Megjelenés: 2016. szeptember 30.

Kiadó: Visage Musique

 

Montréalnál kevés jobb hely van most zeneileg. Xarah Dion lemeze az analóg gépek és az emberi természet testmelegétől lüktet.

Kicsit kibontva egy korábban felütött témát: a montréáli elektronikus zenében nagyon izgalmas dolgok történnek az elmúlt években, vagy éppen egy csomó minden most érik be, és éri el a városon kívül élők ingerküszöbét, megint – nézőpont kérdése. Személyes szűrő alapján: Essaie Pas, Marie Davidson, Jesse Osborne-Lanthier, Bernardino Femminielli, Johnny Couteau, Kara-Lis Coverdale, Jef Barbara, Pelada, Automelodi, Low Factor, Jerusalem In My Heart stb. – nem bontom ki egyenként, hogy ne veszítsem el a fókuszt, 400 szavam van.

A posztwave kultúrára szűkítve: valami hasonló kreatív megújulás érezhető Montréalban, mint ami 5-10 éve a Wierd klubbulik környékén érződött New Yorkban. Az mindenesetre elég látványos, hogy a szóban forgó kultúra legfontosabb (a szó a “leghájpoltabb”, a
“legjobb” és a “legizgalmasabb” mozgásban lévő, kiegyensúlyozatlan hibridje) lemezeinek igen nagy százalékát Montréalban csinálták idén, és ez egyrészt heterogén, másrészt markánsan felismerhető hangzást is jelent.

És ilyen fontos, de elsősorban nagyon jó lemez Xarah Dioné is.

Dion második nagylemeze, a Fugitive szeptember végén jelent meg, és szépen bontja ki, illetve alakítja autonóm formává a Diont ért különféle hatásokat. Az egyik elég egyértelmű hatás ugye a Xeno & Oaklander. A másik, ami sokaknak eszébe juthat például egy korábbi száma, a Sillage et Caprice alapján, az Marie Davidson filmes és spoken word-ös klubwave világa.

Némileg árnyalja a képet, hogy Davidosnnak és Dionnak volt évekkel ezelőtt egy közös pszichrock duója (Les Momies de Palerme), illetve további érdekesség, hogy mindketten tagjai voltak a nemrég a Dwarfs of East Agouzával nálunk is fellépő, szintén montréali Sam Shalabi által vezetett Land of Kush nagyzenekarnak – mindkettő Constellation-közeli.

És a kilenc számból álló Fugitive analóg szintis dalait, éteri textúráit, feszes tempóit épp Xarah Dion muzikalitása és rafinált harmóniái, valamint organikusan rétegzett világa teszi különlegessé. Az első két szám még Sean McBride és Liz Wendelbo munkásságának tanulmányozása és (egyébként nagyszerű) újraformálása, a lemez ezek után kezdődik el és nyeri el saját formáját igazán: a Dysphorie és a Dérive két iszonyú erős klubhimnusz, utóbbi ráadásul egy markáns eurogótikus ízt is hoz a képletbe (szinte olyan, mintha egy Argento-film végefőcímének lenne az átirata), amit aztán a lemez második felének bukolikus pillanatai, csilingelően lappangó hangzatai, szintipopos lüktetése és Dion dalszerzői vénája árnyalnak tovább és tesznek teljessé. A hangzás gyönyörű dinamikáját az emberi természet és a gépek testmelege, az analóg nyers és elegáns kölcsönhatása adja.

A lemezt ennek a cikknek a végén lehet meghallgatni. Xarah Dion november 8-án egyébként fellép Budapesten.