Najib Ben* Belgacem: „Különböző kultúrák terméke vagyok”

Najib Ben* Belgacem Kölnben és Düsseldorfban él, elsősorban keresett dj-ként és partyszervezőként (Turntable Jazz) ismert. De egy ideje már az Észak-Rajna-Vesztfália (németül NRW – a szerk.) határain túl is ismert, nem utolsósorban a Yasiin Bey (korábban Mos Def) számára végzett dj munkája révén. Ben* sok évvel ezelőtt apjától örökölt olajfaültetvényeket Tunéziában. A világjárvány idején érlelődött meg benne a terv, hogy a zene mellett egy második diy-üzletet is felépítsen. A Kaput magazin kíváncsi lett.

Thomas Venker egy áprilisi szombaton Kölnben találkozott Najib Ben* Belgacemmel egy beszélgetésre. A Leverkusen ekkor még nem szerezte meg a bajnoki címet, de az már ekkor is látszott, hogy a Werkself ezúttal eléri örök célját.

Ben*, te dj, promóter és olívaolaj-termelő vagy. Ez mind ugyanazt jelenti számodra?

A lemezvásárlás és a dj-zés az életem középpontja. Minden más csak ezután jött, vagy csak eszköz a cél eléréséhez

Mit értesz az alatt, hogy eszköz a cél eléréséhez?

Mit értesz az alatt, hogy eszköz a cél eléréséhez? Sok engem érdeklő dolog korábban nem létezett a jelenlegi formájában. Tehát azt értem ez alatt, hogy megteremtem a zenei szabadság kereteit. Mindig két szék között estem a pad alá – a klubok még nem feltétlenül ismertek sok olyan dolgot, amelyekkel foglalkozni szerettem volna. Ezért csinál meg az ember inkább önmaga bizonyos dolgokat, vagy hív meg más művészeket. Olyan helyet akarunk teremteni, ahol a zene helyet kaphat.

Mi volt az, ami miatt úgy érezted, hogy nem találod a helyed?

Nem hiszem, hogy ez tudatos döntés volt, de valószínűleg összefügg a hátteremmel. Az apám tunéziai, az anyám német. Németországban születtem, Németországban nőttem fel, de itt soha nem éreztem magam igazán otthon. Ugyanakkor mindig Tunéziában nyaraltunk, ahol bizonyos szinten nagyon is otthon éreztem magam, de ott nem éltem soha. Különböző kultúrák terméke vagyok. Ebből adódóan belém ivódott, hogy szeretek különböző aspektusokat egymással összehozni, idővel pedig gyakran megunok bizonyos dolgokat, és akkor egy másik oldalamat akarom kiélni. Ez alakította ki a zenehallgatási és a lemezgyűjtési szokásaimat, illetve a zenei horizontomat.

Ez azt jelenti, hogy túl sokrétű volt a hangzásod? Túl sok különböző elemet egyesítettél – és ez irritálta a német (és talán a nem német) közönséget?

Nem. Először is, mindig is nagy igényem volt arra, hogy olyan dolgokat fedezzek fel, amik túlmutatnak azon, amit az emberek esetleg éppen megismertek. Amikor például a drum & bass népszerűvé vált, jött a jungle, és más  elektronikus zsánerek, a szférikus Good-Looking dolgok (LTJ Bukem kiadója – a szerk.) – de soha nem voltak olyan esték, ahol a különböző hangulatok között oszcilláltak volna, nagyon gyakran vagy nagyon kemény drum & bass volt, vagy csak egy jungle buli. A stílusok közötti manőverezés – más országokhoz képest, például Anglia – viszonylag ritka volt Németországban. Ez nem csak a drum & bass, hanem általában a hiphop, a house és az elektronikus zene esetében is így volt – minden szórakozóhelynek mindig megvolt a maga világosan körülhatárolt műfaja, hangulati színezettsége. Nincs semmiféle kifejezett ellenvetésem a minimalizmus vagy a bizonyos hangzások ellen, de néha egyszerűen hiányzott egy kis ritmus- vagy hangulatváltás.

Ezzel abszolút egyetértek.
A drum & bass-szel a 90-es évekre utaltál, bár ez a leírás a korai kétezres évekre is igaz lehet, amelyeket a minimal jellemzett. De aztán jött vagy másfél évtized, amikor a dolgok elkezdtek kinyílni, ahol a dj-k hirtelen elkezdték vadabbul keverni a műfajokat. Azt mondanám, hogy egészen a világjárvány előttig. Jelenleg azonban nem látszik se egyfajta hangzáskonzervativizmus, se más – vagy csak gyerekes lett, mint az egész trance-őrület.

Igen, pontosan. Dióhéjban ez elég jó megfogalmazás.

Nem csak dj vagy, hanem producer is. Hogyan kezeled az ilyen korszellem-jelenségeket? Belekeveredsz ezekbe vagy megpróbálod követni a saját vonaladat, és bízol abban, hogy a korszellem idővel újra változik?

100%-ban a saját irányvonalamat.
A dj-zés más, mint a produceri munka. Amikor dj-zek, az az érzésem, hogy mindig egy kicsit a kor előtt járok. Pont akkor, amikor kicsit diverzebb lett a stílus, nekem helyenként akkor lett túl vad, aminek gyorsan slágerek és ismert dalok lettek a következményei.
Voltak persze kivételek, mint például a düsseldorfi Salon des Amateurs – ott viszonylag sikeres volt, hogy teljesen különböző dolgok működtek együtt. Nekem ez inkább akkor volt normális, amikor dj-ként dolgoztam. Amikor producerkedem, bár amúgy is sokkal szelektívebben csinálom, akkor inkább a saját fejlődésemről van szó, és nem a szórakoztatás bármilyen formájáról. Ennek megfelelően a producerkedés sokkal szorosabban kapcsolódik a saját fejlődésedhez és ahhoz, hogy zeneileg hol tartasz. Egy tükörkép.

Korábban azt mondtad, hogy soha nem érkeztél meg ide. Gondolod, hogy ez a németek természetéből adódhat?

Ennek köze van ahhoz, hogy olyan korban nőttem fel, amikor az intézményes rasszizmus és a másság sokkal problematikusabb vagy sokkal finomabb volt. A legtöbb ember fel sem fogta, hogy esetleg megsért másokat.
Egy egyszerű példa: az elsők között voltam, akiknek nem volt hittanórájuk az iskolában. Apám muszlim volt, és nem akarta, hogy részt vegyünk a felkínált katolikus vagy protestáns órákon. Így mindig két-három másik diákkal voltam szabadon, míg a többiek hittanórán ültek, egyedül kellett gyerekként jól éreznünk magunkat, olykor felügyelet nélkül, az iskolában

Egyáltalán nem volt etikaóra?

Abban az időben nem volt semmi. Valamikor a hetedik évfolyamtól jött a filozófia, de alapvetően mindig volt két, három vagy négy szabad órám az első évfolyamtól kezdve, amikor felforgattuk az iskolát.

Ez eleinte pozitív, de egy idő után az ember felfogása is megváltozik.

Egyszerűen magadra vagy utalva. Egy bizonyos ponton már nem jut eszedbe semmi produktív dolog, amit csinálhatnál, és elkezded másképp kitölteni ezt az időt. Ez a „Nem tudjuk, mit csináljunk a gyerekekkel” / „Most nincs megoldásunk” kifejezése. 
Alapvetően azt tükrözi, hogy néha hogyan érzed magad az országban. Nekem határozottan ilyen volt. Persze ez sok szabadságot kínál – de sok zárt ajtót is. És ugyanakkor mindig arra késztetett, hogy magam oldjam meg a dolgokat.

Az integráció problematikus fogalmának nagyon sok összetevője van. Tehát ez az elképzelés, hogy a többi embernek integrálódnia kell a mi rendszerünkbe, ahelyett, hogy mi „közösen változtatnánk meg egy olyan rendszert, ahol mindkét fél integrálódik, és valami újat hoznánk létre együtt”.

Igen, ez a következtetés azokból az évekből, amikor a dolgok nem működtek – az emberek mostanra rájöttek, hogy az integráció nem egyirányú utca. De a legtöbben korábban nem is detektálták a problémát. Nem vették észre az élet más valóságait, mert nem volt kapcsolatuk velük. Persze – akárcsak a zenében – ez az évek, az idő, a keveredés révén sokkal inkább lebomlott. Nem mondanám, hogy a zene ennek a következménye, de mindenképpen köze van ahhoz, hogy az emberek sokkal többféle dolgot hallottak, mert sokkal több olyan kulturális hivatkozási pont is volt, amiről korábban nem is tudtak. Főleg az iskolában, a fiataloknál van ez így, a szubkultúrák a 2000-es években is ilyen vegyes világban léteztek. Persze hirtelen sokkal gyorsabb hozzáférést kaptál más szubkultúrákhoz. Nem csak az indie-hez és a rave-hez, ahol ez kézenfekvőbb volt, hanem a zene teljes skálájához.

Most a német kultúráról beszélünk. Európa más országaiban mindenképp más a helyzet, mert ott mindig is több interkulturális zene volt, mint Németországban. A Földközi-tenger országai és Európa más országai általában kulturálisan vegyesebbek.

A háború utáni történelme miatt Németországnak sokkal szűkebb a referenciakerete. Hollandiában mindig is megvolt ez az egész karibi és suriname-i kapcsolat, ami azt jelentette, hogy sokkal több volt a reggae és a fekete zene. Általában a hiphop és az elektronikus zene sokkal gyorsabban jött át, mint Németországban. Angliában a nyelv miatt adódtak alapvető hivatkozási pontok. Jamaica, a reggae és az egész hatás itt Németországban nem létezett – és így a zene sem volt jelen. Helyette volt sok rock- és popzene.

A piacspecifikus percepciókezelés miatt azonban még ma is az USA és az Egyesült Királyság áll a figyelem középpontjában Németország mellett, és akkor is csak nagyon szelektíven lehet hozzáférni más régiókhoz és művészeikhez.

Mindenképpen. Mert ott kisebb a piacra jutás aránya. Ezért van kevesebb érdeklődés is a művészek megfelelő fejlesztése iránt.
Én viszonylag korán találkoztam a hiphoppal, de számomra viszonylag kevés olyan német hiphop volt, amit a sajátomnak ismertem volna el. Azok inkább (a német hiphop – a szerk.) egyedülálló dolgok voltak, általában nagyon diákspecifikus és nagyon német. 

Számos német hiphop produkció született, amelyek nem tükrözték ugyanúgy az ország kulturális eseményeit, mint az amerikai vagy a francia hiphop. Sokkal több ott az élethelyzetekről szóló történet, a banlieue-k vagy a gettók mindennapjainak hatásait dolgozzák fel, vagy más életszemléletet. Ez a látásmód Németországban hiányzott – és hiányzik még mindig.

Az előbb említetted, hogy az élettörténeted visszatükröződik a zenédben. Tehát a produkciód hossztengelyén egy fejlődéstörténetet látsz, ami nagyon is kapcsolódik a saját fejlődéstörténetedhez?

Igen, határozottan. Sok időt szántam arra, hogy valóban mélységében megértsem a különböző zenei stílusokat. 

Ha nem vagy ilyen értelemben képzett zenész, akkor csak sokkal később jössz rá a dolgokra. Most már teljesen más zenei megértésem van, amely nem csak elméleti megértése az összefüggéseknek. Legyen szó szintetizátorhangokról vagy break-ekről, most már sokkal jobban hallom és érzem az egyes zenei műfajok eredetét és kapcsolódásait, és intellektuális szinten is tudok kapcsolódni hozzájuk.
Egy példa: Nemrég újra meghallgattam Photek Hidden Cameras című albumát, és teljesen másképp értettem meg az albumot. Régebben a hangulata miatt szerettem, de most, a másfajta zenei érettségemnek köszönhetően sokkal többet tudok belőle kihozni.

A zenészek esetében két nagyon durva kategorizálás létezik: a produkciók a karrier elején a legjobbak, amikor még teljesen nyersek, vagy a karrier későbbi szakaszában, amikor már rendelkezel a készségekkel, hogy teljes részletességgel elkészítsd őket. Te hogyan látod ezt a saját magad számára?

Valahol a kettő között. Az improvizációban, a tudattalanban sok őszinteség és bátorság van ahhoz, hogy újra felfedezzünk dolgokat. Ugyanakkor a „pontosan tudom, hogy most hova kell mennem” érzése néha egy megfelelő dolog, és jót tesz egy darabnak. Mindkét oldal lényeges.

Tényleg könnyű volt tinédzserként elkezdeni zenélni?

Viszonylag korán kitörtem a környezetemből. Voltak olyan szakaszok 16 éves koromban, amikor elég sokat éltem foglalt házakban. Alapvetően politikai beállítottságú voltam. Elkezdtem koncerteket és rendezvényeket szervezni, és sok közöm volt a radikális baloldali kultúrához – akkoriban rengeteg support koncert volt –, de bizonyos nemzetközi kontextussal is. Megteremtettünk magunknak egy környezetet. A korai berlini időkről beszélünk, az 1990/1991-es újraegyesítés után, de a többi német zenei városról is: Hamburg, Köln (és Rhenania projekt), München (Ultraschall és a repülőtér környéke). Rengeteget megtapasztalhattam a klubzenei kultúrából, ami nagyon vad volt, és teljesen részese voltam.

Hiányzik az a korszak?

Igen. Vagyis igen is és nem is. Nagyon jó volt. De másfelől ez nem annyira változott meg nálam. Nincs már meg olyan vadul, mint régen, de folyton visszamerülök városokba vagy helyekre. Tunéziában az elmúlt tíz évben, a háború utáni/forradalom utáni időszakban újra megtapasztaltam egy lendületet, van egy teljesen új klubkultúra, amit ugyanolyan újnak, vadnak és feltörekvőnek érzek, mint annak idején Németországban. De különösen a berlini, kölni és hamburgi időszak, a politikai tudatosság, ami ott volt: másképp élni, másképp álmodni, saját magadnak helyet teremteni, közösségeket létrehozni.
Az olyan dolgok, mint a biztonságos terek, ami most olyan nagy kérdés, akkoriban normális volt. Akkoriban természetesnek vettük – amíg meg nem kellett tanulnunk, hogy sok ember számára ez nem így volt. Ezek a helyek egy teljesen más fajta biztonságérzetet nyújtottak ahhoz, hogy éld az életed, és amit sok mostani fiatalnak kívánnék, és kevesebbet ebből a marketingorientált, közösségi média-affinitású hangulatból való megélésből, mert szerintem annak idején sokkal jobban tudtad felfedezni és kibontakoztatni magad.

Az utóbbi évek fejlődése úgy alakult, hogy a fiatal művészek gyorsan meglátják a piaci szegmensüket, és úgy gondolják, hogy ezt ki kell elégíteniük. Korábban is voltak karrierek, de ezek nem voltak ennyire kauzális eszközökhöz kötve.

Ezzel egyetértek. De 2000-ig nem igazán volt piac az alműfajokban – előtte még csak álmodni sem lehetett arról, hogy ebből meg lehet élni. 

Abban az időszakban, amiről az előbb beszéltem, az 1990 és 2000 közötti években, talán amerikai vagy angol dj-k tudtak megélni belőle. Klubokat és esteket csináltunk. Persze voltak kivételes emberek, mint Sven Väth vagy hasonló. De nekünk más bálványaink voltak – és a nemzetközi piacon csak néhányan voltak; ez csak 2005 után kezdődött.

Holott helyben úgy működött, hogy meg lehetett belőle élni. Például itt Kölnben a Studio 672 környezetében olyan emberek, mint Michael Mayer, Tobias Thomas, Superpitcher, akiknek volt egy heti estjük. Sok időbe telt, amíg akár ők külföldön fel tudtak lépni. Ma viszont jönnek az új emberek, és pontosan tudod, hogy a következő 12 hónapban hol fognak turnézni, és legalább egyszer fognak játszani Ázsiában, Dél-Amerikában, az USA-ban stb. a mindenféle klubokban. És mivel mindenki fél attól, hogy kihagyja ezt a (talán egyedülálló) lehetőséget, biztosra mennek, és játsszák a „Közösségi Média Játékot”.

Igen, bár ilyenkor az ember viszonylag gyorsan beszűkül egy működő piacra, és zeneileg is ennek megfelelően kell viselkedni, hogy azon a piacon részt tudj venni.
Ez már egy stratégiai marketingdöntés: mennyire akarok ebben részt venni? Az előbbivel arra céloztam, hogy visszasírom azt az időt, amikor még zeneileg megvalósíthattad magad.
 Nem egy döntésről szólt a karrieredben, sokkal inkább önmagadról. Arról szólt, hogy mi történik a városban, mi történik a saját életedben. Most úgy érzem, hogy ez egyre inkább egy munkáról szól, és már nem önmagadról.

Ami azzal függ össze, hogy a kellékek sokkal fontosabbá váltak. Ma már zenészként PR-munkád is van. 
Régen a koncert után együtt reggeliztél a promóterrel, ma már „sajtóközleményt” kell kiadnod.

Pontosan. 
Manapság kevés hely van arra, hogy a dolgok kikerüljenek a nyilvánosság elé. Számomra az egyik ilyen régi példa DJ Koze. Annak idején Hamburgban a gitárzenei szcénából és a város politikai mozgalmából származó emberek fedezték fel maguknak az elektronikus zenét: Egoexpress, Koze. Itt már egy kicsit híre ment, de még nem volt ez a marketinggépezet. Amikor akkoriban hallottad a srácokat dj-zni, akkor értetted, hogy miről beszélnek az emberek. Ma ezt a feszültséget csak mesterségesen hozzák létre – azzal a hatással, hogy az embereket alig érdekli, hogy felismerjék a dolgokat, mert minden annyira túl van marketingelve.

Hogyan kezeled ezt? 
Kénytelenek vagy néha az új játékot játszani? Vagy ki tudod kapcsolni, és azt mondod, hogy „más korban élek”?

Igen, mindig vannak olyan szakaszok, amikor azt gondolod: „most jött el az idő” – de aztán a dolgok másképp alakulnak. Soha nincs az az érzésem, hogy azért tettem valamit, hogy eljussak valahová – ez sem működik. Lehet, hogy másoknak működik, de nekem nem. Eddig mindig egy másik ajtót nyitott meg az univerzum a saját kíváncsiságom miatt, vagy mert nem mentem elég hamar tovább, ahol hirtelen rájöttem, hogy á, oké, erre.
 Ezt tapasztaltam például Gregor Schwellenbach-nál, ahol a zene hirtelen teljesen más irányba indult el. Egy születésnapi koncerten találtunk egy közös fonalat, és úgy döntöttünk, hogy egy Can-tribute koncertből zeneileg fejleszteni fogunk valamit. Hirtelen összeállt a 25 éves zenetörténetem váza, megláttam a vörös fonalat.

Mikortól mondanád, hogy képes voltál megélni a zenédből?

Alapvetően 25 éve. Viszonylag korán kezdtem el dolgozni egy zenei kiadónál, kezdetben gyakornokként, de aztán felvettek, és megalapítottam egy alkiadót, kiadtam az első Drum-and-Bass válogatásokat, és rengeteg eseményt szerveztem. Ez volt az első jövedelmem. Aztán saját vállalkozást alapítottam mint rendezvényszervező, dj és kiadó üzemeltető.

Korábban mondtad, hogy viszonylag korán elmentél otthonról. Mit szóltak ehhez a szüleid?

Édesapám viszonylag korán meghalt, 18 éves koromban. Természetesen nem tetszett neki, hogy otthagytam az iskolát. Anyukám úgymond aznap reggel tudta meg, 12. osztályosként, de aztán viszonylag gyorsan azt mondta: „Látom, hogy eldöntötted, és most már nem tudok mit tenni”. És onnantól kezdve ez így volt.
Apámnak ez egyáltalán nem tetszett. Viszonylag hosszú és nehéz kapcsolatunk volt, ami többé-kevésbé rendeződött.
Aztán viszonylag korán meghalt – én pedig az örökségemmel belevágtam a klubéletbe. Aztán persze az örökség viszonylag gyorsan elúszott. Elég vad idők voltak azok.

Jó utalás az utolsó kérdésemre a klubélettel kapcsolatban. Miután elragadtatással beszélt a ‘90-es és a kétezres évekről, van-e olyan érzésed, hogy ma sokkal nehezebb új helyszíneket találni és fejleszteni, tekintettel az emelkedő árakra és az egyre kevesebb rendelkezésre álló ingatlanra?

Még mindig a megfelelő emberekről van szó, a megfelelő helyeken, a megfelelő ötlettel.
Éppen arról beszéltünk, hogy meg lehet-e élni ebből. Ez mindig is egy ilyen vargabetű volt, ami szorosan kötődött azokhoz a helyekhez, ahol éltem. A ‘90-es években ez Essen volt, a Ruhr-vidék, Hamburgba, Berlinbe, Münchenbe és Kölnbe tett kirándulásokkal. Bárhová is költöztem, mindig voltak olyan klubok, amelyeknek a vezetésében segítettem, amelyekért éltem.

A Unique Düsseldorfban, A Schleifmühle a Ruhr-vidéken és néhány más helyszín. Kölnben végül a Stecken volt az, ahol rendszeresen játszottam, ahol rendszeresen szervezhettem eseményeket, ahol rendszeres jövedelmem volt, és ahol elég szerencsés voltam ahhoz, hogy részt vehessek egy város alakításában. De arra is rájöttem, hogy mit jelenthet, ha ez a fajta szabadság megszűnik. A nap végén mindegyik városról és mindegyik helyről elmondhatom, hogy mindig egy-két emberről volt szó, akik kezdetben vállalták a kockázatot, azaz tulajdonosok voltak, de akik valójában egy nyitott kört építettek maguk köré, akik közösségként formálták az egészet. Ezek a helyek újra és újra és mindenhol léteztek, ha az emberek elég bátrak voltak. Így volt ez a Ruhr-vidéken, így volt ez természetesen Berlinben a ‘90-es években, így volt Frankfurtban, így volt Münchenben.
A düsseldorfi Salon des Amateurs egy másik példa. Akkoriban azt hittük, hogy mindennek vége lesz, amikor a Unique bezár. Az utolsó estén, amikor Moodyman játszott, ott volt Detlef és Aaron, akik megnyitották a szalont, és magukkal rángattak engem is; aztán csatlakozott hozzánk Vladimir és Lena és így tovább. Ezután Düsseldorfban tényleg beindultak a dolgok, pedig már leírtuk. A bérleti díjak és a fejlemények Németországban általában minden, csak nem kedvezőek. Másrészt korábban is új helyszínekért kellett küzdenünk, illetve új helyszíneket találnunk. Úgy gondolom, hogy vannak kevésbé ambiciózus emberek, de aztán mindig vannak meglepetések, ahol az bizonyos emberek egymásra találnak. A jénai Casablanca például egyike azoknak a helyeknek, ahol a semmiből egy egész kultúra alakult ki Jénában. Ez újra és újra megtörténik, amikor a megfelelő emberek összejönnek a megfelelő helyen.

Már több mint fél órája beszélgetünk. Ideje rátérni a beszélgetésünk valódi okára. Köln és Berlin mellett egy ideje már van egy harmadik életközpontod is: Tunézia. Te ott olívaolajat termelsz.
Amikor erről meséltél, azonnal felkeltetted az érdeklődésemet, mert mindig izgalmasnak találom, amikor az emberek nem fordulnak el a kulturális munkától („azok jó évek voltak, de most már túl öreg vagyok”, vagy ilyesmi), hanem egy másik munkaterületet adnak hozzá. Az olívaolaj-termelést szervesen beépíted az életedbe dj-ként és zenei producerként.
Hogyan jött ez létre?

Alapvetően gyerekkorom óta arról álmodom, hogy egyszer magam mögött hagyom Babilont, és Tunéziába költözöm, hogy a mezőkön meditáljak és boldog legyek.
Aztán az ember kicsit bölcsebb lesz, és rájön, hogy az az ország, ahol azt hiszi, hogy kinyithatja a száját, csak azért ilyen, mert mindenki szemet huny, mert tudják, hogy hamarosan megint elmegy. Aztán rájöttem, hogy a politikai tudatosságommal és a nyitott szájammal viszonylag hamar börtönben végeztem volna. Szóval valamikor a húszas éveim elején vége lett ennek a Kilépés dolognak.
Aztán rájöttem, hogy valahogy meg kell élnem. A dj-zés – a klubban és a kiadónál végzett munkával kombinálva – egész jól működött, de a kapitalista rendszerben való élettel sosem tudtam igazán megbarátkozni. 2010-ben itt ültem kint a Hallmackenreutherben Walter Dahnnal. Arról beszélgettünk, hogy itt az ideje, hogy az emberek azt mondják, elegünk van ebből az egész rendszerből. Ez még azelőtt volt, hogy ez tényleg megtörtént volna.

Tunéziában az emberek nyílt szívvel lázadtak fel egy elnyomó rendszer ellen. Olyan forradalom volt, ahol a szíveddel lehettél ott, mert alapvetően őszintén zajlott le. Abban az időben elég sokat utaztam Tunéziába, édesanyámmal is. Apámtól tíz évvel korábban olajfa- és mandulaföldeket örököltem. A forradalom hirtelen teljesen más perspektívát adott – ez a diktatúra, amely lehetetlenné tehette volna az életedet, a semmiből eltűnt, és egy új horizont nyílt. Ez felszabadító volt. Hogy hirtelen tényleg élhettem ebben az országban, amit mindig is szerettem, ahol családom van, de nem beszélem a saját nyelvemet – én nem beszélek arabul, franciául nevelkedtem. Meg akartam ismerni az országot, fesztiválokra utaztam, láttam többek között a Kool & The Ganget Tabarkában.

Ennek eredményeként gyakrabban voltam ott, és részt akartam venni benne – de teljesen ki akartam maradni a politikai szerepvállalásból és a saját befolyásomból az országra. Nem akartam rendezvényt szervezni, hanem előbb hagyni akartam, hogy az ország fejlődjön, és magam akartam megismerni, nem pedig egy „majd én megmutatom a dolgokat” megközelítéssel. Így rengeteg új dolgot tanultam magáról az életről, a helyi emberek kultúrájáról, de magamról is. Megismertem egy új éjszakai életet is odalent. Nem hasonlított semmihez, amit korábban tapasztaltam. A sötét klubok helyett – mint Németországban többnyire – hirtelen szabadtéri, úszómedencés-pálmafás-ültetvényes szórakozóhelyek voltak egyes szállodai üdülőhelyeken, ahol a legőrültebb detroiti elektronikus zene szólt. Miami hangulat ahelyett, hogy ipari és sötét lenne, mint Németországban, ha technóról és elektronikus zenéről van szó. Akkor döntöttem el, hogy több időt akarok ott tölteni, és tényleg ott élni. Aztán összeköltöztem Sammy-vel az Analogue Afrikából, aki szintén Tunéziában élt, és egyre többet gondoztam a családom olajfaültetvényeit és mandulaföldjeit.

Az éghajlatváltozás miatt több időt kell befektetni ebbe. Amikor a húszas éveim elején jártam, Görögországban megismertem ezt a csepegtető öntözést. Tunéziában akkoriban senki sem tudott róla, és senkinek sem volt rá szüksége. Húsz évvel később ez volt az új dolog, amit mindenki csinált, és egyszerűen szükség volt rá, mert általában véve melegebb lett.

Pontosan miről is van szó?

Régebben az évszakot alapvetően az jellemezte, hogy esett-e, és mennyit esett a megfelelő időben. Voltak jó évek, voltak rossz évek – és Istenen múlott, hogy mikor esik.

Elvileg kétévente lehet jó termés. Az esőhiány és a hőmérsékletemelkedés miatt ez sokak számára már nem működött. A legtöbb ember számára, mint ahogy nekem is, a mandulafák voltak az elsők, amik szenvedtek, mivel már nem tudták elviselni a hőmérsékletet és a szárazságot. Az öntözés más formájára volt szükség.
Az Izraelben kifejlesztett és Görögországon keresztül Európába került csepegtető öntözéssel a fákat egy kúton és egy tömlőn keresztül folyamatosan egyedi vízcseppekkel látják el, így biztosítva a rendszeres öntözést. Sokak számára, különösen Tunéziában, ez az egyetlen módja a fák megmentésének.
Az elmúlt 15 év a kutak építéséről, a vízkeresésről, a vízfektetésről szólt, és ha már megvan az a luxus, hogy találtak vizet és öntözni tudják a fákat, akkor közelebb is ültethetik a fákat. Ez a termelékenység más szintjét eredményezte.
Az általános tendencia az, hogy az olívaolaj piaca robbanásszerűen növekszik. Öt évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy saját magam préselem az olívaolajat – és bio minősítést szereztem. Csak korlátozott mértékben ültetek a régi stílusban, és igyekszem a föld és a vízkészletek kiaknázását egészséges szinten tartani.

Az érthetőség kedvéért: korábban csak leszüreteltél, és azt eladtad?

Pontosan, mi csak nagybirtokosok voltunk.
Mi termesztettük az olajbogyót – aztán jöttek a nagykereskedők, hogy árajánlatot tegyenek és betakarítsák a termést. Az évek során az ár annyira leesett, hogy már nem érte meg, vagy voltak olyan kedvező az ajánlatok, hogy mégis eladtunk. De egy ponton elhatároztam, hogy saját magam préselem az olívaolajat. Az is jól működött. Aztán megismertem ezt az egész bio minősítési rendszert, és végigjártam – és akkor jött a korona, ami megállított mindent. Sok nagyon-nagyon jó olívaolajam volt, de az idő (járvány – szerk.) nem volt alkalmas bármiféle üzlet építésére.
Így aztán arra használtam az időt, hogy Tunéziában legyek, sok olívaolajat kóstoljak és zenét csináljak. Így jött létre az olívaolaj és a zene kombinációja, amit említettél. Mivel nem voltak rendezvények, gyakran főztünk otthon, zenét hallgattunk, meghívtuk az embereket – és így jött létre ez a kapcsolat a zene és az étel között. Ez illik hozzám. Nem fejeztem be a zenélést általában, de az olívaolajnak is kell az odaadás.

Olyan nagy a hozama, hogy ezt főállásban tudtad csinálni?

Tunézia esetében igen. Tunéziában könnyen meg tudnék élni belőle, de Európában nem. Ha most elkezdeném árulni, valószínűleg meg tudnám csinálni. Más olívaolajokat is tudnék vásárolni és forgalmazni, de egyelőre nem tekintem magam nagy olajkereskedőnek, inkább nagykövetnek. Csak próbálom a minőséget és az elhivatottságot ötvözni, hogy alaposan megismerjem az egészet, mielőtt szintet lépek.

Ez azt jelenti, hogy jelenleg csak helyben, Tunéziában és egy kicsit a saját németországi hálózatodon keresztül értékesítesz?

A koronavírus-járvány miatt nem igazán volt lehetőség arra, hogy Tunéziában igazi üzletet építsek ki, de igen, időnként eladok ott valamit, és minden Németországba tartó repülőjáraton viszek magammal 20, 30, 40, 50 liter olívaolajat, hogy szétosztogassam a barátaimnak, és nevet szerezzek magamnak. Olyan sokat még nem adtam el.
Most, hogy megvan a tanúsítványom, májusban kezdődik a világméretű értékesítés.

Tehát most már rendelhetek tőled Tunéziában?

Nem, Németországból tudsz. Egyelőre csak Németországból exportálok. Az idei szezonban nem volt olyan nagy a termés. Idén 1000, 2000 literrel tudok kezdeni.

Úgy tudom, hogy jelenleg körülbelül az időd egyharmadát Tunéziában töltöd. Ez azt jelenti, hogy téged már nem látogatóként, hanem helybeliként tartanak számon?

Valamivel több, mint az időm egyharmadát. Tunézia magasan képzett, van egy nagyon fiatal, képzett réteg, de mindannyiuknak gondot okoz az Európába szóló vízum megszerzése. Mindenki Európa, a világ fele néz, de nagyon gyakran nem tudnak ennek részesei lenni. Az országra jellemzőek az osztályok. Diplomatáknak vagy külföldi rokonokkal rendelkező embereknek van szabadságuk, oktatási lehetőségeik, van devizájuk és utazhatnak. Ebből a szempontból kiváltságos vagyok, mert van tunéziai és német útlevelem. Így is kezelnek. Ugyanakkor sokan megértették, hogy én tényleg megtanultam szeretni az országot, és odaadással töltöm az ott töltött időmet, nem pedig a „most már van esélyed, hogy valahol lesz belőled valami” gondolat alapján, mint sokak esetében.

A másik munkám miatt viszonylag nagy tiszteletnek örvendek – Yasiin Bey (korábban Mos Def) dj-je vagyok. Együtt turnézunk a világban, és már Tunéziában is felléptünk. Ő vallott muzulmánként és palesztin aktivistaként magas státusznak örvend Tunéziában. Számomra ez azt jelenti, hogy az emberek megértik, hogy nem tartozom a „Posh-Posh-Paris” fiúk közé. Ez nagy szabadságot és tiszteletet ad nekem.
Most már saját nevem is van odalent: Baba Ben*. Engem már nagyon tunéziai módon kezelnek.

Beszélsz már időközben egy kicsit arabul?

(nevet) Nem.
 De most kezdem el.
A barátnőm jobban beszél arabul, mint én. Azzal szoktam védeni magam, hogy így nem értem, amit a mellettem lévő asztalnál mondanak. Ez tényleg így van, és nem csak egy kifogás arra, hogy lusta vagyok.

Baba Ben*, köszönöm szépen az interjút. A nagyon német Bundesliga időpontban  zárjuk 15.30-kor.

Az interjút németről magyarra fordította: Tillmann Ármin.

Jelen cikk az EM GUIDE projekt keretein belül a(z) Kaput Mag által jött létre. Az EM GUIDE célkitűzése az európai független zenei magazinok támogatása, és underground zenei színterek erősítése. A projektről bővebben az emgui.de oldalon olvashattok.

Az Európai Unió finanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.