Marcona, magabiztos tekintet néz vissza ránk a Farbwechsel kiadó legújabb anyagának borítójáról. Az itt-ott elejtett információdarabkákból talán összerakható, kit ábrázol a kép, de ez tulajdonképpen nem is lényeges – és habár a tekintélyt parancsoló arcszőr, aviátor szemüveg és a fekete-fehér mellkasszőr érzékelteti az elszántságot és a profizmust, ugyanakkor előrevetíti, hogy a korábbi arculatot meghatározó élénk színek bizony egy pár árnyalattal besötétültek. “Dark, gloomy stories of the beloved SH-101 synths (…) and raw feelings of a soulful drum machine.” – áll a kiadvány fülszövegében, amivel csak egyetérteni lehet.

Damn Bwoy – A kezdő, címadó szám, amelyben újra hallhatjuk a buggyogó analóg lowpassfilterrel megküldött sejtelmes tónusokat. Újra, mivel a hét és fél perces szám klipje már 2015 őszén kijött, felvonultatva a Farbwechsel család több tagját és barátait. A derűs hangulat megjelenik a Koleszár-Szombat által megálmodott szappanoperában is – bukolika, virágszirmok és szintik, amelyekkel mindenki csinálni szeretne valamit.

José Yero Changed-up The Drop Plan On Us – Az album egy még fülledtebb irányt vesz, a témák még nyújtottabbak, a synth-pad-et moduláló lfo még krézibb. Végtelen reverbbel és a távolban kopogó kolompokkal robog ez a szám, a három hangjegyből álló főtémát pedig még a hetedik perc végére sem unjuk meg.

Walker Shivers, Cold – Itt már egyértelműen arcunkba csap a hideg, és az első pár hallásra out-of-sync főtéma. A track kiváló egyensúlyérzékkel billeg a szintik által gerjesztett baljós, hideglelős hangulat, és a korai Roland dobgépekre jellemző kajla kis tamok, kongák és cowbellek között.

Tokyo Business – Azt szeretem a tonalitással megáldott ritmusszekcióban, hogy a legkülönfélébb regiszterekben tud dominálni, felbukkani és tagolni. A bassline-nal karöltve az első 2 perc az alapok lefektetésével történik, az ezt követő melódia és annak variánsai pedig valóban megidéznek (skálahasználatukkal?) valamit a felkelő nap országának háza tájékáról.

Smack Me II – A négynegyed kibillentését mindig üdítő hallani, pláne, ha azt egy treki legelején csapják az ember arcába. A visszhangosított hihat és clap mintha egy hajókamra egyik gépterméből törne fel, miközben a billegés természetesen nem hagy alább egy pillanatra sem – a ziláltságot pedig csak fokozza a sistergő és be-betörö szinti-villámcsapás-sorozat. Az egyik legizgalmasabb textúra van itt az albumon, tengeribetegeknek nem ajánlott.

Enneknincs – címe, gondolhatnánk, melyről nem tud nem eszembe jutni mindaz az elmúlt idő, ami ezt az albumot megelőzte. Az urak saját bevallásuk szerint “egyszerűen csak görgették maguk előtt a kiadványkészítést, gyűltek a felvételek, de valahogy sosem hallgatták vissza azokat” (x). Adja magát tehát az asszociáció, hogy zárásnak, lekerekítésnek valóban azt a megfoghatatlanabb, verbálisan kifejezhetetlenebb trekit rakják, amely megragadja mindazon produceri és menedzsmenti munka nehézségeit, amelyek egy album rendberakásához és kiadásához szükségesek. A zárótétel egy stabil kalapálással, csikágói és detroiti hagyományokba illeszkedően elhelyezett ritmushangokkal és kellően komor, egyben atmoszférikus melódiákkal operál.

A SILF ezúttal kevésbé harsány, élénk – gondoljunk az olyan lüktetésekre és számcímekre az előző anyagról, mint a Shadows On White Limestone Monuments, vagy például az A naked woman presenting her rear to a muscled biker – de ez egyáltalán nem áll rosszul nekik. A Damn Bwoy címadó darabjával egyrészt felmutatja, mind könnyedebb hangjaival, mind pedig vizuálisan a felhőtlen, giccsbe hajló felszínt, mely aztán egy hidegebb, távolibb klubzenei környezetbe merül alá, valóban kifejezve a srácok és a hangszerek érzelmesebb, érzékibb oldalát.