Idén lett 13 éves a skandináv kísérleti elektronika egyik legjelentősebb kiadója, a Posh Isolation. Ez már önmagában nagyszerű teljesítmény és szép kor egy kiadó életében, a Posh Isolation esetében pedig felsorolni is nehéz lenne, hogy mi mindennel töltötték meg az elmúlt több mint egy évtizedet. Azért megpróbálom: 200-nál is több fizikai megjelenés, számtalan kisebb digitális anyag, rezidenciák a londoni NTS-en és a berlini, 2019-ben megboldogult, Berlin Community Radion, illetve rögtönzött bulik, közös zenélések jellemezték ezeket az éveket, miközben persze a koppenhágai művészeti színtér egyik fontos szereplői is lettek. A megjelenéseket és fellépéseket átlapozva öröm látni, hogyan kollaborálnak keresztbe-kasul a művészek, teret adva a kreatív elképzelések számtalan kifejeződésének – a kiadói katalógust elnézve így aztán habár számtalan projektnévvel találkozhatunk, ezek sokszor egy, vagy kettő-három zenész különböző alteregói, együttállásainak különféle munkacímei, áthallásai (ld. Croatian Amor, Damien Dubrovnik, Lust For Youth). Az elmúlt 1-2 évben kicsit kevésbé figyeltem a Posh Isolation-re, de mivel több albumot szerettem tőlük, és mindig kedves emlékként maradt meg egy-egy hozzájuk kötődő buli (mint pl. a 2017-es Knife Fest), ezért amikor M. az egyik UH Fest-es koncert előtt bedobta, hogy nézzünk el Dániába a szülinapi, 2-3 napos eseménysorozatukra, nem volt kérdés, hogy ezzel az ötlettel csak egyetérteni tudok.

Szerdán a kiadói pop-up store megnyitója volt (ekkor még Pesten voltam), csütörtökön pedig egy esti géppel mentem, ami még késett is, így az aznapi esemény 4 fellépőjéből csak sajnos az utolsót láttam, abból is csak 15 percet. Érdemi beszámolót így arról a napról nem tudok adni, pedig a helyszínnek választott Nicolai Wallner galéria egy elég impozáns térnek tűnt: egy tekintélyes belmagasságú épület vörös fényekkel beborítva, hibátlan akusztikával, kellően távol a nyüzsgő belvárostól. Egyetlen negatívumként talán csak a (horizontális) tér csekély méretét tudnám felhozni: egy galéria értelemszerűen kevéssé alkalmas arra, hogy egy Posh Isolation-höz hasonló méretű, nemzetközieg is elismert kiadó nagyszabású, kétnapos eseményének egyik helyszíne legyen. Ennél fogva elkerülhetetlen volt a helyszínre megérkezve a sorban állás, hidegben ácsorgás, majd a galériába bejutva a többi emberhez passzírozódás. Későn érkezőként én mondjuk könnyen beslisszantam – személyesen Christian Staadsgard aka. Vanity Productions, az egyik alapító tartotta nekem az ajtót, miközben a szája elé tartva a mutatóujját közölte velem, hogy ‘ssshhhh!’ – de mint később megtudtam, mások nem voltak ilyen szerencsések.

Másnap bevásároltunk a pop-up store-ban, megvacsoráztunk, majd mivel M.-nek még voltak egyéb teendői, ezért egyedül indultam el a Mayhem felé. A Mayhem pesti szemmel olyan mint a Kripta: megérkezel valami sötét utcába, átmész egy nagy kapun, bolyongasz pár ház között, majd jó esetben találsz egy kriptaszökevényt, aki eligazít, hogy a tucatnyi különböző raktárépület közül melyik az, amelyiket keresed. Én egy gyanútlan, a biciklijét éppen lakatoló, magas dánt szólítottam le, akivel aztán később egész jót beszélgettem. Megtudtam, hogy szintén zenész, hogy a kiadó igazából egy nagy baráti közösség és hogy maguk közt mindenki csak úgy hivatkozik a labelre, hogy a Posh.

Este fél kilenckor neki is kezdett az első zenekar, a Vanessa Amara. Lemezen nekem a Manos és Leopards volt meg, vagyis a finomabb, zongoraloopokat előtérbe helyező, gyengéd drone-okkal operáló világ, ilyesmire számítva pedig jelentős arconcsapás volt a harsány orgonákkal, szétpitchelt vokálokkal és szétszabdalt sample-ökkel dolgozó, sokszor a magasztosság határát feszegető zenéjük. Ha rendes újságíróként felkészültem volna az idei szeptemberi anyagukból, akkor kevésbé ért volna meglepetésként amit csináltak: a szolid sercegések és búgó, mély hangok helyett a teatralitást és gigantikusságot hirdető, az estet abszolút berobbantó szettel jöttek (ld. I need you), ahol a kórusokat imitáló vokálorkánok teljesen beterítették a teret. Jellemző volt még a The Caretaker-féle fátyolos esztétika: a ködbe vesző énekek, a tompulásba tűnő ballroom ütemek és az elfoszló basszusok. A máshol szanaszét pitchelt vokálok és a rövid, fagmentumokként beúszó-szétmosódó, 1-2 perces számok egyébként a korai Oneohtrix Point Nevert és a vaporwave hőskorát juttatták eszembe, kiragadott jellegükkel pedig mintha azt mondták volna: a nightcore-nak is van lelke.

Őt követte Croatian Amor aka. Loke Rahbek, aki a fentebb említett Staadsgard mellett a másik alapítója a Posh-nak, egyúttal pedig meghatározó kurátora és alkotója több projektnek. Ha Rahbek-re gondolok, akkor vagy a Damien Dubrovnikban üvöltő, fehér ingben a torkába mikrofont ledugó energikus performer jut eszembe; vagy pedig a kiemelkedő Love Means Taking Action és Isa albumok fojtott, levegőtlen, ködbe és párába vesző, költeményekként felnyíló ambientje, amelyet Croatian Amor néven adott ki. Mint az pénteken kiderült, ez azért van, mert tényleg nem hallgattam az ezen a néven kiadott utolsó két albumát, amelyeken már jóval inkább hangsúlyossá váltak a ritmikus, hagyományosabb elektronikus tánczenei betétek, legyen szó akár ámen-brékekről, akár trance-es négynegyedelésekről. Croatian Amor szettje (amire már M. is megérkezett) ennek megfelelően valóban szólt inkább a Remember Rainbow Bridge-t is domináló house-os, bulis attitűdről, amelyben csak néha kaptak helyet a korábbi anyagokat jellemző ambientes, spoken word-ös megnyugvások. Voltak azért ritmustalan hangfolyamok, sistergő, filterezett fehérzajok rengeteg füstgéppel; de a feszült, bizarr hangnem helyett ezúttal inkább voltak békés, konszonáns és optimista akkordnyalábok, többször gond nélkül átúsztatva happy-hardcore csapatásokba. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy “régen minden jobb volt”: abszolút lekötött, és bevallom, megtáncoltatott Croatian Amor szettje, végtére is tényleg egy buliszituációban voltam, de én egy kicsit hiányoltam azt a fajta sötétséget, koszt és fennkölt, réveteg vibe-ot, mint ami pl. az Octopus Web-en megszólal.

Scandinavian Star és oqbqbo szettje felfokozottságban ott folytatta, ahol Croatian Amor abbahagyta. Kettejük zenei kifejeződése együtt, illetve külön-külön is mindig egészen széles spektrumon mozgott, kezdve a visszafogott, kontemplatív hangoktól az egészen sodró, jungle-ös epizódokig. A Posh szülinapi estjére hozott szettjük egyértelműen ez utóbbi világból merített, azon belül is az idei júniusi, inkább a korai 2000-es évek hangulatát idéző Dandelions / Sleep Lines EP-re: dinamikus és izgalmas techno, eggyel kevesebb improvizálással, és kettővel több trance-es kiállással, mint vártam.

H2OP & Mini Esco dj set: itt pont nem figyeltem.

Copenhagen Dance Alliance (LFY / FH): pusztán a név alapján teljesen tanácstalan lennék, hogy ez kiket takar, ilyen néven ugyanis nem létezik se a kiadó roszterében, de szerintem máshol sem nagyon előadó, vagy bármilyen performer csapat. A kulcs a zárójeles rész mozaikszavainak feloldásában rejlik, a dj pult mögött tehát a Lust For Youth zenekar, és a First Hate melankolikus popduó tagjai fordultak meg, hogy levezényeljék az este zárószettjét. Ez a rész már abszolút a felhőtlen ugrálásról szólt, a legmegmosolyogtatóbb, egyúttal legfülbemászóbb 90-es évekbeli eurodance és light-rave slágerekkel, olyan gyöngyszemekkel mint pl. ez is. Ezen a ponton már nem lepődtem meg semmin, ellenben remekül elmerültem a nosztalgiamámorban: én is voltam már Alpárén, raktam már számokat random házibulis youtube-diszkóban, szóval részemről teljesen oké, ha egy szülinapos este (=hajnal) végül ilyen irányba kanyarodik.

Összességében jó trip volt, azt hiszem sikerült kimeríteni a zeneturizmus fogalmát. Nekem igazából volt egy olyan előzetes elképzelésem erről az eseményről, hogy valamelyest képet kaphatok a label jelenlegi helyzetéről, a művészek által képviselt kurrens zenei irányokról (quo vadis Posh). Hogy ez mennyire sikerült, arra nehéz válaszolni: egy péntek esti szituációban természetes, hogy a táncosabb énjüket veszik elő a zenészek, ahol ők is és a közönség is szívesebben törekszenek a konvencionálisabb, bulisabb zenei formákra. Mondanám, hogy ezáltal lehet, hogy egy torz képet kaptam a Posh jelenlegi világáról, viszont mégiscsak lehet valami abban, hogy jön vissza a stabilabb lüktetésű, trance-ből inspirálódó vonal. Az emített Croatian Amor és Scandinavian Star & oqbqbo előadók mindegyikének jött ki anyaga idén, és mindegyiken valóban szerepelnek olyan múltra referáló tánczenei elemek, amelyek korábban, mondjuk 2020 előtt még nem voltak jellemzők (a Posh-nál legalábbis). Mindenesetre tény, hogy a csütörtöki napon amikor utolsóként beestem az említett vörösbe borult galériába, akkor viszont mindenki visszatartott lélegzettel figyelte, ahogy CTM és Dawda Jobarteh csellón és egy ‘kora’ nevű, 21 húros hangszeren játszott egymással összecsengő, finoman rezonáló kamarazenét.

A sejtésem tehát az, hogy az átesett lónak csak a túlsó oldalát láttam. Jövőre megnézem az innensőt is.