“Ez sittes zene (…) Hogy még véletlenül se kezdjenek el gondolkodni, hogy megfeledkezzenek a valódi börtönökről (…) A hipnotikus ritmus, amitől elhülyülsz, a szabadság illúziója (…)” – az Ema című film (2019) szerintem zenitje, egy mániákus monológ, ahol Bernal elmagyarázza, hogy szerinte mi a reggaeton (és nem áll meg az idézettnél).
Az Ema arról szól, hogy a főszereplő, kortól és nemtől függetlenül mindenkit elcsábít, hogy különböző ösztöneit kielégítse. Valószínűleg nem. A filmet nehéz/hosszú/felesleges leírni (androgün lét, bohémélet, chilei társadalom, gyerekvállalás, konvenciók, tánc, zene, thrill, démonok), a trailer se segít túl sokat, annyi látszik, hogy a film egy vizuálisan kimaxolt munka.
A filmzenéről keveset tudni, a credit Nicolas Jaaré, és például egy Stéphanie Janaina nevű művész is közreműködött benne (akiről lehet tudni, hogy kollabozgat Jaarral). Az egész score kiadva nem lett, bizonyos részletek YouTube és egyéb linkek formájában elérhetők (például az epik DESTINO – E$tado Unido című fődal). Különben pedig ott a film, amit a Cinego-n meg lehet nézni.
