Helyszín

Különösebb előismeret és utánanézés nélkül indultam neki az idei Le Guess Who? (LGW) fesztnek, azaz mindössze három-négy számomra meghatározó név volt a fejemben, akiket mindenképp meg akartam nézni, de a többi itt töltött órámat a véletlenre és az ad-hoc döntésekre, ajánlásokra bíztam. A 2021-es beszámolónkban Varju Tóth Balázs nem viccelt, amikor a főhelyszínt képző Tivoli-Vredenburg épületét a “MüPa enteriőrjét idéző, plázákra hajazó kortárszenei központ”-ként írta le. Egy olyan hatalmas, 5-6 szintes épületről beszélünk, ami lényegében egy avantpop / elektronika / fesztiválzenei élményközpont legalább három mozgólépcsővel, ahol az egyik terem olyan mint a Bartók Béla hangversenyterem, egy másik olyan mint a Trafó nagyterme, és így tovább. Profi hangrendszer és szigetelés minden esetben, a legtöbb helyen pedig balkonnal és ülőhelyekkel van biztosítva az élmény.

Egészen zavarbaejtő volt egy ilyen komplexumban mozogni, ami egyébként végig tele volt emberekkel (ha jól tudom a fesztivál kezdete előtt egy hónappal már elkelt minden bérlet), és számtalan zeg-zug és folyosó kötötte össze egymással a termeket és lounge-okat, bárokat és lépcsőket. Az esély, hogy találkozni tudjak az ismerőseimmel, a minimumon volt; miközben a kafkai labirintus és sürgetettség érzés pedig, hol máshol: a maximumon. És ez még csak 1 épület volt a további 7 mellett, amelyek szétszórva voltak a város több pontján, szóval inkább térjünk rá a zenékre.

Highlights

Azon túl, hogy egyetlen ember számára lényegében befogadhatatlan a LGW egésze, annak 4 napjával, 15 helyszínével, és egymással párhuzamosan futó koncertjeivel, számtalan pozitív élményt adott a feszt. Ezek közül időrendben a péntek esti Kali Malone koncert volt az első, aki Stephen O’Malley (SunnO))) ) és Lucy Railton közreműködésével adta elő a “Does Spring Hide Its Joy” albumának színpadra tervezett verzióját. Azért nem az egészet, mert az album 5 órás hossza egészen biztosan meghaladta volna a közönség tűrőképességét, így az előadás mindössze szűk 2 órásra volt vizionálva, de a hatás így is teljesen átjött. Ha van slow cinema (márpedig van), akkor ez slow music, a drone és minimalista, doom ambientnek egy olyan keveréke, amiben leheletvékonyan változnak a kitartott hangok (gitár, cselló és elektronika) különböző frekvenciái, felharmonikusai. Talán nem túlzok, ha nagyságában és súlyosságában a hasonló terjedelmű “Disintegration Loops”-hoz (William Basinski) hasonlítom a “Does Spring Hide Its Joy”-t: monumentális, figyelmet és fókuszt igénylő, egyúttal végtelenül finoman komponált munka, ami az utrechti nemzeti színház nagytermében egy egészen különleges élményt tudott nyújtani.

Ez után nem sokkal következett, szerencsére ugyanitt Alessandro Cortini koncertje. A setupja fő elemeit kettő Make Noise 0-CTRL szekvenszer, és szintén kettő Make Noise Strega szinti alkotta, mely utóbbinak egyébként Cortini társ-designere is volt. A szett gerincét néhány előre megírt struktúra képezte, de ezen túl teljességgel improvizált előadást adott Cortini, ahogyan azt teszi mostanában ezekkel az eszközökkel. Ahogyan a linkelt videóban fogalmaz:

“adott a nyelv, adott annak eszköztára és szókészlete; de a kifejezésmód és a végeredmény minden fellépés alkalmával más és más. A cél, hogy minden este valami különlegeset és egyedit alkossak magamnak, ezzel együtt pedig természetesen a közönségnek is.”

Cortini szettje Malone-éhoz hasonlóan lassú és minimalista volt, ám dallamosabb és kicsit kommerszebb is. Az apránként mozgó építkezések magával tudtak ragadni, ám Cortini nem tartotta magát semmilyen redukcióhoz, és könnyen belement eksztatikusabb, grandiózusabb kimenetelekbe, amelyek engem azok szinte tökéletesre kimunkált összhangzataiban kicsit untattak igazából. Ezzel együtt is, talán az egyik legjobb produkciónak mondanám az LGW idei felhozatalából.

A fent említett sort a “top 3 finom elektronika” kategóriában Caterina Barbieri és a Space Africa együttállása folytatta, és végzett egyúttal a dobogó harmadik helyén szombaton, a Tivoli-Vredenburg nagytermében. Nem csak azért volt meghatározó élmény ez a koncert, mert most láttam először Barbierit nem-modulározni (ellenben énekelni és akusztikus gitározni), hanem mert itt szembesültem talán először, igazán húsbavágóan a zenei újságírás nemcsak relativitásával, de szubjektivitásával is. Alap esetben ugyanis szerintem nem fogott volna meg különösebben a nyugodt, gitár-ének-cdj felállással lehozott előadás, amiben semmi kiugróan merész, vagy bátor dolog nem történt. A Space Africa egyik tagja alapokat mixelt, a másik lassan táncolt, Barbieri pedig egy asztalon ülve Silver Mt. Zion-t idéző retorikával vokalizált. Az élményt viszont befolyásolta, hogy éppen egy számomra nagyon sok érzelmi töltettel bíró városból (Amszterdam) megérkezve estem be éppen a koncertre, feltöltődve egy kedves baráttal töltött napból, beszélgetésből, melyben sorra kerültek egyfelől egyéni tragédiák, globális krízisek; másfelől pedig a személyes, őszinte kapcsolódások, egymás megnevettetései, és az esős Vondelparkban tett séta. Így gyengéden érintett meg a halványan formálódó, és konvencionálisan szép szett amit hallottam, tökéletesen lekövetve az aznapi hangulatomat. Figuratív ambientnek mondanám, ha szabad kitalálnom új műfajmegjelöléseket, vagyis: körülrajzolható, megfogható dallamokkal operáló, és szelíden hullámzó ambient (szemben ugye a klasszikus Eno-i, atmoszférikusabb, absztraktabb ambienttel).

Az eddigi leírásaimból kitűnik, hogy habár számos remek koncertet láttam pénteken-szombaton, valójában mindegyik alapvetően nyugodt, lassan mozgó és fókuszált figyelmet igénylő produkció volt. Lehet, hogy ez egy zenei trend mostanában (az ambient és a deep listening egy újabb hulláma?), mindenesetre én nagyon hiányoltam a fesztiválról a durva, maró, éles váltásokkal és újító sound design-okkal dolgozó, igazán kísérleti és vad előadókat. Zuli és Omar El Sadek szettjére sem terveztem eleinte menni, Zulit ugyanis láttam már 1-2 éve Pesten egy bulin, ami akkor nem fogott meg. A koncertjük előtt viszont lepacsiztam három valenciai sráccal, akik azt a tippet adták, hogy a “λ”-ra keresztelt projektjüket látni kell. Jól tettem, hogy megnéztem: végre hallottam valami sodró erejú, transzgresszív zenét, ahol folyamatosak voltak az ütemtörések, és azt érezhettem hogy kontextusában egységes, de mégis váratlan dolgok történnek. Korai Arca, esetleg Amon Tobin jutott eszembe róla, a szettjüket pedig végül hosszan kitartott, konszonáns akkordokkal zárták. A mellettem ülő férfi, aki úgy nézett ki, mint Harrison Ford (egyébként nagyon sok 50-es, 60-as ember volt a közönségben), és nem találta a leejtett telefonját (felvettem neki), kifelé menet megjegyezte felém, a színpad felé mutatva: “this was really nice!” Csak egyetérteni tudtam.

((Intermezzo: Félelmetesen jó electro szettet rakott szombat éjjel (=vasárnap reggel) 3 és 5 között DJ Stingray 313. Fanatikus elektrósként ott lenni olyan volt, mintha egy képzős élőben látná a Rothko Chapelt, vagy egy introvertált cinephile a Sátántangót.))

Tehát jó volt, jó volt a Zuli és Omar El Sadek szett, de közben érződött rajta a projekt-jelleg, a kitaláltság és a rideg hangvétel, hogy valami nagyon szeriőz munkát szeretnének bemutatni. Ezért volt igazán friss, felemelő és végeredményben számomra a legjobb élmény aya szettje, vasárnap este 7-kor. A csütörtök egyfajta felvezető napja volt a LGW-nak, ahol sok emlékezetes előadást nem láttam, a péntek-szombat erős volt, a vasárnap pedig egyfajta “afterezés” hangulatot adott: tehát habár tisztában voltam aya cuccaival és kifejezetten vártam a bulit, megvolt az a lemondó előfeltételezésem, hogy egy megúszós, szolid szettel letudja majd ezt a vasárnapot. Nem így történt.

Mindegyik nap, mindegyik előadó több órával a kezdése előtt soundcheckelt, hogy aztán a kiírt időpontban percre pontosan megkezdje a koncertjét. Aya 19.10-kor botladozott fel a színpadra, karjában a laptopjával és valami kontrollerekkel – az ekkor már 40 perce várakozó közönség pedig ezt kedves tapssal és üdvrivalgással fogadta. “JAJ FOGJÁTOK MÁR BE!” – mondta erre válaszul aya, majd hozzátette: “jó oké még kell legalább 5 perc hogy összerakjam ezt a sok biszbaszt, addig beszélgessetek tovább, ne is figyeljetek rám”. 10 perccel később szólt, hogy “na szerintem megleszek”, ezt követően pedig minden gyeplőt úgy dobott be a lovak közé, hogy közben végig aktívan interaktált a közönséggel. Hektikus, kaotikus, megakadásokkal és közbeékelésekkel teli mintázatokkal dolgozott, miközben folyamatosan lehúzta 1-1 másodpercekre a zenét, a kezében a mikrofonnal pedig rossz rádiósok módjára belebeszélt a lehúzásokba: kommentált, sztorizott, narrált, vicces one-linereket mondott. Monty Python-i éllel, fanyar humorral parodizált podcastereket, miközben a zene minőségén, annak (szándékos) megakadásainak ellenére egy pillanatig nem esett csorba.

Olyan váltásokkal, és igazán friss elektronikával érkezett aya, amilyet előtte nem hallottam az LGW-n, és féltem, hogy nem is fogok. Ezt pedig megfejelte az a produkció, amivel metává, nyitottá, és önreflektívvé tette az előadást (Triglav idei UH Fesztes szettje hozta még nekem idén ezt az élményt, amikor kiosztott a koncert előtt egy értékelőlapot, amin mindenki bejelölhette, hogy mennyire sikerült jól hozni pl. a robotmadár-hangokat). “Oké a következő szám 155 BPM-es és 15/8-ban van, de úgyse fogjátok tudni leszámolni” – mondta aya, majd egy féktelen sodrású, döngölő ritmikasorozatot kaptunk az arcunkba. “Jó igen, aztán lesz mondjuk egy “emley lights” remix, aztán egy új szám! juj de izgalmas, majd meghalok, na nyomjuk” – tette hozzá 2 perccel később, és nem csalódtunk. Grimaszolt, lépdelt, mintha a hülye járások minisztériumából jött volna; táncolt a pult mögött, táncolt a pult előtt, és táncolt a közönségben. “Caterina Barbieri nem ért ma rá, ezért velem kell most beérnetek!” – kiáltotta, majd berakott valami Fantas-ra emlékeztető, kedvesen arpeggiós, négyszögjeles szintizgetést, ami természetesen jobb volt, mint Barbieri.

“Na jól van most jön a szomorú szám, mindenki komolyodjon meg, ez egy komoly, szomorú szám, zéró fényt szeretnék, egyáltalán semmit” – lemegy a fény – “egy édes kis angyal a világosító, kérnék neki egy tapsot”. A csapongó előadást és a közönség figyelmét olyan szinten sikerült kézben tartania, hogy amikor a szett háromnegyedénél behozta a mindössze két hangból álló szomorú számát, a krézi előzmények ellenére mégis síri csend lett hirtelen, majd megindult az egymástól oktáv különbségben váltakozó, 4-5 perces trekk. Aya az asztalra borult, koncentrált, az említett két hang pedig csak lépdelt fel, le, fel, le – egyre inkább széttorzulva, kiegészítve apró, tompa, pontszerű kísérőhangokkal. A vicces és gyors előzmények ellenére maximálisan elhittem és átéreztem a treki súlyát, ami felidézte azt a gondolatot, miszerint a legnagyobb komikusok sokszor a legnagyobb súllyal és nehézségekkel is szembesülnek az életben (lsd. Robin Williams öngyilkossága, Jim Carrey depressziója).

Összességében tehát ezzel a szettel lett teljes számomra az idei LGW. 21. századi boszorkányság & 10/10-es koncert minden tekintetben, nem ragozom tovább, ha van zenei “látni kell” bakancslistátok, akkor tudjátok, mi a dolgotok.

Lowlights

A legnagyobb kihívás, amivel a fesztivál ideje alatt szembesültem, az a zenei felhozatalnak a mértéke, és a játékban lévő helyszínek befogadási limitációi. Egymást érték a koncertek, így folytonos volt a sürgetettség-érzés, vagyis a LGW-ban kódolva volt, hogy egyszerűen nem lehet mindent megnézni. Nemcsak az egymással párhuzamosan futó koncertek miatt, hanem mint kiderült, sokszor egymást szorosan követő koncerteket sem. Hiába gondoltam tehát 1 órával a Kali Malone koncert előtt, hogy benézek az ugyanabban az épületben lévő Marta Salognira, sorbanállás közben közölték velem, hogy betelt a terem. Mint utólag kiderült, egyébként jobb is, hogy nem jutottam be, mert 45 perccel Kali Malone előtt szintén hatalmas tömeg alakult ki; vagyis, ha Salognira bejutottam volna, akkor Malonera tuti nem. Ez a példa egyébként lehet, hogy extrém, ehhez hasonló másik esettel nem találkoztam, de az tény, hogy a továbbiakban is a kb. 20 perces sorbanállások voltak általánosak.

Mondhatnánk, hogy tulajdonképpen a fent leírt élményen nem kellene csodálkoznom, hiszen ez a fesztiválok sajátossága. El tudom fogadni azt az érvet, hogy egy fesztivál valójában nem is annyira klubkoncertek sorozata, hanem sokkal inkább hasonlít egy expóra, piacra vagy karneválra, vagyis egy olyan tömegrendezvényre, ahol rengeteg minden történik, nyüzsögnek az emberek, az előadásokra pedig mindenki ki-be mászkál. Ez lehet, hogy így van, ebben az esetben viszont 2 dolog jut eszembe:

• Van az a fajta koncert, ami egyáltalán nem fesztivál-kontextusba való: a 2 órás Kali Malone szett 20. percétől már csorogtak ki az emberek, miközben a kint rekedtek igyekeztek az üres helyekre bejutni. Nagy kihívás volt deep listening zenére úgy figyelni, hogy 5 percenként emberek botladoztak ki előttem, vagy próbáltak szabad helyeket találni a színházülések közt.
• Most tudom csak igazán értékelni, hogy az UH Feszten nincsenek egymással párhuzamosan futó koncertek, ez maradjon is így.

Zeneileg: a fent említett 5-6 szuper koncerten túl számtalan másikat tudnék említeni, ami konvencionálisnak, túl stabilnak és biztonságosnak érződött, komfortérzet helyett pedig csak untatott. Tirzah egy szerintem elég basic, szürke mackónadrágban és kapucnispulcsiban cipőbámuló ‘sad girl’ esztétikát hozott (úgy hallottam, hogy albumon jobb); Rachika Nayar gitáron tremolózótt sok visszhangeffekttel és pontosan lekövetett basszusokkal, az egész a Marvel filmek katartikus pillanatait idézte; Randall Dunn szettjére pedig nem is emlékeznék, ha nem csináltam volna róla instasztorit.

Kíváncsian mentem a péntek esti Animistic Beliefs-re is, akiket 4 éve nagyon szerettem: a mostani zenéjük viszont veretősebb, basszus-központúbb, és tulajdonképpen egyszerűbb és buli-orientáltabb volt, mint amit megismertem és hallottam tőlük 2019-ben. Emögött a meglátásom mögött minden bizonnyal az is van, hogy szerintem elhagyták a saját szájízük szerint kialakított, de azért a Dutch West Coast hangzásba illeszkedő electro stílusjegyeiket. De még ha ezen túl is teszem magam, a mostani zenéjükben akkor sem hallom azt a játékosságot és kísérletezést, ami a pályájuk elején jellemző volt rájuk.

Summa

Az egyik pénteki panelbeszélgetésen a moderátor, Julian Brimmers úgy fogalmazott, hogy “a LGW széles merítésben nyúl bele különböző zenei kísérletezésekbe”. Ezzel sajnos egyáltalán nem értek egyet, összességében nekem az volt a benyomásom, hogy a LGW még mindig inkább vonultat fel főként biztonságos, konvencionális zenéket, amelyek a hallgatóság nagy részének komfortzónáján bőven belül vannak; az egyre inkább kifulladni látszó “kísérletező” jelző pedig az ő értelmezésükben kimerül az ambient és deep listening műfaji világaiban. Nagyítóval kellett keresni a határokat igazán feszegető zenéket (aya, Zuli & Omar El Sadek). De persze lehet, hogy sokszor voltam rosszkor, rossz helyen: a valenciai haverjaim is olyat említettek szerintük a legjobb performansznak, amin nem voltam; és a frankfurti riporter kollégám is egy olyan előadást emelt ki, amiről nem is hallottam. A napok előrehaladtával pedig az én érdeklődésemet is felkeltette több olyan koncert, amit megnéztem volna, de egyszerűen vagy nem értem oda a korai kezdése miatt (Faten Kanaan szombaton 16:00-kor), vagy messze volt (Csihar Attila a Void Ov Voices projektjével), vagy nem fértem be (az említett Marta Salogni).

De nem akarom ilyen savanyú szájízzel zárni ezt a cikket. Több olyan előadásba botlottam bele, amiről semmit nem tudtam, váratlan volt, de mégis jól éreztem magam, és végig maradtam. Mikor máskor tölteném el a péntek estémet egy buli helyett a holland rádió filharmonikus zenekarával egy földalatti csarnokban, vagy hallgatnék Pharoah Sanders előtt tisztelgő, szabadon jammelő jazz-zenészeket egy vasárnap délután? 

Fotó kredit: Gabor Nemerov (@cerulean.frames)