Helyszín: Dürer Kert

Dátum: 2016. november 17.

 

… az ilyen élményekért érdemes elviselni a karszalagot a kezeden; szinte látni, ahogy egy emberként vigyorog a terem …

aki nincs fázik és biciklizik, és közben azon puffog, hogy most akkor tényleg sosem lesz már vége a kilencvenes éveknek, mert megint ott kerülgeti a kátyúkat az ajtósin (addig nincs millennium, amíg nem kezdenek valamit azzal az úttal), és hiphopra megy a dürerbe.

absztrakt hiphopra ráadásul, az ilyenre mondta azt egy wutangos ismerőse, hogy az az a hiphop, amire se táncolni, se csajozni nem lehet. lehet ő pont ezért szereti, de még így se számít sok jóra, mert egy új szervező brigád csinálja, akiknek már most csuriban van az ujjuk, ráadásul azt mondják, hogy ez egy blockhead albumbemutató lesz, holott a legutolsó szóló blockhead lemez is tavalyi, a háttérképen meg a zenei életből repkedő szarvas van, ami idestova pont hét éves. mintha mindez nem lenne elég, a lineupot is kiírják az íventhez, ami alapján logikusnak tűnik hogy a blockhead kezd, és aztán jönnek a többiek, persze később frissítik az időpontokat, de aki nincs nem véletlenül az, aki amúgy sincs, töketlen (blockhead?) fajta, elnézi a dolgot, kilenckor már ott feszeng nyolcad magával a dürer kistermében.

a falfestés baromi jó, a vizuál kurvaszar, a hang rendben van, a cidert vizezik; mégiscsak kétezer lesz ez már. kleshay kezd, okos-ügyes elektronikus zenék, utazós hangulatban, tök jó lenne ha ilyen menne végig, clark lord of the dance-jére már-már táncolna is, hely lenne bőven, még mindig max tizenöten vannak. dj bootsie jön, szigorú, kimért mint mindig, aki nincs nagy kedvence, de most öt percen belül még őt is kizavarja, ezekkel a kíméletlen, gonosz izékkel, amiben kurvasok mély és magas van, és inkább a dubstep-traphoz lehetne hasonlítani mint a hiphophoz, de se táncolni nem lehet rá, se elviselni hosszú távon; aki nincs azon flashel hogy basszameg, biztos ez a jövő, háromezerben már ilyenek lesznek a menő bulik, de ő már (még?) öreg ehhez a szarhoz, jó ez a kátyús kilencvenes. a végére bootsie is megérzi, a lapos hangulatot oldja egy picit, amikor már blockheadnak kéne jönnie, krush szól, shadow, meg ilyenek, a terem tele, mintha mozognának az emberek.

aztán csak megjön dzsémsz, anthony és simon, aki pont olyan, mint ahogy emlékezett rá, egy nagyra nőtt óvodás amerikai, kedvenc bézbólsapkájában, aki annyira szerethető jelenség, hogy két percen belül a lányok puszilkodnának vele, a fiúk pacsiznának, semmi madöfakkörös keménykedés, ez most annál absztraktabb hiphop buli; viszont aki nincs legrosszabb félelme igazolódik be, nincs más, csak egy laptop, meg egy launchpad, és akkor most az lesz a lemezbemutató, hogy élőben fogja kinyomkodni az abletonból a saját számait, miközben a háttérben ilyen vérciki winamp vonalak rohangálnak; jaj, akkor inkább vissza a kilencvenes éveket!

de lófaszt. a vizuál sajnos tényleg nem szedi össze magát, ez főleg az egyébként nagyon erős képi világgal operáló blockhead esetében kihagyott ziccer (lásd, ha még nem láttad elégszer ezt a videót, vagy ezt a borítót), ellenben emberünk azzal a launchpaddal viccen kívül kb ötszáz számot játszik le bő másfél óra alatt; a recept látszólag baromi egyszerű, de a végeredménytől még az üres poharak is táncra perdülnek a földön: végy egy tipikus, de baromi hipnotikus dobloopot, ez maradjon végig, néha fokozhatod is (pillanatokra még a d’n’b is belefér!), ha a ritmus megvan, indíts el egy szépen kikevert basszus grúvot, majd ennek a tetejébe tegyél bármit, amit szeretsz, a hangnem, stílus nem számít, minél szürreálisabb, annál jobb.

félóránként egyszer akár egy kiállást is megengedhetsz magadnak, de egyébként lüktessen az egész végig, hogy egy pillanatra se kelljen abbahagyni a táncot.

valószínűleg a stúdióban is hasonlóan dolgozhat simon, mint most, a kedvenc dalait, refrénjeit, gitártémáit pakolta egyiket a másik után, szó szerint mint valami kirakósnál, aminek az alja végig ugyanaz a bólogatós-ugrálós hiphop maradt, de a tetejére a countrytól a dire straitson át, tempationstól a james blakeig belefért minden; képzeld el amikor a kialvatlan olimpia trombitájára rászövegelnek a beastie boysék, majd beszáll stewie wonder is; és ez csak egy perc a százból. iszonyú jó házibuli hangulatot csiszolva, a saját számainak elemeit beleszőve; minden blockhead szám ilyen zenekockákból áll, csak most olyan építőkockákat is elővett, amikre otthon nem lenne értelme jogdíjat fizetni. ha valamiért, az ilyen élményekért érdemes elviselni a karszalagot a kezeden; szinte látni, ahogy egy emberként vigyorog a terem, pedig itt már vagyunk pár százan.

Köszönjük a szervezők támogatását.