Utoljára 25 éve voltam úgy bezsongva február 14-étől, mint idén. Akkor a Cure új albumának megjelenése esett Valentin-napra, végeredményben a bennem élő gót mérsékelt örömére. Most a cosmic diszkós énem várakozott türelmetlenül, hogy megismerhesse végre Sean Johnston A Love From Outer Space (ALFOS) klubest-sorozat tizenötödik születésnapját ünneplő, azonos című anyagát. A londoni Material Music szervezte közös online fülelés mókás volt, a chatfalon beköszöntem, hogy Budapest a házban, a kiadó visszaírt, hogy hello Budapest, majd végighallgattam tizenkilenc, jobbára ismeretlen trekket, tizenkilenc többségében ismerős névtől. Néztem az üzeneteket, hogy ki melyik számnak örül a már korábban közzétett tracklistáról és rohadtul élveztem, hogy 2025-ben egy válogatás plusz mixlemez körül rendes buzz van. Áradt a szeretet Johnston felé, de a felfokozott hangulat nem csak neki szólt. Egyértelmű volt, hogy az ALFOS kapcsán nem lehet és nem is akar senki elmenni az ötletgazda és társalapító Andrew Weatherall hiánya mellett, Johnston a legkevésbé.

Időzítése nem volt véletlen, három nappal később, február 17-én volt öt éve, hogy váratlanul elhunyt a barát, a társ, a The Guv’nor, a brit elektronikus zenei világ emblematikus alakja, akinek hatása egyetemes léptékű volt már életében is. Meghökkentően gazdag és szerteágazó munkássága az elmúlt bő három évtized egyik legfontosabb teljesítménye, amit az univerzális dj- és klubkultúra fel tud mutatni. Az utána maradt űr továbbra is bántóan nagy és még nagyobbnak érezzük, ha felidézzük nagyon szerethető lényét, lefegyverző szerénységét és szikrázó humorát.
Az A Love from Outer Space kompiláció ha nem is gyógyír Weatherall hiányára, de fontos lemez és ragyogó mementója a klubvilág egyik leginkább dédelgetett partijának. Kínálja magát a helyzet, hogy megjelenése kapcsán az albumon túl közelebbről megismerjük az ALFOS, valamint Johnston sztoriját, és adózzunk Lord Sabre emlékének is.

Nem vitás, Andrew Weatherallnak kulcsfontosságú szerepe volt a globális e-zenei tájkép formálásában. A hozzá hasonló, saját koordináta-rendszerben alkotó, független szellemek jelenléte borzasztóan fontos a legatyásodott független kultúra, és a trendi, földalatti alternatívának mímelt mainstream események részeként is. Ma különösen, amikor a pandémia óta a klubok világának zsugorodása elkeserítően felgyorsult, és az underground motiváció – egy csomagban az anyagi ellehetetlenülés rémével – , illetve az elüzletiesedés közötti folyamatos és őrjítő egyensúlyozás automatikusan szűkíti a meghívható artistok körét. Nyilván, nem feltétlenül a Weatherall-iskolát követők és hasonlók javára.

Ő az outsider mentalitást tette a talentum mellé, az aktuális trendekről nem különösebben tudomást véve ment a saját megérzései után. Aki ma hasonlóval próbálkozik, könnyen partvonalon kívül találhatja magát, de valójában neki sem volt zökkenőmentes útja. Az a határtalan vállalkozó kedv, ami jellemezte őt a dj-pultban, a stúdióban, és igaz volt rá kiadóként is, jól ismert toposz vele kapcsolatban. Az már kevésbé, hogy ez a korlátlanság időnként komolyan lemerítette és kemény pénzügyi padlózásokkal is járt. Kétségtelenül nagy névnek számított, mégis a csillagászati gázsik és megarendezvények helyett igyekezett inkább a saját útját járni, a saját szabályait követve. Alkotóként mert és szeretett ellentmondásos lenni, a peremen egyensúlyozni, a radar alatt létezni mindennél komfortosabb és inspirálóbb volt számára. Eleve irritálta a hype, kiváltképp, ha ő volt a tárgya. A személyét övező rajongást kajánul megmosolyogta már életében is, a halálát követő kultuszon pedig hamar túllendülne egy remekül idézhető, sokatmondó megjegyzéssel. Megvan a maga bája, hogy utóbbiak mára sajnos véges tárházából a halála után összehívott, őt méltató megemlékező beszélgetésen a pályatárs, Dave Beer tolmácsolásában hangzott el az egyik legszerethetőbb intelme:

“If you are not living on the edge, you’re taking up far too much room”.

A színpadon a beszélgetőtársak között ült Sean Johnston is, a tíz év közös ALFOS kalandozás másik hőse. Ő és Weatherall, túl a közös ízlésen zenében, humorban, John Peel-mániában, a fenti idézetben foglaltakkal kapcsolatban is tökéletesen egy húron pendültek. Johnston is pontosan az az arc, akinek művészként abszolút nem szempont a sztárság. Az ALFOS keresztmetszetében ráadásul ő volt az “új fiú”, aki megfogta az isten lábát és minden idők egyik legnagyobb dj-ikonjával osztozik a pulton. Jól mutatja Johnston karakterét, hogy ezzel a csomaggal együtt tudott teljes értékű és nélkülözhetetlen partner lenni, és neki oké volt, ha nem foglal túl sok helyet.
Ennek fényében az is akceptálható, hogy a ‘miért nem szereztek soha együtt zenét?’ kérdésre úgy válaszolt, hogy nem szerette volna a produceri munkát is ebbe a keretbe pakolni. Mindenesetre izgalmas gondolatkísérlet, hogy milyen lemezeket ütött volna össze – saját megfogalmazásában – a csendes geek és a zseniális vizionárius folyamatosan az imposztor szindróma határán billegő amatőr párosa.

Ismeretségük a nyolcvanas és kilencvenes évek fordulójára nyúlik vissza. Johnston északi gyerek, aki East Yorkshire egy apró farmjáról indult, majd a Hullban töltött tinédzser éveket követően Londonban, pályakezdő, többek közt az Inspiral Carpets mellé beosztott booking agent-ként egyenesen az acid house-boom kellős közepébe csöppent. Munkája során az egyik fontos feladata volt, hogy rekreációs programokat szervezzen turnézó zenekaroknak. Ez nagyjából azt jelentette, hogy egy brutálisan intenzív beosztás szerint térképezte fel, mi történik a város számottevő színterein a hét minden napján. A mából nézve pedig a ‘88-89-es Londonban felfoghatatlanul sok minden és szinte egyszerre történt. Mégis, szinte biztos volt, hogy elkerülhetetlenül beleszalad egy Weatherall-szettbe is, ami már akkor külön polcot kapott a raverek fejében.
A Promise Land esteket akkor már rendszeresen melegítő srác már az első találkozáskor megőrült a korszak balearic beat hullámát felkavaró, a savas tánczenét és az indie szcénát hamarosan producerként is összeboronáló post punk, northern soul és Adrian Sherwood mániás dj-ért és egyértelmű rokonságot fedezett fel a saját és Weatherall alapállása között. Nem véletlenül: mindketten John Peel “tanítványok” voltak: míg az egyik egy világtól elzárt tanyán ült a rádió mellett, a másik Windsorban itta a legendás BBC műsorvezető minden szavát. A személyes ismeretség végül egy évvel később spontán, és a Heavenly Records alapító Jeff Barrett közbenjárásával alakult, és nem meglepő módon azonnal megtalálták a közös hullámhosszt.

Egyikük sem indult lemezlovasnak, de bolondulásig szerették a zenét. Mindketten azok a lemezgyűjtő csodabogarak voltak, akik először a haverok unszolására és random házibulikra, majd rövidesen a helyi promóterek invitálására mondtak igent és kerültek a lemezjátszók mögé. Az ifjú Johnstonnak kezdetben a szülőfaluja, Bridlington melletti melós kikötőváros, Hull (flancosabbik nevén Kingston upon Hull) jelentette a lehetőségek hazáját. Tanulni érkezett, azonban energiáit rövidesen a promóterkedés és a dj-zés kötötte le. Míg a barátai a sokadosztályú Hull City meccseihez folklorisztikusan kapcsolódó huligánkodást forszírozták, ő inkább a helyi legendás lemezbolt, a Sydney Scarborough gazdag kínálatát túrta orrvérzésig. Később a helyi egyetemi titkárságon betöltött pozíciójában ő is sokat tett azért, hogy a város látható legyen a korszak party-térképén, ‘86-ban pedig ő is megkapta az első gázsiját a Welly Club egyik rezidenseként. Érdekes, de mellékes körülmény, hogy az este egyik szervezője a Fine Young Cannibals frontemberének húga, Ragna Gift volt. Még érdekesebb és egyáltalán nem mellékes, hogy míg Johnston szintis europop vonzalmából, a Factory Records katalógusából, tomboló On-U Sound lángolásából és a Chicago-house első hullámából gyúrt műsora ment az egyik teremben, a másikban a későbbi Pork Recordings, a kilencvenes évek egyik legizgalmasabb kiadóját összerakó páros, Cobby & Porky zenélt, benne Steve Cobby-val, a későbbi downtempo és deephouse intézmény Fila Brazillia egyik felével.

A producer Johnston diszkográfiája a kilencvenes évek elejétől íródik és kezdetben formációkat sorol klassz lemezekkel, kiugró sikerek nélkül. A legelsőt, egy Flash Faction tizenkettest egyébként Weatherall hozta ki a Sabres Of Paradise-on. Emberünk az évtized végén a következő tíz évre nagyjából teljesen kicsekkolt a zeneiparból, hogy végül Hardway Bros néven vegye fel a fonalat a dupla nullás évek végén. A szintén társulásként indult, jóideje egyszemélyes alteregót jelölő projekt instant és komoly szakmai visszhangot váltott ki, és remixei máig kimondottan népszerűvé tették Johnston unikális világát a hibrid hangzások kedvelőinek körében. Leginkább a kosmische musik - krautrock - new beat - acid house képzeletbeli tengelyen liftező munkái egytől egyig egy szembeötlően izgalmas művészről árulkodnak. Növekvő népszerűsége ellenére máig egy megközelíthető, hétköznapi arc benyomását kelti, akinek minden megnyilvánulásából süt, hogy kis túlzással szinte kizárólag a zeneírás, a zenehallgatás és a zene megosztása iránti múlhatatlan szenvedélye motiválja.

Itt éppen egy fiatal dj netrádiós műsorában megy bele az első szóra a back 2 back játékba, sztorizik, mesél a leereszkedés legkisebb jele nélkül.

Ez a benyomást erősítik az olyan gesztusai is, mint amikor pár héttel Weatherall elvesztése után a teljesen sokkolt, gyászoló tábornak beindította az ALFOS Emergency Broadcast System stream szériát a lockdown alatt. Közérzetjavítónak szánta, miután eszmélt, hogy talán többet nem is lesz alkalom összerántani őket és eleve, talán az egész public-dj-mizériának úgy, ahogy van lőttek. De jó példa az önzetlenségére és elkötelezettségére, hogy a páros facebook oldalát a promóciós körökön túl módszeresen arra használta, hogy folyamatosan képbe hozza a követőiket az általuk játszottakkal kapcsolatban. Egy nagy közös tudásban gondolkodott, mondván mi sem tudná jobban erősíteni az együvé tartozás érzését. Ha most egy pillanatra hullámosra váltana a képernyő és felsejlene az ALFOS-ra látógatóknak kedvenc számait tartalmazó, írott cd-ket személyesen osztogató Weatherall alakja, meg sem lepődnénk. A beszámolók szerint ez volt a gyakorlat a Sabresonic és a Bloodsugar, A.W. korábbi estjeinek korszakában is, csak kazettával.

A tandem tagjai abban is tökéletesen rímelnek egymásra, hogy mindketten hatalmas energiát tettek a hivatásukba. The Guv többször nyilatkozta, hogy a zeneírást alapvetően munkának fogja fel, amit történetesen szenvedélyesen szeret, mint egy hobbit, és maximális odaadással végez. Nemhogy a sztár lét hagyta teljesen hidegen, de önnön megítélésével kapcsolatban is mindig üdítően szerényen fogalmazott és sohasem gondolta túl a szerepét. Általában egy jó ízlésű amatőrnek festette le magát, aki ugyan sok mindenhez konyít, de semminek nem a specialistája, és inkább a lelkesedésére támaszkodik, mintsem az egyébként szerinte nem létező technikai felkészültségére.

Nem cseng hamisan az ő szájából, de mégiscsak arról az emberről van szó, aki eleve úgy nyitott, hogy egy ágyba parancsolta a szétcsúszott indie rockot a korszak pszichedelikus elektronikájával, és az afférból megszülettek a balearic beat hullám legeltaláltabb hibridjei a világ legpusztítóbb lassú bassline-jaival a hónuk alatt; ő az, aki nagy lelkesedésében az élvonalba bütykölte a Primal Screamet és a nevük hallatán ma a rock and roll mellett rave-et is kiált mindenki; ő az, aki a nagy “cipőbámulásban” meglátta a My Bloody Valentine kaotikus, zabolátlan “wall of sound”-jában is a funky szálat, amihez egy Westbam-féle ‘Alarm Clock’ mintát fűzött be bő hét percre. Az eredmény ismert: lüktető, becsavarodott táncterek időtlen időkig; és legfőképpen ő az, aki bármiben meglátta a dub helyét is, ha úgy akarta, és általában nagyon akarta.

Björköt például így fogalmazta át a The Sabres Of Paradise triójával a hozzá tökéletesen passzoló dub-esztétika jegyében, időtlen post acid house modorban.

És ha már itt tartunk, kizárt, hogy az időben nagyon közeli, idén nyáron harmincötéves The Grid-féle átirata ne ugrana be azonnal. Végtelen boldogság, révület tíz percbe sűrítve, ambient diszkó bónusz The Stone Roses mintával.

A dub-technikázós kitérőt keretezzük a huszonöt évvel későbbi, már bőven a ALFOS estek korszakában fogant, annak domináns hangzásvilágát tökéletesen összegző savas, a kezdetek balearic tónusát is idéző chuggy techno-val, amely százegynéhány BPM mellett is lecsavarja az ember fejét.

Utóbbi tétel nem szerepel ugyan a címére az utolsó másodpercig méltó Masterpiece: Created By Andrew Weatherall című tripla cd mix-lemezen, de ugyanaz a liga. A 2012-es Ministry Of Sound kiadvány túl azon, hogy egy kliséktől mentes, hatalmas trippy-dubby iskola, csodásan körülírja az ALFOS korai éveit, és sokat elárul a klubest megszületése mögötti elképzelésekről is. Az mondjuk pont nem derül ki belőle, hogy mennyire banális helyzetből kerekedett ki az indulás.

Ki gondolná, hogy egy kultúrtörténetileg jelentős esemény első mozzanata, hogy egy brightoni hakni napján Andrew Weatherall váratlanul sofőr nélkül maradt. A hír barátnőjének lakásán érte, aki akkoriban történetesen Sean Johnston lakótársa volt. Utóbbi örömmel segített, és bevállalta a fuvart. Hála Weatherall kíváncsiskodásának a kocsiban előkerült néhány CD-R, Johnston saját használatra szánt, utazáshoz kalibrált mixeivel. Többnyire lassabb, leginkább a Baldelli-féle afro-cosmic világra hajazó és színes balearic tételekről van szó. A kétezres évek legvégén járunk egyébként, és a korszak semmitmondó “umpty bumpty” technózásában megfáradt utasát pedig totálisan felvillanyozták a hallottak. 

“Sean, ezzel valamit kezdenünk kell!” - ujjongott, és nagy vonalakban azonnal felvázolta a rövidesen mindkettőjük pályájának egyik legeredetibb kreálmányának bizonyuló sorozat kereteit.

Nagyjából húsz évvel azután, hogy a szinte nullkilométeres acid house mozgalom egymás mellé sodorta hőseinket, 2010-ben összeállt a klubtörténelem egyik legjobban működő párosa, és A Love From Outer Space néven, különösebb csinnadratta nélkül a londoni Stoke Newington egy apró, The Drop nevű kocsmájának alig száz fős pincéjében megkezdte működését. A nevet az A.R. Kane duó balearic kislemezéről nyúlta Weatherall, aki később egy klassz feldolgozással nyomatékosította, hogy csak szeretetből tette. Havi egy csütörtökön, ha nem is “minden játszik” alapon, de lényegében kötetlenül válogattak kedvenc világaikból, alapvetően a lassabb tartományra helyezve a hangsúlyt. Önmagukra nézve sebességkorlátozást vezettek be, és többnyire nem is merészkedtek a 122 BPM-es tempó fölé.

Ez nem ment mindig súrlódásmentesen. A környék egyetlen helyeként, ahol éjszaka alkoholt lehetett kapni, gyakran szembesültek türelmetlen alakokkal, akiket nem különösebben érintett meg, hogy a nagyvilág éppen a lassú tánczenékre kezd rezonálni. Weatherall semmi pénzért nem adta volna dj-ként visszanyert mozgásterét, Johnston egyik kedvenc anekdotája szerint volt, hogy inkább visszafizette a belépőt egy kiborult tagnak, hogy csak húzzon el végre. Ez nem indokolatlan arcoskodás volt, A.W., ahogy a stúdióban, a pultban is mert radikális lenni. A váratlanra játszás a dj-szettjeit is jellemezte. Lenyűgöző kombinációkra érzett rá ösztönösen, és így dj-ként is képes volt újradefiniálni a régi és a legújabb megjelenéseket egyaránt. Zenész, producer, énekes, képzőművész – sorolja bármelyik róla megjelent biográfia, de sokaknak legelsősorban a nagybetűs DJ volt, még a legérdekfeszítőbb dj-knek is. Élvezte, hogy önmagát dj-ként is folyamatosan újrafogalmazza, minden szettet egy lehetőségnek fogott fel, hogy agyafúrt történelemleckéket adjon, időnként komoly kihívások elé állítva hallgatóságát. A Love From Outer Space név alatt Sean Johnston oldalán “az egyre gyorsuló világban a lassúság oázisába” vezette el követőit. Nemes vállalás, és az ALFOS komoly hatást gyakorolt a slo-mo’, újkori nevén a chug tánczenei katalógus használatának elfogadására a világ legforróbb buljain is. Egy egész dj-generáció sorolt be mögéjük és vállal ma is komoly kockázatokat, hogy a tánctéren új utakat mutassanak az eksztázis irányába. (A chug valójában inkább csak az erősen a new beat hagyományaira épülő, kissé indusztriális, erősen savas-dubos jellegű részét képezte a slo-mo’ palettának, ami akkoriban egy tágabb spektrumot takart, leginkább cosmic és nu disco, újhullámos balearic house, wrong speed teknók és dark disco árnyalatokkal.)

Weatherall és Johnston barátok voltak, együtt indították az ALFOS-t, és egy évtizeden át voltak partnerek a dj-pultban. Ezalatt a sorozat gyakorlatilag kultikus jelentőségűvé vált, és maga köré olyan masszív és lojális közösséget teremtett, hogy túlélte mesterének elvesztését, és Johnston vezetésével ma is tovább íródik a története. A klubest nemcsak nagy túlélőnek minősül így, de ami igazán fontossá és különlegessé teszi, hogy az alapbeállításai nem változtak szemernyit sem, pedig eszméletlenül népszerű lett. A The Drop után lakott a Corsica Studiosban, a Bloc raktárépületében, a Phonoxban Brixtonban, Glasgow-ban a The Berkeley Suite-ben, rendszeresen vendégeskedett Leedsben, Belfastban, de megjárta Todmordenben a The Golden Lion mágikus-szürreális pubját, az Electric Elephant (a későbbi Love International) tengerpartját Horvátországban, és lényegében saját fesztivált kapott Carcassonne-ban egy dél-franciaországi középkori várban. Utóbbi kivételes esemény, és nemrég láttam egy olyan érzékletes, a tavalyi felvonás alatt felvett alig fél órás, hihetetlenül hangulatos felvételt róla a Facebookon a híres olasz promóter, ex-Bear Funk producer Arturo Capone oldalán, hogy muszáj pár mondatban összefoglalni:
Az említett várban, egy 2013 óta futó diverz, elektronikus zenei és egyéb társművészeti, jellemzően irodalmi agendával működő rendezvényen járunk; fontos tudni, hogy az első évben ez még Andrew Weatherall Weekender (!) néven futott, de az érintett javaslatára a hely történelmi hátterére reflektáló Covenanza-ra váltott és fut napjainkig, leginkább a katartikus jelzőt bezsebelve, tökéletes összhangban Weatherall víziójával, aki haláláig kurátorként navigálta az eseménysorozatot. Lényegében ma ennek a fantáziának és úgy általában a néhai DJ megünneplésére a világ minden tájáról Weatherall-fanok zarándokolnak ebbe a középkori városba, amely egykor a kathar eretnekség otthona volt, hogy a zeneipar legszélén egyfajta gnosztikus rituáléban egyesüljenek; legalábbis Lord Sabre szerette ezzel a fogalommal körülírni a partik transzcendens jellegét, ami nem azt jelentette, hogy elvesztette volna a realitásérzékét, de tartotta, hogy végső soron a füst, a fények és a zene az istenit sejtetik minden acid diszkó mögött; a videón a fesztivált záró partiból kapunk részleteket, a pultban Sean Johnston és Vladimir Ivkovic. Utóbbi a belgrádi születésű, önmagát lassan saját kategóriává kinövő szelektor géniusz, akinek ugyan a szakálla is adhat okot az asszociációra, de munkásságából régóta süt, hogy a sok tekintetben közös szellemiség helyezi egy lapra Weatherall-lal és Seannal; zanzásítva láthatjuk, ahogy a totálisan feloldódott emberekkel színültig töltött várudvar együtt lüktet bőven 100 BPM alatt is; tökéletes szinergia, kétségtelen, hogy az utazás most is Weatherall térképe és iránytűje szerint zajlik, szemmel láthatóan mindenki boldogságára.

Ezek után nem csoda, hogy sokak számára az eltelt öt év egyik legfontosabb állomása a friss válogatás. Azért is, mert a folytatás közvetlenül Andy halála után Johnston számára egyáltalán nem volt egyértelmű, de a körülöttük letáborozott közösség egyöntetű kívánsága és megerősítése végül kellő meggyőző erővel bírt. Amiben az a nagyon szép, hogy messze nem egy homogén társaság ez. Ott vannak az ős arcok, akik Weatherallt követték az acid korszak óta, mellettük a fesztiválszerepléseik nyomán csatlakozó újgenerációs raverek, zeneileg is sokszor nagyon eltérő preferenciákkal. Ugyanakkor elismerte, hogy a tépelődését nagyban segített lezárni az is, hogy Weatherall terminológiájával élve, beindult nála a "vampiric process". A.W. önironikusan azt a folyamatot hívta így, amikor a dj a közönség eufóriáján keresztül képes újra felidézni és magába szívni annak az elemi örömnek az ízét, amit egy-egy zene első (és időnként az újra-) felfedezésekor érez a legteljesebb formájában, és a számára semmihez sem hasonlítható érzés utáni sóvárgás végül a pultba tereli minden nehézség ellenére.

Johnston szándéka a válogatással elsősorban az volt, hogy egy friss fül is be tudja lőni az A Love From Outer Space tizenöt év alatt kimunkált hangzását, miközben a sorozat jövőjéről is mondjon valamit. A leválogatás végül 50-60 dalból indult, köztük számtalan Weatherall kedvenc, Johnston favoritok, kincsek, titkos fegyverek. Némelyik, miközben igazi ALFOS-klasszikussá nemesedett, soha, sehol nem jelent meg. Abszolút exkluzív trackek, amelyek előtt a Shazam is kapitulál. Már a nyitó darab, a balearic kedvenc Blow Monkeys dalának Neville Watson-féle rekonstrukciója is az a pult alóli áru, ami miatt a CDJ kijelzőjébe fotózás is bocsánatos bűnnek és nem oltári parasztságnak számít. Az olasz Brioski régóta nagy favoritja volt a duónak, ‘Call 626’ című, finálét érő leolvadásának ez a premierje, ahogy a ‘Feel Like A Lazer Beam’ szkafanderes taposásnak is, amit a Paranoid London felét rejtő Popular Tyrem jegyez és hosszú ideje nincs nélküle ALFOS. Hasonlóan a Cisco Cisco szerzeményre készült Jay Shepheard remixhez, amely Johnston egyik kedvenc találataként került be a rosterbe. A lengyel kozmikus dubby don Das Komplex egy sajátot és egy remixet dobott a közösbe, ahogy a skót Invisible Inc kiadót is ketten képviselik. Az egyik közülük a magyar Bal5000, akinek a legjobb zenéje került elő pár év rejtőzködés után egy parádés EP-ről. Weatherallnak a Hot Creation palettáját egyfajta zárványként színesítő Phil Kieran-átirata sok Discogs wishlist örök darabjának tűnt eszelős árával, ami most ott van a vinyl verzión is. Szembe kellett nézni azzal a korláttal is, hogy míg egy rendes ALFOS megmozdulás 6-8 órás menetidővel számol, itt a CD verzió hetvennégy perce alatt kell teljesíteni ugyanazt a távot, átlagosan körülbelül nyolc perces zenékkel. Sean Johnston nem egy elveszett ember, már a prológust alakító Blue Monkeys számmal úgy beránt a tánctérre, hogy fel sem tűnik elsőre, hogy már az első negyedórában pár egészen radikális váltáshoz asszisztálunk. Nagy pozitívuma a lemeznek, hogy még sincs az az érzésünk, hogy átrohanunk egy sor zsáneren, pedig jönnek szembe krautos, kozmikus, dubos diszkók, zakatoló morci chugok és lassított felvételen vágtató savas-progis house-ok. A végig hipnotikus, hol világosba, hol sötétbe forduló atmoszféra és az átütő melankólia mentén Johnston szépen egymásra vasalja szinte az összes fontos ALFOS inspirációt. A szabásminta trükkös, még ha messze nincs is benne annyi cikkcakk, mint a Weatherall-összesben. Igaz, az összeállításnak egyáltalán nem is volt célja magára ölteni a képtelenül izgalmas és combos “body of work”-öt. Amit vállal: definiálni az a A Love From Outer Space sorozat esszenciáját,  és megmutatni azt a múltidézés és jövőbe tekintés közötti egyensúlyozást, ami mindig is célja és a legnagyobb erőssége volt a sorozatnak. Ezt maximálisan hozza is, és amikor a sajátos textúrában megérezzük, kitapogatjuk Weatherall simításait is, kedvünk lenne megölelni Johnstont.

Jelen cikk az EM GUIDE projekt keretein belül jött létre. Az EM GUIDE célkitűzése az európai független zenei magazinok támogatása, és underground zenei színterek erősítése. A projektről bővebben az emgui.de oldalon olvashattok.

Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.