer, a legtöbb trekket jegyző szerzők pedig eddigre már oszlopos tagnak számítottak a NFS szériában (Saki Kaskas, Rom Di Prisco, Alistair Hirst).

Mindennek a személyes jelentősége pedig jelen esetben csak annyi, hogy a kis szürke péesem előtt gubbasztó kisiskolásként szerintem itt hallottam életemben először ehhez hasonló, komplex és szélsebes elektronikus tánczenét, vagy egyáltalán ámen brékeket, virtuál analóg szintiket és acidbe hajló bassline-okat, szóval köszi EA.

Aki pedig szeretne még elmélyedni a videojáték-zenék végtelen univerzumában, annak ajánlom egyrészt az alábbi OST-ket, másrészt pedig a Lahmacunon futó egyik legjobb műsort a témában, az Arcade-ok alatt-ot.