‘A new kind of joy’ – Az UH fesztivál megszakításokkal ugyan, de immáron 20 éve hirdeti a zenei komfortzónából való kilépést és az új zenék felfedezéséből fakadó örömöt, különböző marginális zenei műfajok és előadók bemutatásával. Az éves programot böngészve talán még a legnagyobb zene geek-ek is az ismeretlenbe váltanak csupán jegyet/bérletet a hagyományosan októberben megtartott egy hét alatt. Ennek megfelelően alapvető tézissé vált, hogy a közönség nagy része nem feltétlenül az előadók miatt vesz részt a fesztiválon, hanem magáért az UH Fest (érzés) miatt. Mert úgyis találsz majd valamit, ami meglep, ami megszólít. Miközben vannak jobban csengő nevek, klasszikus értelemben vett ‘headliner’ nincs a fesztivál fellépői között, és ez idén sem volt ez másképp: talán nem lövök mellé, ha feltételezem, hogy a közönség előzetesen maximum pár névről hallott a 35 előadóból. Én legalábbis biztosan. Ebben a szellemben íródnak ezek a sorok, ez a személyes beszámoló, egyetlen fellépőt sem kiemelve, hanem a fesztiválra magára, mint élményre reflektálva.
Adva van tehát egy egyhetes zenei fesztivál, melynek a programját a felvázolt missziós cél mentén építik a szervezők, akik mintegy 200 lehetséges névből válogatták idén is. Mégis, a fesztivál előrehaladtával egyre hangosodott bennem a kérdés: miért pont ezek a nevek kerültek kiválasztásra? A (külföldi) fellépők nagy része ugyanis pont ugyanazt hozta, mint a tavalyi, vagy tavalyelőtti válogatás: a kísérleti zenét, mint műfajt. (Jobb híján nevezzük most így azt az eredetileg heterogén, műfaji besorolásoktól mentes zenei irányzatot, amely mára kezd néhány bevált struktúra mentén homogenizálódni.) A műfajosodás természetesen egy nemzetközi trend, de néha azt éreztem, hogy idén mintha a fesztivál is elfogadta volna ezt, igazi kockázatot nem vállalva a program összeállításával. Ennek a jelenségnek a feloldására, egy fesztivál frissességének megőrzésére, más, hasonló fesztiválok esetében láthatunk megoldási javaslatokat, illetve, törekvést; tematikus napok, meghívott kurátorok, audiovizuális előadások vagy helyszínspecifikus programok formájában.
És itt kell megemlítenem, hogy az évek során térben is fokozatosan szűkülni kényszerült az UH: elmaradtak a színház-, múzeum-termek, alternatív helyszínek és tavaly óta már szinte kizárólag csak bejáratott klubokban kerül megrendezésre a fesztivál. Ez egyrészről érthető, hiszen sok kötöttség mentén kell haladniuk a szervezőknek, másrészről azonban határozottan hiányzik az új helyszínek bevonása, amivel nem csak a közönség, de maga a fesztivál is ki tudna lépni a lassan azért csak-csak kialakuló (komfort)zónájából. Egyedül a Francia Intézet maradt meg a régi idők alternatív helyszíneiből, és talán épp emiatt is tud igazán emlékezetes eseményeknek otthont adni.
Visszatérve a zenei programokhoz, bennem sok kérdés merült fel az előadó és a közönség kapcsolatáról, miközben a koncerteket hallgattam. Vagy igyekeztem hallgatni. Nem gondolom, hogy a kísérleti zenének a szórakoztatás lenne a legfőbb célja, de azt sem, hogy emiatt öncélúvá kellene válnia. Igazán rossz zenei produkciót sosem látunk az UH-n, ellenben kiemelkedőt, emlékezeteset néha igen. Ami önmagában is már nagy dolog. Viszont ami a spektrum két széle között van (értsd: közepes), abból idén nekem sok volt. De lehet már tavaly is. Mondom ezt úgy, hogy még mindig meglepődöm magamon, hogy még mindig mennyire meglepődöm azon, hogy más embereknek teljesen más élményt tud nyújtani ugyanaz a koncert. Én mindenesetre gyakran hiányoltam azt az őszinte, örömteli kísérletezést, ami képes játékba vinni, vagy egyáltalán csak játékba hívni, a hallgatóságot is.
A külföldi újdonságok mellett a fesztivál mindig nagy hangsúlyt helyez magyar művészek premiereztetésére is. Ebbéli igyekezetében érezni lehet, hogy ez mekkora kihívást is jelent, azon egyszerű okból fakadóan, hogy kicsi a “színtér”. A korábbi években már megszokhattuk az UH által kurált hazai kollaborációkat, amit tavaly óta egy nemzetközi rezidenciaprogrammal támogattak meg, melyek során magyar és külföldi fellépők kapnak lehetőséget arra, hogy egy hétig közösen dolgozzanak, majd bemutassák a munkájukat. Idén is láthattunk, hallhattunk ilyeneket a fesztiválon, valamint néhány olyan ismert és eddig ismeretlen nevet is, akik magyar előadóként nem a hazai közegből jöttek, vagy éppen új arcukat mutatták meg. Mondhatjuk, hogy az UH jól oldotta meg ezt a saját maga által kitűzött feladatot, de úgy érzem, hogy az eddig valamiért figyelmen kívül hagyott hazai zenei körök felé történő nyitással színesebbé lehetne tenni ezt az aspektusát is a programnak.
Ezek után talán meglepő, ha azt mondom: az UH egy csoda.
Mert ezeket a napokat átszövi valami megfoghatatlan, ami mellett ezek az észrevételek egész egyszerűen elcsendesülnek. Mert az UH nagyon tud valamit azáltal, hogy ennyi embert összehoz, és hogy képes gyakorlatilag ismeretlen előadók koncertjeit megtölteni figyelő közönséggel. A fesztivál egy hete alatt Budapesten megforduló fellépőket zeneszerető önkéntesek – nem ritkán hazai kiadók, koncertszervezők és zenészek – hozzák-viszik a városban, munka mellett, hogy esténként majd együtt, hallgatóként vegyenek részt a programokon. A szervezőkről nem mondanánk meg, hogy nem csupán lelkes bérletesként vannak-e jelen, ahogyan a közönségről sem mondanánk meg, hogy kik léptek már fel korábbi években, vagy éppen kik fognak majd fellépni. Elmosódnak egy picit a határok, hogy megjelenjen valami más, amit akár evidensnek is tekinthetünk, pedig nem az. Én több éve járok bérlettel az UH-ra, tettem ezt legfőképpen a fellépők miatt, de jövőre már én sem csak miattuk fogok menni. Mert egyszerű magyar mondatként leírva az csak egy közhely, hogy az UH közösséget és értéket teremt; de megtapasztalva, ez ‘a new kind of joy’.
Cover: @cerulean.frames