Waves 2026, csütörtök

Míg Budapesten fut az UH, addig én ellátogattam a Waves nyitónapjára Bécsben. Tavaly voltam először a helyi showcase-en, ami a bécsi infrastruktúra elég jó fej kihasználása: a Gürtelen (nagykörút), az U6 vonalán (konkrétan az alatt) elhelyezkedő számtalan kiskocsma annyira kényelmes teret biztosít, ami még a showcase műfajban is valószínűleg egyedi. Valamekkora koncertfelszereltsége majd' mindegyik helynek van a két metrómegálló hosszát felölelő szakaszon, akkor is, ha a befogadó kapacitás éppenséggel 50 főben megáll, mindeközben pedig egymással szomszédosak – tehát simán megoldható, hogy három párhuzamosan futó koncertbe is belehallgasson az ember. Műfajilag széles a skála, próbálnak is furizni, de azért a showcase biznisznek megvannak a maga határai: egyszóval nem feltétlenül mennék el a legtöbb előadó egész estés koncertjére, de így, ebben a formában, nagyon fless. Fárasztó is az agynak, de nagyon pezsdítő szellemileg 30 percenként más műfajt hallgatni, még ha nem is extremitások között ugrál a program.

Az első este zeneileg is nagyon korrekten alakult, a tavalyihoz képest jobban megtaláltam a helyem, ami vicces mód lehet, hogy a felkészületlenségemnek volt köszönhető: míg tavaly hosszasan böngésztem a lineupot, és igyekeztem megtervezni a legoptimálisabb utat, idén csak pár másodperces ízelítők alapján bekedvenceltem az előadókat, akik egyáltalán szóba jöhetnek, majd betévedtem az épp szembejövő helyszínre. Így is sikerült többször leragadni koncertek végéig, amit nem feltétlenül terveztem, amit mindenképpen sikernek könyvelek el.

Először, kis késéssel érkezve, Eilis Frawley-t hallgattam végig, aki egyedül, dobbal és egy mikrofonnal ült a színpadon. Minden más elem playback volt, egy időben dobolni és énekelni valószínűleg épp elég komplex, ami simán lehetett volna a veszte a produkciónak, de valahogy így még jobban tetszett, mint ha zenekarral állt volna színpadra. Jó volt látni, hogy valaki húz még fellépőruhát, ami Frawley esetében tetőtől talpig piros volt, abszolút koncepciózusan – hamarosan érkező albuma is elég piros, és a koncert közben folyamatosan vetített, meglepően változatos és szórakoztató montázsvideókban is szerepet kapott a szín. Zeneileg a produkció spoken word, dob és feminista üvöltözés az altpop-postpunk-krautrock tengelyen.

Utána a következő igazi kiszemeltemig volt még fél órám, úgyhogy betévedtem az Ethérea koncertjére, akikről teljes meggyőződéssel hittem, hogy belgák, és hogy belga pszichedelikus/folk-rockot játszanak. Már csak azért is érdekelt, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy van ilyen, hogy belga folk, és mégkevésbé, hogy milyen. Meghökkentően nem belga, inkább ázsiai karakterű lány énekelt valóban éteri hangon, miközben szintén nem belgának tűnő fiúk zúztak (szintén szép fellépőruhákban, az egész zenekar). Három számba telt, mire beadtam a derekam, hogy ránézzek a lineupra, és felfedezzem a nevük mellett virító (BG)-t (ami ugye Bulgária), és minden azonnal értelmet nyert. Jó a zenekar koncepciója, nekem valahogy a koncert nem működött, de minden kortárs folk interpretáció örvendetes, ami nem teljesen nevetséges.

Szaladtam az előre elkönyvelt este fénypontjára, a kanadai Lammpingre, akik első ránézésre végtelenül őszinte szívós zenét csinálnak, de abból bármilyet, a pszichedelikus és stoner rocktól kezdve a beateken és a reggaen át komplett hiphop trackekig. Nem tiszta a zenekar felállása, de most ketten léptek fel két szólógitárral, a valóban nappalinak kialakított Loft Wohnzimmerben, ahol az emberek szőnyegeken és kanapékon ülve hallgatták a produkciót. Kínosan kicsi székeken ülve, dobgép alapokra prüntyögtek az apuka-forma srácok: az egyikük kopasz, színes-mintás ingben, a másik pedig egy tippre 210 centis figura, dús bajusszal. Komikus és imádnivaló látványt nyújtottak, nagyon szerethető és egyszerű zenével, egy élmény volt.

Ezután megfogadtam, hogy hazaindulok, csak még benézek a Luxjury zenekar koncertjére, de ebből is csak az lett, hogy végighallgattam a triót. Ezen a ponton biztos voltam benne, hogy koncepció a feszten, hogy csak mesefigurákat bookolnak: az énekes egy sztereotipikus hot queer lány, egy nagyon lelkes dobossal és a legelegánsabb mozgású negyvenes, kopasz, atlétás basszusgitárossal kiegészülve. Nem találtak fel semmi újat, korrekt alt rockot/indie popot játszottak, és a humorukkal és kémiájukkal az este talán legjobb koncertjét hozták.

Szóval jó volt az idei Waves nyitónapja, és meggyőzött, hogy menjek jövőre is. Ha Budapesten vagyok a héten, az egyik act, amit az UH-n mindenképp megnéztem volna, a Devon Rexi – és bár a két fesztivál ég és föld, mégis a lineupot böngészve megláttam, hogy a mai napon, pénteken a Waves-en is játszik a duó. A sors iróniája, hogy a Waves programjából is csak a csütörtököt tudtam megnézni, úgyhogy duplán maradok le róluk. Ha Bécsben vagy ma, mindenképp nézd meg.